Ősemberi sors

Fantasy / Novellák (1173 katt) Arsen
  2011.12.31.

A mű részt vett a VI. Lidércfény Pályázaton.


Egyszerre tartom szerencsének és átoknak, hogy több életem volt. Azt is, hogy emlékszem mindegyikre. Furcsának tartom, hogy össze-vissza ugrálok az időben. Egy korábbi életemnek köszönhetően tudom, hogy jelenleg ősember vagyok. Szerintem ezt büntetésként kaptam. Ugyanis minden életemben elégedetlen voltam sorsommal. Most aztán megkaptam! Bárminek örülnék, amit régen keveselltem és lebecsültem. Itt a végletekig primitív dolgok jelentik az életet, és luxusról szó sem lehet. Bár amikor egy új ruhát kerítek magamnak egy frissen leölt állat bőréből, annak azért tudok örülni. Mint régen egy menő öltönynek vagy egy új mobiltelefonnak.

Csak az újkori világhoz viszonyítva vagyunk ősemberek, de ezt társaim nem tudják. Ha bármit is próbálnék nekik előrevetíteni a jövőből, bolondnak néznének, és semmit nem értenének. Egyébként vicces, hogy olyan állatok szaladgálnak körülöttem nap, mint nap, amelyek csontjait, vagy azok hű másolatát pénzért vett belépő ellenében nézhettem meg a legújabb kori kiállításokon.

Reggel van. A barlangunk előtt ülve, íjamat élesítve azt latolgatom, mennyi nehézség vár ma rám. Újkori életemben, a nappalimban kávémat kortyolgatva ugyanezen gondolkodtam. Akkor az előttem álló borotválkozás, a várható parkolási problémák, a forgalmi dugó és a céges értekezlet elképzelt kínjai rajzoltak ráncokat homlokomra. Nem gondoltam, hogy lesz még, amikor ezekre fogok vágyni. Mit nem adnék most egy autóért! A parkolás nem lenne gond, az elejtett vadat sem kellene cipelnünk, és nem tartana teljes napig az élelemszerzés. Dugó és piros lámpa sem nehezítené utamat. De most még egy szelídített mamutnak is örülnék, ami elvinne bennünket portyázásunkra, visszafelé pedig cipelné leendő vacsoránkat. Vagy ha éppen ő lenne a vacsoránk, házhoz jönne, és nem cipeltetné magát. Szerintem rosszul vannak elosztva a dolgok. Teherszállító autókra most sokkal nagyobb szükség lenne itt, mint a jövőben. Cipeljen már valaki egy mamutot!

Férfitársaimmal hamarosan indulunk zsákmányszerző utunkra. A kínálat ma is bőségesnek tűnik. Ezt látják a nagyobb, marcangolós állatok is, melyek hozzánk hasonló szándékkal jöttek elő. A megnövekedett állatszám nagyobb eséllyel tereli el figyelmüket arról, hogy mi is potenciális étkek vagyunk számunkra. Ma már tudom, nem a diadalmas vadászatok vezettek a későbbi emberré váláshoz, hanem a rettegés és a menekülés. Rendszeres, hogy megússzuk ugyan a nagymacskák és egyéb állatok támadását, de a helyettünk szerzett zsákmánnyal – igyekezvén azt nyugodtan elfogyasztani – bevonulnak egy-egy barlangba, sokszor éppen abba, amelyikben berendezkedtünk. Persze, hogy nekünk kell tovább állni. Újabb menekülés, újabb költözködés.

Nem könnyű megfelelő barlangot találni, ráadásul sok időnket elveszi, amíg családunkkal, a felhalmozott és kimentett vagyonunkat összefogva, egy komoly túrával is felérő út végén megfelelő lakhelyet találunk. Szinte mindenhol van már nyoma más családok egykori ottlétének, rajzok és tűzrakó helyek nyomai árulkodnak erről. És jó néhány egykori állat maradványa, amit már semmire nem tudtak felhasználni. Megjegyzem, nem sok olyan része van az állatnak, ami semmire sem jó.

