Egy vámpír új élete
A város fölött lassan ereszkedett le az éj, a hold sápadt fénye megcsillant a tetőkön, és a denevérek szárnyai suhogva vágták ketté a csendet. A sikátor mélyén, egy omladozó ház árnyékában ült Vili, a vámpír, aki valaha rettegett volt, most azonban komoran figyelte a sötétet. Köpenye elegánsan omlott köré, de valami nyugtalanítóan hiányzott: egy szemfoga.
Sajnos a vámpírok sem időtállóak. Vili, amikor egy túl kemény szalonna darabba harapott, a szemfoga recsegett, majd kitört.
A fogorvos hideg profizmussal kihúzta a maradékot, és így szólt:
– Ne aggódjon, uram! Kap egy protézist. Olyan lesz, mint az igazi. Csak… kicsit még szokatlan.
Az új fog azonban nem bizonyult tökéletesnek. Az első vadászatnál, amikor Vili közel hajolt az áldozathoz, hirtelen kipattant, és elegánsan a macskakőre esett.
– Elnézést – motyogta, miközben lehajolt a protézisért. – Ez még csak a próbaüzem.
Az áldozat dermedten nézett, aztán hangos nevetésben tört ki.
– Maga vámpír? – kérdezte hitetlenkedve.
– Természetesen – felelte Vili komoran. – Csak… modernizált változatban.
– Akkor maga inkább bohóc, mint vámpír – kacagott az illető, és ezzel sorsfordító szavakat mondott ki.
Az éjszaka után Vili még sokáig töprengett. Ha nem tud rémületet kelteni, talán más utat kell választania. Így született meg az ötlet: nem vért, hanem humort fog „szívni”.
Először a kocsmákban próbálkozott. A vendégek eleinte féltek tőle, de amikor kiesett a protézis, és ő drámai mozdulattal visszapattintotta, mindenki hahotázott.
Egyik este egy részeg férfi felkiáltott:
– Hé, csinálja meg még egyszer! Ez jobb, mint egy kabaré a tévében!
– Nem kabaré – felelte méltóságteljesen Vili. – Ez vámpír-komédia.
Nem telt el sok idő, és már színpadon állt. Köpenyét meglibbentette, majd így szólt:
– Hölgyeim és uraim, én vagyok az egyetlen vámpír, Mihályi Vilmos, akinek a harapása… kivehető!
A közönség tombolt, tapsolt, és ő megértette: a nevetés sokkal édesebb, mint a vér. Az emberek nem féltek többé, hanem keresték a társaságát.
– Maga tényleg egy vámpír? – kérdezte az egyik néző az előadás után.
– Igen – felelte mosolyogva. – De ma már inkább a jókedvet szívom, nem a vért.
Azóta Vili nem a sikátorokban kóborol, hanem színházakban lép fel. A városban már nem a rémületet, hanem a kacajt terjeszti, a protézis pedig lassan szimbólummá vált: annak jelévé, hogy még a legsötétebb lény is képes új hivatást találni.
Egy előadás végén, amikor a közönség állva tapsolt, valaki bekiabált a nézőtérről:
– Hé, vigyázzon, ki ne essen megint az a fog!
A vámpír mosolyogva felelt:
– Ha kiesik, az csak azt jelenti, hogy ma este dupla poénnal szolgálok.
A közönség újra nevetésben tört ki, és ő ekkor értette meg igazán: nem a harapás, hanem a mosoly az, ami örökre halhatatlanná teszi.
