Bajos amulett

Fantasy / Novellák (954 katt) GregTheMad
  2012.01.01.

A mű részt vett a VI. Lidércfény Pályázaton.

– Látsz valamit?

Csont kérdésére Tagló néma válasz gyanánt a föld felé fordította hüvelykujját.

Csont elnyomta a vágyat, hogy rosszallásának hangot adjon, és inkább arra ügyelt, hogy megtartsa magát a sziklán. Már napok óta úton voltak, de társa jelleméhez még mindig nem tudott hozzászokni. Nem mondhatni, hogy Tagló kellemes beszédpartner lett volna. Nyúlfarknyi válaszait szinte ki kellett belőle rángatni, és néha – akár csak most – jobb szeretett jelbeszéddel közölni dolgokat.

Csont végül zihálva feljebb húzta magát, és félretolta a homlokába lógó izzadt tincseit. Sosem fogom megérteni Taglót, gondolta lemondóan.

Az mintha csak megérezte volna, hogy róla van szó, ebben a pillanatban Csont mellett termett. Csont irigykedve nézte, ahogy melák társa termetét meghazudtolva, hegyi kecskét megszégyenítő ügyességgel szökell szikláról sziklára. Mutatványa közben látszólag egyáltalán nem zavarta, hogy a súlyos bivalybőr zsákot is neki kellett cipelnie, lévén Csont még csak meg sem bírta emelni azt.

– Gondolom nagy kérés lenne, ha most az egyszer bővebben is kifejtenéd, mit láttál – fújtatott még mindig kimerülten Csont.
Tagló megvakarta szőrös állát.
– Semmi jó nincs odalent. Füst és romok. A baltaorrúak faluja elpusztult.
Csont kimerültsége nyomban elszállt.
– Láttál valakit odalent?
– Mozogni nem.

Csont gondterhelten forgatta mamutagyar függőjét. Ha igaz, amit Tagló állít, a főnök koránt sem fog örülni. Mindezt a nagy utat feleslegesen tették meg, arról nem is beszélve, hogy a baltaorrú-főnöknek – a jó szomszédság jegyében – ajándékba szánt hús is kezdett furcsa szagot árasztani. Persze őt mindez nem zavarta volna, hiszen a baltaorrúaknak megvolt az a zavaró szokásuk, hogy a romlott húst is előszeretettel elfogyasztották, de az saját maguk számára így már hasznosíthatatlan. Csont összeborzadt, ha a dühös főnökre kellett gondolnia. Nem igazán volt az a fajta, aki hallgat az észérvekre.

– Na, akkor most mi legyen? – dünnyögte maga elé Csont.
– Te vagy a sámán – dörmögte Tagló.
– Csak helyettes vagyok! – horkant fel Csont. – Koránt sem ugyanaz! Neked is jókor jön meg a hangod, inkább segíts fel és gyerünk tovább!
– Oda akarsz menni?
Csont színpadiasan sóhajtott.
– Több okból is muszáj – Ha a vadászathoz nem is, Csont az általa tudatlanabbnak bélyegzettek felvilágosításához nagyon értett, és egyetlen alkalmat sem hagyott ki, hogy ne kérkedjen tehetségével. – A húst már nem vihetjük haza, ez tiszta sor. Viszont nem is mehet veszendőbe. Másodsorban, ha a baltaorrúak mind egy szálig erőszak által lelték halálukat, dühös szellemeik csordája addig fog a környéken garázdálkodni, míg minden életet el nem pusztítanak. A mi falunk pedig nincs elég távol. A hús, engesztelő adományként fog szolgálni, hogy a szellemek éhsége csillapodjék…

Csontból csak úgy áradt a szó. Közben átvágtak a gerincen, és leereszkedtek a túloldalon. Mire elérték a falu romjait, már sötétedni kezdett.

– …És ez alapján tudod biztosan elkülöníteni a szarvas- és a farkasbogyót – zárta mondandóját Csont.
– Sosem hittem volna – sóhajtott Tagló.

Tagló kicsit sem túlzott a pusztulás mértékével kapcsolatban. Mindenütt halott baltaorrúak hevertek, némelyik tetemből lándzsa meredezett az ég felé. A tűzhelyet feldúlták, a sátrakat szétzúzták. A hullaszag átjárta a völgyet.

– Intézzük gyorsan – nyögte Csont. – Terítsd szét a húst. Addig én szétszórom a varázsfüveket. Ah, te jó ég, mindjárt rosszul…

Gondolatmenetét nem fejezhette be, mert hirtelen valami megragadta a lábát. Velőtrázó ordítás járta át a völgy minden szegletét.

