Galaktikus Prométheus

Fantasy / Novellák (1012 katt) zentaieta
  2012.01.01.

A mű részt vett a VI. Lidércfény Pályázaton.

Az éjszakák egyre hidegebbek. A gyerekek, asszonyok, öregek már behúzódtak az állatbőrökkel bélelt barlangba. A férfiak a tűz körül ültek, mely magasan lobogott, meleget és biztonságot adott.

Hirtelen Vaá lépett a tűz fénykörébe olyan zajtalanul, mintha a semmiből került volna elő. A legjobb őrszem volt. Izmos, zömök teste a párduc könnyedségével mozgott, ravasz, éber tekintete, éles füle messziről kiszűrte az ellenséget. Izgatottan, fenyegetőleg lóbálta husángját. Mély torokhangján szörnyű hírt hozott, a félelmetes, kegyetlen horda, melynek testét dús, vörös szőrzet borítja, a nyomukban van. A tűz körül ülők felugráltak, vadul ordítozva fegyvereik után kapkodtak, az alvók felriadtak, a gyerekek sírni kezdtek.

Raá elbődült, magasra emelte husángját, jelezve, szólni akar. Hatalmas termete, dagadó izmai és rettenthetetlen bátorsága a horda vezérévé tették. Mélyen ülő szemeinek egyetlen pillantásával rendet teremtett, és azonnal szervezni kezdte a menekülést. Nem először űzi el őket ez a népes, többszörös túlerőben lévő horda. Saját területükön már kipusztították az összes vadat, most az ő erdőikre, mezőikre fáj a foguk és a tűzre.

Pár harcos kíséretében útnak indította az asszonyokat és gyerekeket, akiket az üldözőktől való rettegés hajszol majd erejükön felül a hideg éjszakában az ismeretlen, új otthon felé. Aztán intett Kaának, aki tudta a dolgát. Egy hordozható kőkalitkába izzó zsarátnokot rakott, magához vette a száraz füvek és apró gallyak előre elkészített csomóját is, és elindult futva, menteni a legfontosabbat, az éltető tüzet. Közben a többiek husángjaikkal szétverték a parazsakat, homokkal befedték az egészet, majd követték a hordát.



Kaá könnyedén és gyorsan futott, időnként megállt táplálni az imbolygó, apró lángot. Nem tartozott a kiváló harcosok közé, nem volt robosztus, karcsú termete, hosszú lábai, kitartása, jó tájékozódó képessége volt az ok, amiért Raá megbízta a tűz mentésével. Kaá mindig más utat választott, mint a horda, mert ha harcra került a sor, nem kockáztatták, hogy elaludjon a láng. Egyenletesen futott, okosan gazdálkodott az erejével, nagy út állt előtte. Aggódva látta, hogy az erdő ritkulni kezd, hamarosan egy füves, a holdfénynél jól belátható szakasz következik. Megállt, hogy megetesse a kéken lengedező lángot, és erőt gyűjtsön.

Tudta, nagy iramban, megállás nélkül kell átnyargalnia a védelmet nem adó pusztaságon. Ösztöne veszélyt jelzett. Lekuporodott, egész testével figyelt. Egyre biztosabb volt benne, hogy követik, meg akarják szerezni a tüzet. Szinte nyakában érezte lihegésüket, minden vélt, vagy valós zajra összerándult. Óvatosan kúszva, mint az árnyék, közelítette meg az utolsó fákat, hogy ott majd robbanásszerűen kitörjön. Csak a lábaiban bízhatott.

Ekkor figyelmét elvonta egy vakító csillag, mely hosszú tűzcsóvát húzva maga után száguldott át az égen. Egyre nagyobb és fényesebb lett, végül ijesztő szelet kavarva leszállt a földre. Kaá egy ideig elvakítva, rémülten lapult, majd győzött kíváncsisága, és óvatosan felegyenesedett. Legszívesebben visszafutott volna az erdőbe, akár az üldözők karjai közé, de nem tudott mozdulni, megigézve bámulta, ahogy a fények lassan kialszanak, aztán egy erős bunkócsapás az ő számára is kioltotta a fényt.

Az űrkabinban két ember hajolt a villódzó csillagtérkép fölé. Megérkeztek. A kék bolygó, listájukon a 815-ös számot viselte. Egy holdja és egy napja van. A nap pár óra múlva felkel, akkor körülnéznek. A robot már analizálta a levegőt, megfelelő. Missziójuk legszebb pillanatának tartották, amikor először léptek egy ismeretlen bolygó földjére.

Reggel egy fűthető kezeslábasba bújtak, mert méréseik hideget jeleztek.

