S könnycsepp indul lassan

Fantasy / Novellák (1101 katt) Nowotny
  2011.12.29.

A mű részt vett a VI. Lidércfény Pályázaton.

A fájdalom ekkor már nem jutott el a tudatáig, noha az elméje folyamatosan zakatolt, s leperegtek szemei előtt az események, melyek elvezettek eddig a pillanatig. Az Anyaföld pedig nem volt kegyes hozzá, noha érezte gyászos hangjait a szellőben, ám a Mindenek anyjának könnyei nem csupán ő érte hullottak. Újabb képek villantak fel előtte, s bármennyire is gyorsan váltogatták egymást, ahhoz elég ideig jelentek meg, hogy életének utolsó másodpercében rádöbbenjen bűnének súlyára. Bocsánatot szeretett volna kérni, de a mellkasából kiálló dárda túl mélyre fúródott és túlságosan nagy sebet ütött mellkasában. Vére elfolyt, ahogyan lezuhant a talajra, s egy végső könnycsepp csordogált lassan végig az arcán, mielőtt elsötétült előtte a világ, s a szép jövő reménye.

Pedig hónapokkal korábban még úgy tűnt, hogy ő a legboldogabb ember az egész világon. Az Ég Atya és Földanya áldása egyaránt éri őt, a szelek, vizek és a tűz pedig testvérként segíti minden pillanatban. Még a táltos jövőlátása is azt mondta: „Új utat hozol el minden embernek.”

Ennek egyértelmű jele volt az a kora tavaszi nap. Másképpen fújt a szél, másképpen sütött a nap. Másképp mozogtak a vadak, s daloltak a madarak. Aztán nem sokkal az Életadó korong ébredése után megjelentek. Mintha óriási, csillogó dárdák lettek volna az égben. S az aljuk kékes-szürkés fényben világított, miközben furcsa, morajláshoz hasonlatos, tompa dübörgéssel ereszkedtek egyre lejjebb. Az égből érkeztek, már akkor tudta az ifjú férfi, noha ekkor még egyetlen jövevény sem jött elő a félelmetes égi dárdákból.

Amilyen gyorsan csak bírt szaladni, rohant, hogy hírt adjon. Az egész törzs feszült várakozással telt meg. A vadászok mind azt mondták, hogy ezek minden bizonnyal égi szörnyek, amik felfalják majd őket. A táltosok óvatosságra intettek, az asszonyok pedig menekülésre. Nehéz volt így dönteni, hiszen senki sem tudta, hogy miféle jelenséget tapasztalnak, s mi is lenne a helyes. A táltosok révülése is csupán annyit mutatott meg, hogy szokatlan eseményre szokatlanul kell válaszolni.

Végül az ifjú férfi, Hajnali Agancs szánta magát egy nem várt lépésre. Elébe ment a jövevényeknek. Előtte meg sem merték közelíteni az égi dárdákat, még tüzet sem mertek gyújtani, nehogy a füst a közelbe hozza őket. Ő azonban éppen ellenkezőleg tett. Nagy máglyát rakott, majd attól valamelyest távolabb négy kisebb tüzet félkörívben. Arra gondolt, hogy az idegenek nyílván ismerik a tüzet, s azt is tudják, milyen lehet egy erdőtűz, vagy éppen egy tábortűz.

Jól gondolta. Hamarosan megjelentek az ismeretlenek. Félelmetesen néztek ki. Fejük helyén szögletes, simára csiszolt szürkés színű valami volt, melyet a szemük helyén egyetlen, széles, éjfekete valami foglalt el. Testük pedig, teljesen ismeretlen bőrökkel volt fedve, melyen több helyen kerek, vagy szögletes tárgyak voltak ráerősítve, de sehol sem volt kötözve, vagy csomózva a ruhájuk. Még végtagjaikon sem. Hátukon nagyméretű, talán meszelt vászonnal fedett szögletes kosár volt, de ezt nem látta teljesen, s meglehetősen nehéznek tűnt, a járásukból ítélve. Végtagjaikra mintha először karikákat tettek volna, s csak azután húzták volna rá a meglehetősen vastagnak tűnő ruhákat. Kézfejük pedig szintén fehér, de ormótlan volt, bár lehetséges, hogy az is a ruha része, gondolta magában. Ugyanígy a lábuk is valamiféle lábbeliben végződött, ám azon semmiféle varrás nem látszott, mintha egyetlen egy kődarabból faragták volna ki.

