Hódolj nekem!

Fantasy / Novellák (1055 katt) lenabelicosa
  2012.01.02.

(Álomból írt történet, végén gondolatokkal - részlet a könyvemből.)

„Tedd félre "mindentudó" elmédet, és indulj befelé. Itt, ahol az álom és a valóság közötti különbség már nyilvánvaló, ellazulhatsz legbensőbb igazságodban.”
Osho

A középkori vendéglőben nagy volt a sürgés-forgás. Barátaimmal a világ különböző pontjairól érkeztünk oda, ahol egy kis ünnepséget szerveztünk. Mindegyikünknek volt valamilyen különleges képessége.

A vendéglős sietősen járta körül különös társaságunkat, mindenkihez volt egy kedves szava. Kezeit gyakran törölgette a kötényébe, s előételnek főtt kukoricát és salátákat hozott az asztalra. Hamarosan érezni lehetett azt az ínycsiklandó illatot is, amit a nyárson sülő malac pecsenye árasztott magából. Mi pedig türelmesen hallgattuk egymás beszámolóit, hogy mi történt velünk az utóbbi években.

Megtermett asszonyság hordta a kupákat jófajta sörrel-borral.

Beszélgetésünket egy ember megjelenése szakította félbe, aki szó szerint bezuhant az ajtón.

- Segítsenek! – kiáltotta.

Arca tiszta vér volt, ruhája rongyokban lógott róla, mint akiről megpróbálták letépni. Szemében rémület tükröződött, hangja egyre halkabbá vált.

- Mi történt magával? – kérdezte Herold, aki arról volt híres, hogy nagyon erős volt, akárcsak Hercules.
- Megtámadtak. Sok vörös képű, bundás alak. A közeli erdő mellett jöttem el, s láttam, hogy ott gyülekeznek, és azt hallottam, hogy idekészülnek bizonyos emberek ellen. Úgy gondoltam, idejövök, és figyelmeztetem magukat, azonban észrevettek, és nem messze innen, utolértek és nekem estek. Valami különös hang, talán egy síp, megállította őket, mintha valahogyan irányították volna őket, megdermedtek és egy bizonyos irányba futottak. Ekkor tudtam elszaladni – suttogta az idegen.
- Vajon kik ezek, és mit akarnak? – kérdezte Mirce. Ő egy jó lelkű boszorkány volt, aki mindenkinek segített.

Senki sem tudta a választ.

Diannus ragadta magához a szót, s azt mondta, hogy valószínűleg híre ment, hogy mi itt öten most összejöttünk, jobb lesz, ha felkészülünk a támadásra.

Borultak az asztalok, a sok jó nedű mind kifolyt a padlóra, barikádokat építettünk, a vendéglős pedig sopánkodott. Katazon kérdezte tőle, hogy vannak-e falécei, hogy az ablakokat be tudjuk szögelni. Az öreg vendéglős csak bólintott kétségbeesésében, majd összeszedte magát, és azt mondta, hogy a pincében lesznek.

Katazon és Herold elmentek összeszedni az anyagokat. Katazon a legügyesebb akrobata volt a világon, sok országban fellépett már, olyan egyik lába itt, a másik ott volt. Képes volt olyan gyorsan eltűnni, hogy az emberi szemnek ez csodaszámba ment.

Közben sok vendég szép sorban elhagyta az épületet.

Diannus továbbra is sorolta, hogy milyen óvintézkedéseket kell tennünk. Ő volt a legjobb szónok, akit valaha is ismertem, nem volt ember, akinek ne tudott volna mondani valamit, amit épp hallania kellett.

Én pedig igyekeztem megnyugtatni az embereket, a vendégeket és a személyzetet is. Sokan döntöttek úgy, hogy elmennek, én pedig nem tartóztattam őket.

A nevem Heléna. Bűvös szavakat tudok, amikkel befolyásolni tudok másokat. Nem sűrűn használom, ám néha már használtam őket.

Kimentem az épület elé, s láttam, hogy hatalmas porfelhő közeleg, ami azt jelezte, hogy már nincsenek messze azok a valamik, vagy valakik. Körbejártam az épületet, és sajnos azt láttam, hogy könnyen támadható, nyitott a tető, vékonyak a falak és az ajtó, s az ablakok is elég elhasználódtak már. Ha felgyújtják, nem sok esély van arra, hogy megmenekülünk. Viszont azt is tudtam, hogy nekünk most együtt kell lennünk itt valamiért, csak azt nem tudtuk, hogy miért. Talán pont azért, hogy ami közeleg, azt elhárítsuk.

Már láttam a közelgő ellenséget.