Gyönyörű, ez volt első benyomásuk, mikor kiléptek a kabinból. A szikrázóan kék ég, a nagy, sárga nap, a táj üdítő zöldje, a messzeségben óriási, hósapkás hegycsúcsok, a csípős, de tiszta levegő varázslatos volt. A távolban furcsa csordát pillantottak meg, nagytestű, szürke, oszloplábú lények voltak. Az egyik hatalmas ormányát felemelve, erős hangon tülkölt és elindult társai előtt, a többiek engedelmesen követték. Vezetőjük van, szervezetten élnek, állapították meg. Sok bolygón jártak már, az értelmes életnek számtalan, meghökkentő formájával találkoztak, ezért az első percekben nem tudták eldönteni, hogy milyen értelmi színvonalon lévő, és milyen külső jegyekkel bíró civilizációt találtak.

Elindultak az erdő felé, és akkor meglátták Kaát. Hason feküdt, tarkóján nyílt törés, körülötte vértócsa, még élt. Humanoidok által lakott a bolygó, és ölik egymást, vonták le a szomorú következtetést. Hívták a szállító robotot, az óvatosan felemelte az eszméletlen testet, és bevitte a kabinba. A gyógyító robot azonnal munkához látott. A két ember feszülten figyelte, sikerül-e megmenteni a vadember életét. Külsejéből látták, hogy egy igen korai, születő civilizációval van dolguk. Az ilyen világok mindig izgalmasak voltak.



Kaá ébredezni kezdett. Mikor öntudata lassan visszatért, rémülten észlelte, hogy fogságba esett. Fekete szemei őrülten forogtak a mély szemgödrökben, fel akart ugrani, menekülni, de a fájdalomcsillapítók hatása legyengítette. Pillantása, mint a befogott madár, csapódott jobbra-balra a számára ijesztő barlang csillogó falai között. Félelme az önkívületig fokozódott, mikor meglátta a két magas, vékony, fehér alakot. Fölé hajoltak, éles metszésű, csupasz arcukat, hosszú, ősz haj keretezte.

Kaá, mint egy csapdába esett állat, dobálta magát. Az egyik beszélni kezdett hozzá, hangjából zsongító nyugalom áradt. Nem értette, mit mond, de érezte, nem akarják bántani. A tehetetlen őrjöngéstől kifáradva elcsendesedett. A szokatlanul világos szemek barátságosan néztek rá. A beszédet hallotta, de a különös lény szája mozdulatlan volt. Újra megrémült. Hol van, akinek a hangját hallja? - izgatottan forgatta fejét. A szavak ismeretlenek voltak, képeket látott, a rétet, az erdőt, a helyet, ahol megbújt, tehetetlenül fekvő, vérző testét, a robotot, ami felemelte, és a gyógyítót.

A kétségbeesés újabb hulláma borította el. Vergődni kezdett, eszébe jutott a tűz, a kalitka, fel akart ugrani, hogy megkeresse. Már nem a helyzet rémítette, amibe került, agyát egyetlen félelem uralta, hogy elvesztette a tüzet. Testét egy mindent lebíró ösztön kerítette hatalmába, és arra sarkallta, hogy fusson és szerezze vissza.

A gyógyító robot nyugtatót adott, Kaá mély álomba zuhant. A két ember nem mozdult mellőle. Az alvó gondolataiban, melyek egyre csak a tűz és társai körül forogtak, nyitott könyvként olvastak. Látták a barlangot, a melegítő, fényes tüzet, a kétségbeesett hírhozót, az ijesztő vörös hordát, a menekülő nőket, gyerekeket.

A két idegen saját elöregedett, kihalóban lévő fajukra gondolt. Ők is megvívták a maguk harcát. A változtatás, újrakezdés reményében sok-sok évezreden át költöztek egyik lakatlan bolygóról a másikra, fiatal napok melege alá, de gyermekek már alig születtek. A férfiak nemzőképtelenné, a nők meddővé váltak, a nemek közti különbségek lassan elmosódtak, megszűntek. A népesség azóta egyre fogy, az emberek különbözően élik meg az elkerülhetetlen, közeli jövőt. Sokan elhagyják szülőbolygójukat, friss, életerős civilizációkba költöznek, mások elmerülnek a tudományokban, művészetekben, vagy csak kényelmes életükben.