S a megjelenésük mellé még az a furcsa sziszegő-hörgő hang. Mintha betegek lettek volna, úgy vették a levegőt. Ráadásul úgy tűnt, hogy nem is a fejükön, hanem a hátukon keresztül vesznek levegőt, a sziszegéshez, hörgéshez hasonlatos hangok legalábbis onnan jöttek.

Hármuk kezében furcsán megmunkált dárdákat tartottak, melyek vége csőben végződött. Nem tudta elképzelni, hogy ezekkel miként lehet egyáltalán vadászni, hiszen még hegyük sincs. Mi több, egyenesen rosszul tartják, ahelyett, hogy döfésre készen céloznának, inkább a csípőjükhöz, vagy a vállukhoz tartották szorosan, s csak a vége nézett feléje. A negyediknél nem volt ilyen furcsa dárda, csak egy kőlaphoz hasonlatos eszköz, ami folyamatosan apró fényeket adott ki magából, ez is feléje nézett, s ekkor már néhány fura hang is hallatszott belőle.

Ekkor kezdett félni. Talán a vadászoknak volt igazuk, s az égi lények meg akarják őket enni. De nem ez történt. A negyedik a „fejéhez” nyúlt, mire a másik megfogta a kezét. Ekkor hallotta először a beszédüket. Furcsán, tompán szólt, mintha egy üregből szóltak volna. Tehát az a valami nem a fejük, hanem fejfedő, ami teljesen elfedi fejüket. Érthetetlen volt számára, hiszen olyan szép idő van. Kellemesen süt a nap, édes a levegő és gyengéd a szellő. Télen a hóviharokban, vagy ősszel az esőzésekben még megértette volna, de most? Talán még nyáron a hőség ellen, de ruhájukat elnézve ezt kizártnak tartotta. Ennyi ruhában bárki megsülne nyáron, s lehet, hogy az idegeneknek már most melegük van.

Hosszasan vitatkozhattak egymással a lények, de végül a fejfedő lekerült az egyikükről. Agancs hanyatt esett a döbbenettől. Ekkor halk nevetést hallott a többi lény felől is, akik sorra nyitották fel fejfedőjüket. Hangjuk egészen emberi volt, s arcuk is. Ráadásul a hozzá legközelibb egyértelműen nő volt. Megkapóan szép arc, csupán a haj hiánya és a vörösesbarna bőr volt kicsit zavaró. Az, hogy a szemek valamelyest mások voltak, vagy, hogy az orr kissé macskás, a fülek pedig hegyesek, egyáltalán nem zavarta. Nem tudott megszólalni. A nő csak elmosolyodott ezen, s leguggolt vele szemben. Nehézkesen ment ebben a ruhában. Egészen közel tartotta Agancshoz a villogó készüléket. A férfi most láthatta közelről, hogy képek is vannak azon. Spirálok, körök, vonalak váltakoztak, számára érthetetlen összevisszaságban. Majd lágyan a homlokához érintette a nő az eszközt.

Bizsergés járta át a fejét. Beleborzongott, de valami jó is volt benne. Sosem érzett hasonlót. Behunyt szemmel várt, amíg véget nem ért az egész. Mintha valamiféle megfoghatatlan folyadék áramolt volna bele a fejébe, egészen az agya legmélyebb részéig, s ott kavarogna lágyan. Olyannak tűnt, mint valamiféle langyos, mézes folyam, ami teljesen kitölti a fejét, s minden egyes emlékébe bele szivárog, mint a kitartó, de gyengéd tavaszi eső. Teljesen átáztatva érezte elméjét, majd nem sokkal később, elkezdett kifelé „húzódni” belőle ez az egész. Tompa, zsibbadáshoz hasonlatos fájdalmat érzett, mintha az emlékeit, s tán tudását is húzták volna kifelé. Amikor ez az érzés véget ért, akkor villanáshoz hasonlatos, élesen csattanó fájdalom járta végig fejét, mintha valami új dolog került volna belé.