Családunk nőtagjai éppen szedelőzködnek. Magok és termések begyűjtésére alkalmas edényeket vesznek magukhoz. A lányokkal és a kisebb fiúkkal együtt kelnek majd útra, szükség van az ő segítségükre is. Az egyik kislány – akit én magamban csak kisbirkának hívok, világos, rakoncátlanul göndör haja miatt - büntetésben van ugyan, most mégis a csapattal tarthat. De senki nem kommunikálhat vele semmilyen formában. Nem alkalmazunk testi fenyítést, van nagyobb, hatásosabb büntetés is. Ez a kiközösítés. Ilyenkor a gyermeket egy időre kizárjuk a közösségből. Ettől mindenki retteg, hiszen a kirekesztettség által megtapasztalják a teljes kiszolgáltatottság élményét. Számukra ez a legsúlyosabb büntetés.

Egyébként a természetes büntetés módszerét alkalmazzuk minden problémás esetben. Ha például egy gyermek nem segít az élelem „feldolgozásában”, nem is kap belőle. Csak nézheti, ahogyan mások jóízűen esznek. Azért is büntetés jár, ha vízért küldve a gyermek eltöri a szállításra használt edényt. Ilyenkor kap egy nagyobb, nehezebb edényt és távolabbi helyre kell vízért mennie. Ha eleve nem akar vízért menni, hagyjuk egy darabig szomjazni. Előbb-utóbb mégis elindul. Nem igazán értek egyet ezekkel a nevelési elvekkel, de tény, hatásosak.

„Kisbirka” bűne az, hogy rendszeresen terrorizálja a család kisebb gyermekeit. Elveszi játékaikat és csemegéjüket is igyekszik megdézsmálni. Pedig van bőven játékszerük, hiszen állati csontokból, egyes termésekből, faágakból, kavicsokból és állati fogakból van éppen elég. Mindig örülnek egy-egy zsákmányszerző út után a „leeső” hulladéknak. Gyermekeink tanítása munkamegosztás nélkül zajlik. Nem teszünk különbséget saját és mások gyermekei között. A nevelés a közösség nyilvánossága előtt zajlik, és minden gyermekre kiterjed. Korlátozott és szűk körű tudásanyagunkat teljes egészében átadjuk számukra.

Megtanulnak indákból kötelet fonni, csapdákat készítenek apróbb vadak elejtéséhez, majd előszeretettel ki is próbálják ezeket leutánozva bennünket. Néha jókat kuncogok magamban, hogy milyen élőlényekkel a csapdájukban térnek haza. Vagy, hogy milyen jó vadászatokat rendeznek a barlang körül tartott „háziállatainkkal”. Szegény párák, nem unatkoznak, állandó menekülésben vannak csemetéink vadászösztönei miatt. Hatalmas sikerélményt jelent gyermekeinknek az önállóság. Mire felnőttkorba lépnek, mindent megtanulnak. Ezt tizenkét éves korukra érik el, ugyanis a kamaszkor itt teljesen ismeretlen fogalom. Nem is bánom.

Egy másik életemben két gyermekemmel végig küszködtem azt a néhány zűrös évet. Nem volt könnyű. Hányszor bolyongtam éjszaka az utcán, azt várva, hogy valamelyik csemetém végre hazameneteli szándékkal kijöjjön a szórakozóhelyről vagy a házibuli helyszínéről, hogy lekötelezzen azzal, haza szállíthatom. És hányszor bujdokoltam, hogy szerencsétlen gyermekem ne égjen a haverjai előtt őse miatt. A nagyobb gyermekem eleve csak őseként emlegetett, talán ő kódolta belém, hogy egyszer valóban az legyek. Vele éppen végére értünk tinédzser éveinek anélkül, hogy megöltük volna egymást, amikor ifjabb gyermekem intenzíven elkezdte a kamaszkor jeleit produkálni. Akkor valóban megfordult fejemben egy pillanatra az öngyilkosság gondolata. Azok voltak apaként a legkeményebb éveim.

Itt aztán nem kell kocsiban ülve várnom kimenőt kapott gyermekemet. Fájdalmas felismerés, de nosztalgiával gondolok rá. Speciális helyzetemet és viccelődésre hajlamos énemet tekintve szeretnék olyasféle nyomot hagyni magam után, ami zavarba hozná az utókort. Gondoltam például valamiféle újkori barlangrajzra, azok általában fennmaradnak. Bár mi már a fejlődés azon fokán vagyunk, amikor nem csak oda firkálgatunk, hanem fán, köveken, sőt csontokon is hagyunk alkotásokat. Az agyamban azonban hiába vannak meg a képek, rajztechnikám és készségem az itteni szintnek megfelelő, így képtelen vagyok rá. Pedig egy modern autócsoda az én régi-új rendszámommal nagyon vicces lenne. De már az is vicces, hogy egyáltalán emlékszem rá.