Ők ketten valamiféle missziót vállaltak, felderítetlen, távoli világokat látogatnak a felfedezők kíváncsiságától hajtva. A galaktikus törvény tiltja, hogy érdemben beavatkozzanak az életükbe, de néha parányi segítséget, apró lökést, információmorzsát megengedtek maguknak. Ennek a rokonszenves, hordájáért aggódó ősembernek óvatosan elhintették agyában a számára legfontosabb tudás magját, olyan képességgel ajándékozták meg, ami ha jól sáfárkodik vele, kiemelheti társai közül.

Napokig altatták, hogy ne tegyen kárt magában. Mikor meggyógyult, fokozatosan ébresztették. Lassan mozgolódni kezdett, de még nem volt tudatában helyzetének. Megitatták egy hangulatjavító, nyugtató itallal, amit hosszú űrutazásaik során ők is fogyasztottak. Szerették volna elkerülni az ébredés, a valósággal való szembesülés vad reakcióit. Kinyitották a kabin ajtaját, kiléptek, és a vadembert is kiengedték. Kezüket többször, egymás után mellükre helyezték, és elismételtek egy-egy hosszú szót, majd fehér ujjukkal várakozóan Kaára mutattak.

A tűz hordozója kissé kábán nézett körül, de az ismerős táj megnyugtatta. Nagyot lélegzett a szabadság levegőjéből, és izmaiban már ott feszült a futás, a menekülés erős ingere, és kicsit letompítva, mint valami fájó, lüktető seb, ott volt a feladat, a tűz visszaszerzése. Nézte az idegeneket, agyában derengeni kezdett, hogy mit akarnak tőle. A hosszú, kimondhatatlan szavakat meg sem próbálta kiejteni, csak az első szótagokat jegyezte meg. Saá mondta az egyiknek, Maá nézett a másikra, majd arcán szégyenlős vigyor jelent meg, és hasára tette kezét, Kaá.



A horda hetek óta nélkülözte a tüzet. Sikerült elmenekülni a támadók elől, megúszták a harcot, ami hordájuk pusztulásához vezetett volna, mégis egyre kevesebben lettek. Az öregek és gyerekek közül sokan megbetegedtek, meghaltak. A hatalmas barlang dermesztően hideg volt. Az új helyen kevesebb volt a vad, az óriási, szürke ormányosokat nehéz volt elejteni, sokat éheztek. A megszerzett táplálékot nem tudták megsütni. Egy ideig reménykedve várták Kaát, őröket küldtek elé több irányba, de nem bukkantak a nyomára. A hordán csüggedés lett úrrá, az éjszakák félelemben teltek, hiányzott a tűz, hogy megvédje őket a ragadozóktól.

Egyik alkonyatkor, mikor már nem számítottak rá, megjött Kaá. Olyan gyenge és véres volt, mint a lemenő nap. Az üdvrivalgást, amivel fogadták, hamar a csalódottság csendje váltotta fel. Kaá tűz nélkül, betegen érkezett. Ellátták sebeit, ahogy tudták, de egyik karjából eltűnt az erő, sem harcolni, sem vadászni nem tudott. Valami tompa felismerés munkált benne, hogy csak nyűgöt, eggyel több éhes szájat jelent a hordának. Mikor Raá a zsákmányt osztotta, félrevonult, igazságosnak érezte az odavetett nyomorúságos maradékot.

Egyre többet futott remélve, gyors lábaival egyszer még hasznára lesz a többieknek. Mikor elfáradt, a csillagos eget nézte, Saára és Maára gondolt valami furcsa vágyakozással. Egyik alkalommal futás közben megbotlott egy száraz ágban, felemelte, eszébe jutott a tűz, a meleg, a piruló hús illata, íze. Forgatta, nézte a fát, azt gondolta, hogy valahol benne van a tűz, csak elő kell hívni. Hazavitte, leült a barlang egy távoli szögletében, kettétörte, majd ötletszerűen egymáshoz dörzsölgette a darabokat. A többiek értetlenül nézték.

Hosszú ideig, kitartóan, megszállottan dolgozott, beteg karja fájdalmasan sajgott. Arra gondolt, abbahagyja, de fejében valami makacsul ösztökélte, hogy folytassa. Nem érezte a hideget, testét elborította a veríték, zsibbadó kezei között lassan felforrósodott a fa. Az izgalomtól remegve, újult erővel dörzsölte. Kipirosodott, lehorzsolódott ujjai közt, egyszer csak megjelent egy vékonyka füstszál. Tudta, érezte, győzött. Mellét ismeretlen boldogság feszítette. Finoman fújni kezdte, gyengéden, kitartóan csalogatta elő a rejtőzködőt, amíg az végül megadta magát. Fellobbant egy gyenge, erőtlen, halvány lángnyelvecske.

