Hasraesett szerelem

Szépirodalom / Szerelem (834 katt) mazsola7
  2011.12.31.

Szeptember közepe felé járhattunk még a koleszes szecskaavatónk előtt... Egy táblát kellett viselnünk, amin az állt, hogy földimogyoró.

Nem azzal a céllal indultam a középsuliba, hogy fiút szerezzek magamnak, így hát nem is figyeltem oda különösebben egyikre sem. De volt egy fiú (Attila), aki állandóan piszkálódott, és mindig úgy hívott, hogy Ramimogyi.

Ez sokáig ment így. A suli már javában tartott, a szecskaavatót is már mindenki elfelejtette, de ő még mindig nem tágított, csak-csak nem hagyott békén. Emlékszem, az egyik délután lent ültünk a barátaimmal a pingpong asztalnál, és éppen jött arra ő is. Megint elkezdett Mogyizni, és én meg akarva-akaratlanul is kiraktam a lábam elé. Nem gondoltam volna, hogy nem figyel oda és el fog esni. De sajnos így történt. Szegényt leégettem az egész kolesz előtt.

Az, ami ez után történt, mindent megváltoztatott. Ki akartam engesztelni szegényt a szörnyen kínos jelenet után, és elkaptam a kulcstartóját, ami a zsebéből lógott, és kirántott magával az udvarra. Miközben cigizett (ezt az egyet nagyon nehezen viseltem el), beszélgettünk, és sok mindent elárultunk egymásnak magunkról. Megbeszéltük, hogy este együtt megyünk le tv-ni. Ez volt életem egyik legjobb estéje, addig a napig. Nagyon jól éreztem magam, és látszott rajta, hogy ő is élvezte a szitut. Én bent ültem a kanapéban, ő meg előttem lent a földön, és úgy masszíroztam, ő meg simogatta a lábam. (De akkor még volt neki barátnője!!!)

Ezek az esték állandóvá váltak, és már nem csak akkor voltunk együtt, hanem egész nap... Imádtam vele lenni. Furcsa volt, mert bár mindenki azt hitte, hogy járunk, nem volt köztünk semmi, vagyis ez olyan minden, de mégis semmi dolog volt. Úgy viselkedtünk, mint akik járnak, fogtuk egymás kezét, ölelgettük egymás, piszkálódtunk... Időközben szakított a barátnőjével, de mi tudtuk, hogy ez így pont tökéletes. Nem tagadom, furdalt a kíváncsiság, hogy milyen lehet a csókja, de tudtam, hogy ezzel mindent elrontanék... De egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Este már szinte nem is a tv-t néztük, hanem egymással voltunk elfoglalva. Játszottunk egymás kezével, puszilgattuk egymást, de volt, amikor csak néztük egymást. Láttam a szemében, hogy többet akar, és én is egyre nehezebben bírtam, de tudtuk, hogy nem lehet. Ezzel csak magunknak ártanánk. A fél év alatt mindössze egyszer vesztünk össze, de az sem tartott 20 percnél tovább.

Aztán jött az a bizonyos este, ami újabb fordulópontot hozott. Éreztem rajta már az este elején, hogy feszült. Nem is a szokott helyünkre mentünk filmezni, hanem elhívott hátra az asztalokhoz, ahol sötét volt és nem látott senki. Kevesen voltak bent, de nem sokkal később kimentek ketten, és felszabadult a hely.

Én megkérdeztem, hogy nem ülünk-e vissza a helyünkre... egyre idegesebb lettem, éreztem, valami türelmetlenséget a levegőben... De a válasz helyett... Elcsattant a csók... Az én első csókom... Elmondhatatlan érzés volt... féltem, hogy elrontok valamit... én csak egy sima csókra számítottam, de ő belevitt az igazi szerelem teli csókolózásba... Utána nagyon furán éreztem magam, és gondolom ő is, mert előrehajtotta a fejét és csak a tv-t bámulta... Hoztam neki egy gyógyszert, mert fájt a feje, de felállni alig tudtam a székről, annyira szédültem... 11 órakor felmentünk a szobánkba, de most is nagyon meglepett. Ahelyett, hogy megcsókolt volna, az arcát mutatta, hogy oda adjak neki puszit…

Egész éjjel nem aludtam, és reggel láttam rajta, hogy ő sem sokat. Már aznap este már nem mentünk együtt sehová. Kezdtünk egyre jobban elszakadni egymástól, és mindketten éreztük, hogy nem tudjuk megállítani a süllyedő hajót. Eltelt két hónap, és nem bírtam már… de úgy tűnt, hogy őt egyáltalán nem érdekli a dolog. De ez nem így volt, mert ő jött oda hozzám, hogy kezdjük elölről az egészet. De én nemet mondtam. És hogy miért? Magam sem tudom biztosra. Talán féltem attól, hogy megint ugyanitt kötnénk ki. És tudtam, hogy még egy ilyen, és teljesen összeomlok. Nem bírtam. Két hét múlva odamentem hozzá, és ugyanezzel előálltam. Elmondtam neki, hogy mennyire hiányzik, és hogy nem bírom nélküle.

De ő, úgy, mint én, nemet mondott... Vége… Vagyis reméltem, hogy ennél rosszabb már nem lesz, és legalább még barátok lehetünk. Mégis lett. A hiány érzése haragba csapott át, nála... Mostanában már látni sem bírom... de nem azért, mert utálom, hanem mert nem bírom nézni, ahogy más lányokkal "enyeleg"... És a legjobban az fáj, hogy tudom, hogy ő már rég túl van rajtam. Talán igent kellett volna mondanom, amikor először odajött hozzám?

Ő volt az első a koleszben, akivel ennyire közel kerültünk volna egymáshoz. És szerintem az utolsó is!

Előző oldal mazsola7
Vélemények a műről (eddig 1 db)