Közben túl vagyunk mai vadászatunkon. Fáradtan érünk vissza családunkhoz. Nem a zsákmányszerzésben merültünk ki, hanem a sok gyaloglásban. Visszafelé ráadásul elég súlyos terhekkel. Szerencsénk volt. Egy kardfogú tigrist könnyűszerrel szereztünk meg. Mintha egy bérgyilkos ölte volna meg megbízásunkból. Portyázásunk közben ugyanis arra lettünk figyelmesek, hogy két tigris küzd egymással. Feltételezhető, hogy valamelyikük elejtett egy jól fejlett őzet, de nem akart osztozni társával, így vérre menő harcot vívtak. Az egyik erősebb volt, és súlyos sérülést ejtett a másikon. Társaimmal megvártuk, amíg a győztes fél visszament az őzhöz, majd újabb támadástól tartva, szájában elhurcolta szemünk elől. Az alulmaradt tigrist óvatosan közelítettük meg, de hamar kiderült, teljesen veszélytelen.

Kettéváltunk társaimmal. Néhányan a testes kardfogú tigrissel elindultak lakhelyünkre, mi pedig újabb zsákmány után néztünk. Pár óra elteltével, néhány sünnel, egy őzzel, jó néhány hallal és csapdáinknak köszönhetően 3 nagyobb madárral gazdagabban térünk vissza a többiekhez.

Asszonyaink is jelentősen gyarapították éléskamránkat. A vacsorához már begyújtották a tüzet, néhány kisebb, megnyúzott állat finoman illatozik a nyársakon. Amíg a vacsora készül, az aznapi zsákmányt kezdjük el feldolgozni. Nyúzunk, zsigerelünk, darabolunk, fűszerezünk, szárítunk. Egyes húsokat agyagba zárunk, másokat fűvel beburkolva sütünk meg. A nők már feldolgozták az aznap szedett csalánt. Összekeverték sóval, vízzel és árpaliszttel, majd gombócokat formáltak belőle. Ezt húsokhoz szoktuk fogyasztani. A ma fogott halakat is feldolgozzuk, a nők már neki álltak a bélből szószt készíteni. Ez is csemegének számít, akár csak a húspuding, amely a későbbi virsli elődjének is tekinthető. Nincs mikro, nincs vízforraló, de találékony az ember. Ami van, abból hozzuk ki a legtöbbet. Egyébként változatosan étkezünk.

Elkezdem ropogtatni a szerényen fűszerezett sünsültet. Ha lesz még újabb életem, remélem, nem látok majd sok sünt, mert nem lesz kellemes, ha nekem egyből a kaja jut róla eszembe. Munkánk végeztével körbe üljük a tüzet, és mindenki jóízűen fogyasztja vacsoráját. Hiszik, vagy nem, még sörünk is van! Hálátlannak tűnnék, ha most whisky-re vagy vodkára vágynék. Jó, belátom, tényleg hálátlan vagyok.

Sokáig ülünk így együtt. A gyermekek jóllakottan játszanak egymással. Kergetőznek, és újabb kincseikkel játszanak. Egyikük talált egy teljesen ép állati csontvázat. Ez a szerencsétlen maradvány most kötélre kötve a gyerkőcök háziállatának szerepét „játssza”. Ennyit talán életében sem foglalkoztak vele, mint most. Mosolygok, mert vicces az egész.

Miután nyugovóra térünk, kissé távolabb húzódok asszonyomtól. Ugyanis eszembe jutnak azok a gyönyörű nők, akikkel életeim során volt szerencsém összekerülni. Rájuk gondolva alszom el. Erotikus álmomból egy medve morgására ébredek. Dühös vagyok, mert éppen a legjobb résznél zavar meg. Mozgolódás támad, szinte mindenki éberen figyel. Biztonságban vagyunk, mert ez a barlang rendelkezik egy hátsó résszel, ahová egy nagyon szűk résen át lehet bejutni. Itt rendeztük be alvó részünket. Bejáratát egy nagy szikladarabbal zárjuk le, így biztosítva, hogy még kisebb állatok se juthassanak be.