– Ó, vérszomjas szellem, hagyd meg szánalmas életemet! Vidd a társam, ő jobb húsban van! – hadarta Csont. Rimánkodását a dárdáját lóbálva odaugró Tagló szakította félbe.
– Ez nem szellem – mondta. – Nézd!

Csont nagy nehezen kinyitotta szemeit, és lenézett. Előtte a földön egy vértől és mocsoktól csatakos alak feküdt. Le sem tagadhatta volna, hogy a pórul járt törzshöz tartozik: orra hatalmas volt, és lapos, feje pedig széles, mint egy kő. Már elengedte Csont lábát, és darabosan hörögve nyújtogatta felé a kezét.

– Mit mond? – kérdezte Tagló, még mindig készenlétben tartva dárdáját.
– Ő a törzsfőnök – ámult el Csont. – De nem egészen értem…

Valószínűleg a baltaorrú is rájött minderre, mert egy ideig még próbálkozott a beszéddel, de aztán megragadta Csont kezét és ellentmondást nem tűrően belenyomott valamit. Aztán, mint aki jól végezte dolgát, holtan terült el a földön.

Csont remegett a félelemtől és az izgalomtól. Kinyitotta markát, és Taglóval együtt annak tartalmára meredtek. Egy durván faragott kő amulett volt, ami egy elnagyolt, kövér női alakot ábrázolt.

– Mit akar ez jelenteni? – nézett Csontra Tagló.
– Semmi jót.



– Gondolkoztam.

Tagló úgy közölte ezt, mintha nem is egy szarvast nyúzna éppen, hanem törzsi gyűlésen venne részt. Csont kelletlenül félbehagyta a füvekből való időjóslást.

– Ne kímélj!
– Tulajdonképpen miért olyan fontos, hogy elvigyük a baltaorrú-szobrot? Senki sem kényszerít rá.
– Három nap telt el, és neked csak most jut eszedbe ezt megkérdezni?
Tagló egy rakás belsőséget hajított a tűzre.
– Akkor sem értem.
Csont nagyot fújva csapott homlokára.
– Na, jó, elmagyarázom még egyszer. De most utoljára!
Tagló nem adta jelét, hogy figyelne, de Csontot ez egyáltalán nem zavarta.
– A baltaorrúak főnöke jó okkal adta nekünk az amulettet. Bár nem értettem tisztán minden szavát, de egyet nagyon is világosan felismertem: hazassa, vagyis pusztulás. Egyértelmű, hogy a falujuk vesztét ez az amulett okozta.
– Ezt honnan veszed? – Tagló közben a tűzre dobott két oldalast. – Szerintem koránt sem egyértelmű.
– Már megbocsáss, de te vagy a sámán-helyettes, vagy én?
Tagló erre már nem szól semmit, csak a tüzet piszkálta. Csont diadalmasan kihúzta magát.
– Amint átadta nekünk a faragványt, a rontás ránk szállt. Ha hazamennénk, azzal a saját falunk pusztulását kockáztatnánk. Az egyetlen ésszerű megoldás az, ha elvisszük, lehetőleg minél messzebbre a falutól, és elpusztítjuk.
Tagló megforgatta a sültet.
– És mégis hogyan hajtjuk ezt végre?
– A Lápos-erdőn túl van egy hely. Ott el kell végezni egy szertartást, ami… – Csont körülnézett, mintha attól tartana, hogy kihallgatják őket. – Ami szupertitkos. De a siker garantált.

Tagló kétkedően rázta a fejét. Csontot eléggé rosszul érintette, hogy képességei nem hogy nem nyűgözték le társát, de még meg is kérdőjelezi őket; ám a sercegő hús illata hamar feledtette vele bosszúságát. Kis idő múlva már mindkettejük szép kis csontkupacot emelt maga mellé a földre. Tagló elégedetten böffentett.

– Ha valóban a Lápos-erdőn túl van a te helyed – mondta –, akkor a továbbiakban jó lesz óvatosnak lenni. Az már a prémesek vadászterülete. Nem nevezném őket vendégszerető törzsnek.
– Még jó, hogy ekkorára nőttél – Csont kipiszkált egy húscafatot fogai közül. – De ha ennyire aggódsz, akkor szétszórok egy védő varázslatot.
Tagló megvonta a vállát.
– Ahogy akarod. Viszont a maradékot ne felejtsd el elásni!
Azzal oldalra fordult és már horkolt is.