- Te jó ég! – kiáltottam magamban. Szemem elé kaptam a kezem, remélve, hogy talán még tisztábban látom, mik is azok. Mert nem emberek voltak, bár valami bekecsszerű volt rajtuk, de vörösek voltak, és szarvuk volt. Nem láttam még ördögöt, csak a mesékből hallottam, hogy is nézhetnek ki, és amiket most láttam, azok ezekre a mesebeli alakokra hasonlítottak.

Bementem és mondtam a többieknek, hogy mit láttam. Mindenki hitetlenkedve meredt rám, és egymás után mentek ki a ház elé, ahol elég gyorsan bizonyságot nyert, amit mondtam, mert ők is azt látták, amit én.

Közben Herold és Katazon bedeszkázták az ablakokat, bezártuk az ajtót, s azt is eltorlaszoltuk.

Hamarosan odaértek ezek a lények, s próbáltak bejönni mindenféle lehetséges nyíláson, még a kéményen át is. Be is jutottak, nem okozott nekik gondot a bedeszkázott ablak sem. A férfiak felvették velük a harcot, s hamarosan hullahegyek voltak a vendéglő közepén. Mirca és én pedig egy kis bűbájjal próbálkoztunk.

S egyszer kiszaladt a számon az, hogy HED MÍ! (így kiejtve) S az történt, hogy azok a lények, akik ezt meghallották, szó szerint meghajoltak előttem, és emberré változtak. Ám sorra ugráltak be a helyiségbe továbbra is, míg egyszer csak mi is meghallattuk azt a bizonyos sípszót. A még lélegző lények kiugráltak az ablakon, és eltűntek. A hullákat egy kupacba hordtuk, az emberré váltak pedig csak lézengtek, nem tudták, hogy kerültek oda, nem találták a helyüket.

- Mit mondtál nekik? – kérdezte Diannus.
- Azt, hogy HED MÍ, de nem tudom, mit jelent – feleltem.
- Azt jelenti, hogy HÓDOLJ NEKEM! – világosított fel. Úgy látszik, hogy hatalmad van felettük.
- De ez nem volt tudatos, nem is ismerem ezt a szót, fogalmam sincs, hogy miért mondtam.
- Az nem baj, de működött. Most mi lesz ezekkel az átváltoztatott lényekkel. Azt hiszem, hogy ezért is kellett idejönnünk.

Ekkor felharsant ismét a sípszó, és az ördög fiak ismét támadásba lendültek. Mindenki azzal védekezett, amivel tudott.

Egyre gyakrabban mondtam ezt a szót, s egyre több lény változott át. Ekkor azt mondtam a többieknek, hogy kimegyek, és kint is kipróbálom.

- Ne menj, ez túl veszélyes, azt sem tudjuk, hányan vannak – mondta Mirce.
- Nincs más választásom, úgy érzem, ez a feladatom – mondtam, s ezzel erősítettem magamat is.

Szabaddá tették az ajtót, és kimentem. Nagyon sokan támadtak nekem, amikor kiléptem, én pedig a számhoz emeltem a kezem, és kiabálni kezdtem, ahogyan a torkomon kifért.

- HED MÍ!

S hamarosan azt láttam, hogy egy seregnyi vörös képű hajlong előttem és változik emberré…



(Az álom ismét hatása alá vont. Volt még sok álomkép, csak kiúszott. Az alap ez, bár a novella kedvéért egy kicsit mesésebbé szőttem. Valószínűleg hatással lehetett a tudatalattimra, hogy mostanában megnéztem néhány filmet, ám mégis úgy érzem, hogy ez az álom is nagy jelentőséggel bír.

A HED MÍ szónak a jelentését valóban az álomban mondta valaki. Nem tudom, milyen nyelven lehet. A spanyolt boncolgatva, valóban velem kapcsolatos, hiszen a ME, a MI és a MÍ alak is használatos. Pl. a Para mí – azt jelenti nekem. A spanyol a H-t nem ejti, szó elején a J-t és G-t ejti H-nak, ám nincs a szótárban hasonló szó se. Az angolban a Head Me - Vezet engem, vezess engem – lehetne? Franciául, olaszul, arabul…?

Itt is lehet ellentmondás, de nem ez a lényeg, hanem a képesség, a közösség ereje, a bátorság, hogy kimertem menni, s a feladat, hogy az átváltoztatott emberekkel valakinek majd törődni kell… S az, hogy még jobban megértsem magamat, van mit fejteni…

Feladatom van az emberekkel…

Fontos álomképek: ördög, varázslás –varázsló-varázsige, vendéglő, barátok, képességek, étel, ital, középkori helyszín, barikád–akadály, ajtó, ablak, épület…)

Előző oldal lenabelicosa
Vélemények a műről (eddig 6 db)