A medve érzi szagunkat, ezért nem mozdul, biztos vacsora illatát érezve berendezkedik a külső barlangrészben. Mivel a rést elzáró szikladarab belül van, így ahhoz nem fér hozzá. Órák telnek el a reményt sejtető morgással, mire végre megnyugszik és elcsendesedik. Mi azonban nem tudunk megnyugodni, hiszen reggel még biztosan itt lesz. Élelmünk van, mindig tartalékolunk ilyen esetekre a „hálószobában” is. Szerencsém van, könnyen visszaalszom.

Álmomban az állatkertben dobálok perecet az éhes barnamedvéknek. Hajnalban újabb riadalom ébreszt. A medvéhez potenciális kajajelölt érkezik. Hogy pontosan mi, azt nem tudjuk, csak hangját halljuk. Feltételezem, megérezte az emberszagot és besétált a barlangba. A medve pedig rátámadt. Küzdelem hangjait halljuk, majd azt, hogy futásnak erednek. Amikor minden zaj elül, elgörgetjük a szikladarabot és várunk egy kicsit. Néhányan felmérjük a terepet a barlang előtt is, utána jelezzük társainknak, hogy kijöhetnek.

Mára nem terveztünk nagy vadászatot, van elég nagyvadunk tartalékban. A folyóhoz tartunk, halat szeretnénk fogni nagyobb mennyiségben. Magunkkal viszünk néhány fiúgyermeket is csapdáikkal, valamint három kislányt vízhordáshoz. Nyugalmasan telik a nap. Szép idő van, a halak szinte maguktól ugrálnak hálóinkba. A fiúk még rákokat is fognak, termetes példányokat. Csapdáikban pedig újabb madarak és sünök akadnak fenn. Amikor kezdünk éhesek lenni, elindulunk vissza. Hátra maradok, én zárom a sort két társammal. Mindig felnőtt megy elől és hátul. A biztonság miatt kell, hogy védjük a gyermekeket. Ma elég sok jött velünk, vigyáznunk kell rájuk. Csak azért nem félnek, mert bíznak bennünk. Mindegyiket érte már ilyen vagy olyan támadás, egyedül egyikük sem kelne hosszabb útra. Balesetet is gyakran szenvednek, de szerencsére egyik sem komoly.

Ballagok társaim mögött és elégedetten figyelem őket. Mennyire egyszerű emberek, mégis hihetetlenül ügyesek, talpraesettek és találékonyak. Nem rettennek meg a nehézségektől, nem agyalnak, nem keseregnek, hanem ösztönösen teszik dolgukat. Nem túlzás, szeretem őket.

Visszatérve idilli kép fogad bennünket. Az otthon maradt gyermekek játszanak, az asszonyok pedig ételeinkkel szorgoskodnak. Árpalisztet őrölnek, csalánpudingot készítenek, szószokat tesznek el agyagedényekbe. A tűzön kövek melegszenek, ezekkel forraljuk fel a vizet. Néhány agyagedény áldozatul eshetett, míg valamelyik ősember rájött, hogy azok nem tűzállóak. Hiába, jénai edények itt még nincsenek. Vagy még Jéna sincs? Kipakoljuk aznapi zsákmányunkat és mindenki teszi a dolgát a feldolgozásban. Miután végzünk mindennel, letelepszünk a tűz köré és megkezdjük az étkezést. Mindenki elégedettnek tűnik. A vidék békés és nyugodt, az idő kellemes. Frissen virágzó fák és bokrok illatát hozza felénk az alig mozduló levegő.

Miután többségünk az étkezés végére ér, zenélni kezdünk. Van, aki botokat ütöget össze, mások a combjukat csapkodják, van, aki a lábával veri az ütemet, a többiek pedig tapsolnak. Valaki dobolni kezd egy bőrdarabon, mely egy üreges, nagyméretű lábszárcsont egy darabjára van húzva. Vannak fúvós hangszereink is, melyek állati szarvból készültek, de azokat inkább csak jeladásra használjuk. Íjaink húrját szoktuk még pengetni, az is kellemesen színezi az összhatást. Mindenki átszellemül, és szavak nélkül is érezzük, jó így együtt. Néhány növény szárított levelét a tűzre dobva kissé bódult állapotba kerülünk, jó érzés a mámor.