Csont hátborzongatóan mély morgásra ébredt. Először azt hitte, Tagló gyomra nem bírja a vacsora feldolgozását, de amint fejét a hang irányába fordította, jeges rémület mart nemesebb részeibe.

Egy medve.

Ez meg hogy történhetett? Ó, az ördögbe is, hát persze! Ostoba, ostoba, nem ástam el a maradékot, és a vadállat kiszagolta! Ó, szellemek, most mi lesz?!

A fenevad közben egyre közelebb ért hozzá, mancsaival széttúrta a hamut, és befalt minden ehetőt. Gyorsan! Fel, talpra, fuss, Csont, ha kedves az életed! De tagjai teljesen bénultak voltak. Talán, ha csendben marad, akkor a medve odébb áll.

De a szellemek tettek Csont fohászaira.

Tagló álma csakugyan nem lehetett a legkellemesebb, mert hirtelen hatalmasat bokszolt maga elé, történetesen pont akkor, mikor a medve arrafelé kapirgált, így annak hátsó felét találta el.

Az állat felüvöltött. Csont fültépően sikoltott, mire Tagló is felpattant. Elég volt pár bandzsa pislogás, hogy felmérje a helyzetet. Bősz kiáltással felpattant, és kést rántva a medvére vetette magát.

Csont úgy döntött, inkább vállalja a kockázatot, mintsem hogy Tagló, vagy a medve eltapossa. Remegő lábakkal felugrott, de alig indult meg a fák irányába, mikor hatalmas ütés érte tarkóját.

Pár pillanatig zsibbadtan meredt a semmibe, majd lebucskázott a domboldalon, és ájultan zuhant a bokrok közé.



Mikor magához tért, a nap már magasan járt az égen. Feje szörnyen hasogatott, és alvadt vér tapasztotta össze haját. Minden bátorságára szükség volt, hogy visszamerészkedjen a táborba. Tagló sehol sem volt, de a medve sem. Csont órákig keresgélt a környéken Tagló nevét kiáltozva, de senki sem válaszolt. Joggal vélte úgy, hogy Tagló odaveszett.

Mivel az amulett még mindig nála volt, ezért elhatározta, hogy egyedül folytatja az utat. Két nap és három éj telt el, ő pedig egyre éhesebb és kétségbeesettebb lett. Időközben ugyanis kénytelen volt egy farkas falka elől egy barlangban meghúzni magát, ahol álmukból riadt, zsémbes denevérek támadtak rá, másnap pedig egy vadkan kergette fel egy fára. Csont úgy gondolta, már soha semmi jó nem fog vele történni.

Amikor meghallotta az éneklést, azt hitte, csupán képzelődik. De ahogy közeledett a hang vélt forrásához, úgy az is egyre erősödött. Tehát valódi személytől származott. Kis idő múlva egy forráshoz ért, és egy fa mögül kikandikálva megpillanthatta a hang gazdáját is.

Egy nő mosdott a forrásnál. Egy meglehetősen alulöltözött és szemrevaló nő.

Csont nagyot nyelt. Mit tegyen? Ha csak úgy előugrik, a nő megriadhat és elszalad. Valószínűleg értesíti a törzsét. Egyedül nincs sok esélye egy hordányi dühös férfi ellenében. Viszont már rettentően éhes volt, és a nő talán tudna neki segíteni. És ki tudja, talán kedves is. Olyan rég volt már, hogy… De elhessegette a gondolatot. Végül dühöngő gyomrára hallgatott és előlépett a fa mögül.

– Üdv!

A nő felkapta a fejét, és lassan felállt. Nem futott el. Csupán pár bőr takarta testét. Csont csak állt ott buta vigyorral arcán, felemelt kézzel.

– Üdv! – mondta megint, és bizonytalanul megindult. A nő még mindig mozdulatlan volt, és ettől kicsit megjött a bátorsága. – Igazán nem akartam megzavarni – habogta. – Csupán meghallottam az éneket, és mivel már napok óta…

A nő megindult feléje ruganyos, könnyű léptekkel. Csont önkéntelenül hátrálni kezdett, és megbotlott egy gyökérben. A nő odaért hozzá, és fölé hajolt, illatos, hosszú, fekete haja végigsimította Csont arcát.