Aztán nehezebb lett számára a saját feje. Meg is szédült. Hirtelen mintha több minden lett volna fejében. Ismét hallotta az idegenek beszédét, akik megint vitatkoztak. Néhány perccel később már szótöredékek is eljutottak elméjéig. Majd szavak, végül meg is értette őket. Róla vitatkoztak és a nő döntéséről. Megértette őket! Az a furcsa eszköz! Miután hozzáértek vele, megtanulta a nyelvüket. Még mindig szédült, s a feje ismét megfájdult, de már beszélni szeretett volna velük.

- …és ha veszélyt jelentenek ránk? Még csak barlanglakók és csak dárdáik vannak, de akkor is! Nem tudhatjuk, mennyire tanulékonyak. A Tanács súlyosan meg fog büntetni ezért a kihágásért, Kherina.
- A parancs az volt, hogy ismerjük meg ezt a világot a lehető legjobban, s ha lehetséges, akkor találjunk barátokat. Ennek értelmében cselekszem.

Lassan felállt a földről Agancs. Leporolta magát és végignézett mind a négy lényen.

- Hajnal Agancs a nevem. Semmi rosszat nem akarok tenni veletek, sem én, sem a törzs, aminek tagja vagyok – fájdalom nyilallt a fejébe.
- Erről beszéltem. Még csak beszélni sem képes megtanulni. Hagyjuk őket, menjünk arrébb és keressünk valami hasznosat ebben az állatkertben – morgott tovább az egyik idegen férfi.

Kherina részéről csak egy szigorú pillantás volt felé a válasz.

Hosszú percekig beszélgettek Aganccsal az idegenek. Megtudta, hogy őket demiánoknak hívják, egy messzi világból érkeztek békével. Céljuk, hogy minél több tudást, s ha lehet, barátokat szerezzenek. Agancs pedig még aznap rohanva vitte meg a hírt az idegenekről. Valamelyest enyhült a feszültség a törzsben, de új aggodalmak is a felszínre kerültek. Egyelőre úgy döntöttek, hogy nem mutatják meg a szálláshelyeiket. Még nem.

Lassan teltek a hónapok. A kezdeti bizalmatlanság, ha nem is tűnt el, de megfogyatkozott, miután kiderült, hogy az érkezettek nem akarnak semmi rosszat. Ugyan mindenféle növényből, állatból, kőből, vízből eltettek egy vagy két darabot, de csupán félnapjárásnyi földet tettek tönkre, amikor az égi dárdákkal leszálltak. Kedvesek és tapintatosak voltak. Sokat beszéltek a saját dalaikról, történeteikről s ők is szívesen hallgatták a regéket, énekeket. Sok közös és sok különböző vonást fedeztek fel egymásban. A legtöbb időt azonban Agancs és Kherina töltötte együtt. Rengeteget beszélgettek egymás életéről, gondolkodásmódjáról. Meglepően jól érezték magukat együtt. Vidámak voltak. Sétáltak a mezőkön, az erdőben, s számos alkalommal fürödtek meg a patakok valamelyikében.

Az első ilyen alkalommal döbbent rá Agancs, hogy mennyire hasonlítanak rájuk a csillagokból alászállt idegenek. A testük szinte teljesen emberi volt. Igaz, szőrük egyáltalán nem volt, s bőrük is vörösesbarna volt mindenütt, de ezt leszámítva csak lényegtelen különbségeket látott. Egy-két csontszerű, lapos kinövés az alkaron és a combon, kis csonttüskék a gerinc mentén, hegyesebb fogak.

A nyár legforróbb napján változott meg a kettejük közötti kapcsolat. A rekkenő hőségben, egy patak vizében kerestek menedéket. A férfi szokásához híven most is teljesen meztelen volt, s nem is igazán értette, hogy a fürdéshez miért kellene ruhát viselni. De nem szólt bele Kherina szokásaiba, ha neki úgy jó, hát legyen. Igaz, a fürdéshez használt ruha oly keveset takart el testéből, hogy ennyi erővel már meztelen is lehetett volna. Ezt azon a napon is szóvá tette, de csak játékosan.