Ordítani szeretett volna, de óvatos volt, tudta, a kiáltás szelével meg is ölheti. Felkapott egy falevelet, odakínálta, a láng először kérette magát, majd mohón falni kezdte. A horda lélegzetvisszafojtva figyelt, egyetlen, óriási, reménykedő, ezerkezű testté vált, és adogatta Kaának a leveleket, a vékony, később vastagabb gallyakat. A tűz pedig hízott, pirosodott, melegített, csípett, égetett. Mikor már úgy lobogott, hogy ereje elől hátrálniuk kellett, akkor tört ki torkukból, egyetlen, artikulálatlan hangként az öröm.

Kaá helyzete jelentősen megváltozott, mióta visszaadta társainak az elvesztett tüzet. Sose volt még ekkora becsülete a hordában. Eleinte ő gondozta egyedül, később besegítettek a fa gyűjtésében az asszonyok és a gyerekek is. Kaá egy idő után csak irányított. Fázni már nem fáztak, de az éhség sokszor kínozta őket. A vadászok egyre többször érkeztek haza fáradtan, zsákmány nélkül. A vastagbőrű, óriás állatokat nehéz volt becserkészni, mert együtt, csordában mozogtak.

Egyik éjjel hatalmas vihar tombolt, nagy pusztítást végzett az erdőben, kimentek összegyűjteni a letört ágakat, hogy felhalmozzák a tüzelni valót. Szétszóródtak a fák között, Naá kiáltozására figyeltek fel. A fiatal lány beleesett egy verembe, amit valami nagytestű, üregi állat áshatott magának. Mikor kihúzták, azt panaszolta, nem vette észre, mert a letört lombok eltakarták.

Kaá sokáig állt a gödör előtt, és agyában kirajzolódott egy kép. Mikor Raá megjött a vadászokkal - megint üres kézzel - izgatottan, lelkesen magyarázni kezdett. Először értetlen bambasággal néztek rá, de mikor Kaá lyukat túrt a földbe, amit befedett levelekkel, aztán ujjaival lépegetve, és a nagy szürkék tülkölését utánozva, keze eltűnt a gödörben, felhördültek. Másnap kiásták a vermet, azon az úton, ahol az állatok inni jártak, és befedték gallyakkal. Este a horda minden tagja annyit ehetett, amennyit csak bírt, és még tartalékuk is maradt.

Raá után Kaá lett a horda legfontosabb tagja. Ügyes kezeivel javítgatta a lándzsákat, a nagy, szürke, íves bordáit megtisztította, bőrökkel borította, a kuckó melegben árnyékot, hidegben meleget adott, a kemény csontokból éles, szúró hegyeket faragott a fegyverekre, ellátta a sebeket, a horda, mely egyre erősebb és népesebb lett, minden bajával hozzá fordult. Tiszteletben tartották, ő ülhetett a legközelebb tűzhöz. Ezt a kiváltságát nagyon szerette, a simogató lángok mellett, sokszor figyelte a csillagokat.

Egyik éjszaka, mikor a horda már elcsendesedett, csak Kaá üldögélt a tűznél, szokásához híven az eget kémlelte. Meglátott egy hullócsillagot, ami gyönyörű, fényes csíkot rajzolva, száguldott a föld felé a messzeségben. Felugrott, ujjongva kiáltozni kezdett Saá, Maá, Saá, Maá, és karjait az ég felé nyújtotta, mintha hívogatná az égi vándorokat. Izgatottan körülugrálta a tüzet, közben szemeit a csillagokra függesztette. Mozgása egyre gyorsabb, egyre szenvedélyesebb, ritmikusabb lett.

Az alvók felébredtek, és látták, ahogy Kaá az éjszakában, a pattogó, fényes szikrák gyűrűjében, a vörösen lobogó lángnyelvek körül egyre vadabb ritmusban, szinte önkívületben táncol. Kántáló hangján, a folyamatosan ismételt szavak összemosódtak. A meglepett, és a különös látványtól felizgatott horda vele együtt kiáltozott, Sámá, Sámá.

Idővel Kaá tűz körüli tánca gyakori rítussá vált, különösen az ellenséges hordákkal vívott harcok és nagy vadászatok előtt. Külseje is megváltozott, az elejtett állatok bőréből, levágott mancsaiból, csontjaiból készített, sokszor félelmetes jelmezben, a harcosok ütemes dobogásától kísérve táncolt, és közvetített a horda és a rájuk figyelő, gondjukat viselő csillaglények között. Neve idővel feledésbe merült, a horda Sámánnak szólította.

Előző oldal zentaieta
Vélemények a műről (eddig 3 db)