– Én csupán… – kezdte volna, de a nő egy csókkal belé fojtotta a szót. Csont teljesen elalélt.
– Ne beszélj! – mondta a nő földöntúli hangon. Mintha egy tündér szólna hozzá, gondolta Csont. – Gyenge vagy, sérült. - Kezével végigsimított Csont mellkasán. – Majd én rendbe hozlak – búgta, majd ismét énekelni kezdett. Lágy hangja átjárta Csont minden egyes porcikáját. Boldogságot érzett. A fáradtság és éhség lassan múlni kezdett, és érezte, hogy szemei lassan lecsukódnak.
– Sosem hittem volna, hogy egy tündér fog megmenteni – nyögte alig hallhatóan. Teljesen kába volt. Azt már nem érzékelte, hogy míg a nő egyik kezével lágyan simogatja arcát, a másikkal egy apró, de igen éles tőrt húz elő valahonnan tenyérnyi ruhája rejtekéből.

A dallam egyre érzékibb lett, Csont pedig öntudatlanul terült el a nő karjai között; annak kést tartó keze, mintha csak erre várt volna, lassan felemelkedett egyenesen Csont szívére célozva.

Utólag maga Csont sem tudta megmondani, pontosan mi térítette magához. A hangok és események teljesen egybemosódtak. Mintha Taglót látta volna, aki méretes tuskót lengetve a nőre ront. A kés megvillant, de a nő bizonyára elvétette a gyilkosnak szánt szúrást, mert már csak a reccsenést lehetett hallani, ahogy a tuskó elemi erővel fejen találta. Vér fröccsent Csont arcára. A nő száját erre olyan hang hagyta el, akár ha ezernyi szellem rikoltana az éjben. Tagló még egyet suhintott, mire a nő betört koponyával terült el a földön. Csont érezte, ahogy Tagló talpra rángatja.

– Mit tettél? Mit tettél? Mit tettél? – Csont teljesen önkívületi állapotban volt. Tagló gondosan kivitelezett pofonja kellett, hogy észhez térjen.
– Nézd meg jobban! – Tagló kérlelhetetlen hangon a földön fekvő nőre mutatott.

Csont teljesen elborzadt a látványtól. A pár pillanattal azelőtt még angyali szépségű arc összeaszott halotti maszkká vált, haja színtelen, mint az tél maga, és kiáltásra nyitott szájából avas, rothadt fogak meredeztek.

– Vajákos – köpött a földre Tagló.
Csont pislogott még egy pár pillanatig, majd Tagló felé fordult.
– Hogy kerülsz te ide egyáltalán? Azt hittem meghaltál!
– Kölcsönös. Miután elkergettem a medvét, órákig kerestelek a tisztás körül. Sehol nem találtalak. Feltételeztem, hogy nem élted túl.

Csont következő kérdését, hogy „Akkor mégis mit keresel itt, miért nem mentél vissza a faluba?” már nem tudta feltenni. Nagydarab, súlyos prémekbe öltözött vadászok vették őket körül, dárdáikat egyenesen nekik szegezve.

Csont nagyot nyelt, és a torkára mutató éles kőhegyre meredt.

– Mit akar ez jelenteni?
– Semmi jót – felelte Tagló



A prémesek főnökének agancsos fejdísze baljóslatúan megremegett.

– Azt várjátok, hogy mindezt elhiggyem?

Csont és Tagló megkötözve térdeltek előtte a porban. Csont épp az imént fejtette ki az elmúlt napok történéseit, de minden szónoki képessége dacára, a főnök nem bizonyult befogadóképes hallgatóságnak.

– Ez az igazság, méltóságod – nyögte rémülten Csont. – Miért hazudnánk?
– Nagyon egyszerű, Bűbájos – a prémesek ezt a nevet aggatták kettejükre, minden bizonnyal a forrásnál történtek hatására, ami más helyzetben hízelgő lett volna, de most eléggé kellemetlen tartalommal bírt. – Ahogy én látom, gonosz varázslattal elpusztítottátok és kiraboltátok barátaink, a baltaorrúak faluját, és mivel zsákmányotok már elfogyott, újabb préda után néztetek. A mi falunk lett volna a következő.
– Ez badarság! – üvöltötte Tagló, de egy vadász jól irányzott rúgásától rögvest elcsendesedett.
– Nem hozhatok ítéletet felettetek – mondta a főnök. – Az fogja ezt megtenni, akinek a legnagyobb gyászt hoztátok a fejére tettetekkel, fiam menyasszonya, a baltaorrú főnök lánya, maga fog dönteni sorsotokról. Faluját is elpusztítottátok, és egyúttal a nász fölé is setét fellegeket hívtatok.

Csont száján rémült nyöszörgés szaladt ki. Az amulett, mely még mindig nyakában lógott, tényleg rontást hozott hát rájuk.