Ám ezúttal a nő hallgatott rá. Agancs nem először látott már nőt meztelenül, igaz, hogy eddig még csak fajtársait. Mégis meglepődött, talán éppen a hasonlóságon. Csak döbbenten ült a vízben és figyelte, ahogyan csillagokból érkezett szépség bőrén megcsillan a fény, majd a víz. Pontosan azt érezte, amit már nem kevés alkalommal, mikor meglát egy vonzó nőt, de most nem egy emberi testet figyelt. Meg sem tudott mozdulni, még akkor sem, amikor a nő megcsókolta. A két test a lágyan csordogáló vízben egymásba fonódott, s aznap már nem is váltak el egymástól.

Sokszor megismétlődött. Élvezték egymás testét, az, hogy bűnös a szenvedély, amiben meglelik a gyönyört, külön fokozta az izgalmakat. Egyikük sem vette észre a közelgő vihart. Egészen egy borongós őszi napig.

Hajnal Agancs éppen a nevéhez illő napszakban figyelte az őzet. Lassan, óvatosan közeledett. Csak egyetlen dárdája volt, azt pontosan kell elhajítani, különben aznap éhesen marad. Azonban meglátja a táltost nem messze az őztől. Itt most nem vadászhat. Sóhajt és kilép a bozótból. Az őz arrébb sétál, s a táltos megszólítja.

- Hibát követtél el, ám most még helyrehozhatod – szigorú tekintettel figyeli őt. S a távolból halk morajlás hallatszik. – Ne kövesd a zajt, Hajnal Agancs! Nem csak magadat veszejted el. Álmot láttam az éjjel. Ha itt maradsz, míg elül az égi dárdák robaja, akkor az Anyaföld sosem fordítja el orcáját rólunk. Segíteni és támogatni fog, mert egységben maradunk, mert minden ember testvér marad. Csak addig várj! Míg elcsendesül a vidék – azonban látja az ifjú kétségbeesett tekintetét. – „Új utat hozol minden embernek.” Ezt ne feledd, mielőtt döntesz, Agancs. Rajtad áll, hogy ez milyen ösvény lesz – s a fiatal férfi elrohan. Egyenesen a robajok irányába. Az égi dárdák nagy része már messze a magasban jár. Minden erejét beleadja ebbe a futásba. Ám elkésett. Az utolsó dárda nem sokkal azelőtt kezdett emelkedésbe, hogy ő elérte a szirtet.

- KHERINA! – üvölti a messzeségbe. De a hangosan dübörgő égi dárdák nem állnak meg. Elindulnak a csillagok felé, ahonnan jöttek. Miután a zajok eltűnnek, egy dárda csapódik a lábába. Felüvölt és megfordul.

Legjobb barátja áll nem messze tőle. Éji Medve. Kérdőn néz rá, a sebet nem is érzi.

- Elárultad a húgomat, aki tiszta szívből szeretett! S miért? Egy csupasz szörnyetegért! – levegőt vesz, szeméből düh árad. - Elárultad a törzset, csakhogy vele tölts el minden napot! – egy újabb dárdát küld felé, ez másik lábába áll bele. - S elárultál minden embert – az egykori barát közel lép hozzá, s közvetlen közelről döfi mellkasába az utolsó dárdáját. – Elárultál, mindenkit! – de ezt már csak suttogja.

Képek villannak fel előtte, s bármennyire is gyorsan váltogatják egymást, ahhoz azonban elég ideig látszódnak, hogy életének utolsó másodpercében rádöbbenjen bűnének súlyára. Látja az eljövendőt. Íjakkal és dárdákkal rontanak egymásra az emberek. Aztán furcsa, szögletes íjak, fémidegéből, fém lövedék fúródik vassal borított emberek testébe. Fémesen csillogó csövek füstje terjed, miközben emberek hanyatlanak le. Fekete csövek apró tüzeket köpködnek magukból, ezrek dőlnek el holtan, arccal a sárba. Iszonyatos, vas szalagokon gördülő fémszörnyek tapossák halálra az embereket, s halálos tűzzel borítják be a tájat.

S mielőtt teste eldől, mielőtt lelke elhagyja a porhüvelyt, még látja. Még látja, ahogyan egy vakító villanás után gomba alakú felhő jelenik meg, hogy egy rövidke pillanattal később mindent elégessen, elsöpörjön, és minden fényt megszüntessen.

S könnycsepp indul lassan, neki utoljára, ám az embereknek, csupán az első, egy hosszú, nagyon hosszú ösvényen.

Előző oldal Nowotny
Vélemények a műről (eddig 1 db)