Egyik társunk az előre összekészített ételekkel és vízzel elindul a pusztába. Célunk a felsőbb hatalmak kiengesztelése. Ezeket a szellemeknek ajánljuk fel, akik valószínűleg dühösek ránk, hiszen az utóbbi két napot leszámítva hosszú időn keresztül volt eső, szél, villámlás, mennydörgés. Csak tudnánk, mit csináltunk már megint rosszul? Nagy bódulatomban már én is úgy gondolkodom, mint ők. Holott én tudom sok kérdésre a választ, de tény, néha könnyen azonosulok velük. Elbóbiskolok. Jól esik minden, ami körül vesz. Még hallom a zene ütemét, a tűz ropogását, az éjszakai állatok neszezését. Mélyen beszívom a növénylevelek füstjét, vágyom a kábulatra.

A Nap korongja jelenik meg álmomban, hatalmas méretben. Előtte elefántok futnak felemelt ormánnyal, lábaik alatt remeg a föld. Keresztezik utamat, nem tudok tovább haladni, türelmetlenül dobolok lábammal. De csordájuk mintha végtelen lenne. Csak jönnek és jönnek, olyan, mint egy végtelenített felvétel. Köröttem kisebb tömeg alakul ki, mások is idegesen toporognak a forgalmi akadály láttán. Mindenki arra vár, történjen már valami és folytathassunk utunkat.

Végtelennek tűnő várakozás után éles sípolás nyomja el az elefántlábak zaját. Már a körülöttem állók beszédét sem hallom. Próbálom megfejteni, honnan és kitől jön ez a fülsiketítő zaj. Még nem tudok rájönni, de az elefántok kezdenek eltűnni, mintha köddé válva felszívódnának a levegőben. Oldalra nézek, az emberek is eltűntek mellőlem. Nem is értem, hová lettek ilyen hirtelen. A sípolás egyre hangosabb, idegesít. És már nem is szükséges, mert minden akadály eltűnt, haladhatnék utamon. De szól tovább, mintha légkalapáccsal utat bontanának a fülemben. Lendítem kezem, hogy fülemre tapasszam, ám ekkor csuklóm fájdalmasan neki ütődik valaminek.

Kinyitom szemem, amelyről nem is tudtam, hogy eddig csukva volt. Beazonosítom hálószobámat és az éjjeli szekrényen sípoló ébresztőórát. Farkasszemet nézek vele. Kupán vágom, hogy végre csend legyen. Mennék vissza az elefántos útra, amely hátterében a Nap narancssárga ragyogással készül nyugovóra térni. Végre csend van. Jól esik. Össze vagyok zavarodva. Hol vannak a társaim? Hol vannak az elefántok? És mit keresek itt, ahol egy későbbi életemben éltem? Talán visszaraktak ide? Miért? Lenézek lábaimra, majd mellkasomat fürkészem. Végig simítom az ágyat, amin fekszem. Jó érzést kelt bennem.

Lassan felülök és körülnézek. Minden a régi. Tényleg visszakerültem ebbe az életbe. Elindulok az ajtó felé, kávéillat csapja meg orromat. Istenem, de régen ittam már! A lépcsőn halkan, de viszonylag gyorsan szedem lábaimat, az emlékeimben élénken élő konyha felé veszem az irányt. Mezítláb, selyem köntösben, kibontott hajjal áll a pultnál életem párja. Megfordul, rám mosolyog, huncut gödröcskék jelennek meg arcán. Felém nyújtja a gőzölgő kávét, orrára nyomott csókkal köszönöm meg. Végtelenül jó őt magam mellett tudni, akár álmodom, akár nem. Leül mellém, megsimítja arcom, majd közli:

- El ne késs, szívem, ma fontos tárgyalásod lesz. A rádió bemondta, dugó van az egész városban. Jobb, ha nem mész be a cégig autóval, úgysem tudsz parkolni. Különben is, elég sokat ittál tegnap a céges bulin, ne kockáztass!

Kezd összeállni a kép lüktető fejemben.

Zavart vagyok, de rájövök, éppen ezek a mondatok tesznek boldoggá. De jó hallani! Most még a másnaposságot is imádom. Kezdődjön a túlélési harc! A régi, megszokott napi csatáim. Szerelmem elindul a konyhaajtó felé, félúton még visszaszól:

- És ne felejts el megborotválkozni! Úgy nézel ki, mint egy ősember.

Előző oldal Arsen
Vélemények a műről (eddig 1 db)