Egy fiatal lány lépett a főnök sátrába. Ha orra nem lett volna lapos és igen csak méretes, még talán szépnek is lehetett volna nevezni. A főnök a saját nyelvén mondott neki valamit, mire az a két megkötözött rab elé lépett. Csont vállai közé húzta fejét, és rimánkodó tekintettel nézett a lányra.

A lány szemében keserűséget és bánatot látott csillogni. Csont már szívében érezte a gyilkos dárdát, és mikor a lány hirtelen feléje kapott, riadalmában hátrazuhant.

De nem történt semmi. Azon kívül, hogy a lány szomorúsága teljesen elmúlt, s inkább izgatottság lett úrrá rajta. Egy rántással letépte Csont nyakából az amulettet, és hadarva magyarázni kezdett, hol hozzá, hol a főnökhöz fordulva.

Csont bambán pislogott. Taglóra nézett, de az egy vállrándítással jelezte, hogy fogalma sincs az egészről.

A lány izgalma átragadt mindenkire a sátorban, beleértve a főnököt is. Az felállt és jelzett a vadászoknak, Csontot és Taglót erős karok ragadták meg és kivonszolták a sátorból.

Csonton újra eluralkodott a félelem. Az egész falu köréjük tódult, mindenki kiabált, zajongott. A főnök ismét jelzett, mire a vadászok kést rántottak. Csont rémülten nyüszített, Tagló konok tartást vett fel. A vadászok hozzájuk léptek. Csont lehunyta szemét, és felkészült a torkába hatoló, éles fájdalomra. De csak azt érezte, ahogy kötelékei megoldódnak. Kinyitotta szemét, és látta, ahogy a falubeliek hangos ováció közepett talpra rángatják, és éljenezve ölelgetik. Taglót szintúgy.

Most már tényleg nem tudta, mi történik. Tanácstalanul nézett körbe, míg az őt éltető tömeg egyre csak kántált: Hazassa! Hazassa! Hazassa!

Végül Csont erőt vett magán, és odafordult az egyik vadászhoz, akiről már tudta, hogy beszéli a nyelvét.

– Mit jelent, amit mondanak?
A vadász elvigyorodott.
– Az esküvő megmentői!



Csont elégedetten nyúlt el a puha medvebőr ágyon. Feje kellemesen tompa volt, hasa tele hússal és itallal. Kezével az agyagkorsóért nyúlt, és egy mozdulattal felhajtotta a maradék tartalmát. A csípős nedű jóleső forrósággal töltötte el tagjait, amint szétáradt testében. Hogy is nevezték a prémesek? Seri’tal?

A prémes herceg és a baltaorrú hercegnő esküvője pompázatos volt. Az egész falu ünnepelt napokon keresztül, míg végül az ifjú pár a nászsátor rejtekébe húzódott. Az a lakoma! Ő és Tagló pedig hősöknek kijáró helyen élvezhette mindezt!

Micsoda vad kalandokon mentek keresztül az elmúlt hetekben! Őt hibáztatni viszont egyáltalán nem lehet! Igaz ugyan, ha jobban figyelt volna a sámán nyelvóráin, talán tisztában lett volna azzal az aprócska ténnyel, hogy a hazassa egyaránt jelenthet pusztulást és esküvőt. Na, de ki asszociált volna másra abban a helyzetben? És hogy a medál egyszerű termékenységi totem volt csupán… Ugyan már.

Végül is szerencsésen tisztázódott minden. Időközben a maradék prémes felderítő is visszatért a baltaorrúak falujából. Na és mit találtak az egyik holttest bordái között? Na, kik használnak olyan dárdahegyet?

A baltaorrúak.

A lány is megerősítette, hogy a népe hajlamos kisebb-nagyobb csetepatékra egymás közt… Még jó, hogy ő maga időben elhagyta a falut. Csak a totemet felejtette ott, amit Csont és Tagló hősiesen leszállított. Jó, hogy jutalmat érdemeltek érte.

Csont a szomszéd sátorból vidám zajt hallott átszűrődni. Női kacarászás és Tagló öblös hahotázása. Az ő sátrának bejáratát takaró prémek is megmozdultak, és két, kacéran nevetgélő lány lépett be; az élvezeteket fokozandó mindegyiküknél egy-egy seri’tallal teli kancsó volt.

Csont szája vigyorra húzódott, és átadta magát az éjszakának.

Előző oldal GregTheMad
Vélemények a műről (eddig 3 db)