Az idealista

Fantasy / Novellák (1215 katt) bel corma
  2011.12.25.

A hófehér mészkőszikla hatalmas volt, legalábbis emberi léptékkel mérve. Háromszáz lábnál is magasabb lehetett, vénségesen és büszkén nyújtózkodott a szürkén rohanó esőfellegek felé. Meredek oldalai csaknem függőlegesen zuhantak a mélybe, az alja pedig gomolygó ködbe burkolózott, amely tejszerű, fehér lepedőként borult a lábait körbeölelő esőerdőre. A szikla kiszögelléseit gömbölyűre koptatta a langyos trópusi eső, a vad szél és a csípős hajnalok lassú, ám kitartó pusztítása.

Hatalmas elszántságra és mérhetetlen elkeseredettségre lett volna szükség ahhoz, hogy bárki megpróbálja megmászni az ősöreg, fehér sziklát. Ám a magányos férfi birtokában volt mindkettőnek. Félúton járhatott, és most egy apró párkányon ülve figyelte az alant elterülő gomolygó párát, amely a horizont táján halovány, kékes derengésbe fúlt. Csak a legmagasabb fa matuzsálemek lombkoronája nyúlt olyan magasra, hogy áttörje az összefüggő ködréteget. Ezek most apró, méregzöld szigetekként magasodtak a felhőóceán fölé. Ashgar mélyeket lélegzett, és ellazította megfáradt izmait. Az őserdő ismerős zajai, a bőgőmajmok mély, ugató kiáltásai és a tarka paradicsommadarak kacagó nevetése most megnyugtatta.

- Megkapó látvány, de nem gondolod, hogy a telihold fényénél még szebb lenne?

Ashgar megborzongott. A nyugalom, amely megérintette, most elillant, szilánkjaira hullott. Gyűlölte a hangot, ami a fejében megszólalt.

- Ennyire ostobának gondolsz? Azt hiszed, nem tudom, hogy ma éjfélkor, teliholdkor teljesedik ki az átok? Persze, te biztosan örülnél neki, ha addig csak ülnék itt, a lábamat lógatva...
- Nem átok lenne az, inkább áldás. Megkapnád démoni lelkemet, az összes hatalmammal együtt... Erősebb lennél bármelyik halandónál! Úgy tudom, hogy ti, emberek imádjátok a hatalmat... Szerintem a szíved mélyén te is vágyod az erőt!
- Hogy azután átformáld, és eltorzítsd a testem? Hogy megfertőzz a gonoszságoddal? Köszönöm, de ebből nem kérek!


Ashgar nyögve feltápászkodott, és újra mászni kezdett, a démon pedig csöndesen meghúzódott elméje egyik sötét zugában. Úgy tűnt, hogy - egyelőre - feladta a küzdelmet.

Alkonyatkor érte el a mészkőfennsík peremét, és levegő után kapkodva elterült a szakadék szélén. Mikor szíve újra egyenletes ritmusban vert, feltápászkodott, és a haldokló nap bíbor sugarainak fényében végre megpillantotta azt, amit keresett. A sámán kunyhója egy kisebb szikla lábánál sötétlett. Fekete ajtaja szinte hívogatta.

A halolaj lámpás halovány fénye sápadt derengésbe vonta a kalyiba belsejét. A sötétség a sarkokba menekült, az árnyak megnyúltak, és együtt táncoltak az apró mécses sárgás lángjával. A sámán szikár volt és inas, szíjas izmai kitartásról és szívósságról árulkodtak. Haja erősen őszült, Ashgar úgy gondolta, hogy negyven áradást láthatott már. Nyakában fogakból és kagylókból készített amulettek lógtak, a csuklójára tekert bőrszíjakon madárcsontok és csigaházak csörögtek. Arcára mágikus szimbólumokat tetováltak, amik most feketén izzottak a félhomályban.

Ashgart töviről-hegyire kifaggatta a démonról és arról, hogy szerinte miként is kerülhetett a testébe. Ő pedig mesélt neki a háborúról és arról, hogy ő egy felderítő csapatot vezetett. Elmondta, hogy az őserdőben egy ismeretlen romvárosra bukkantak, és hogy ő - kis csapata élén - elindult felfedezni azt. Beszélt neki a lába alatt megnyíló földről és arról, hogy valamiféle verembe zuhant, ami talán szellemcsapda lehetett. Elmondta neki, hogy volt ott valami ismeretlen, valami ősi és gonosz, ami az első lélegzetével megkapaszkodott benne. Ő pedig hiába harcolt, hiába hívta az ősök szellemeit segítségül, nem bírta kiűzni magából. Mert az a sötétség, amely a lelkére telepedett, erősebb volt az ősatyák szelleménél is. Azután elájult, és mire magához tért, addigra a bajtársai már hazavitték, és a helyőrség gyógyítójára bízták őt. Az pedig - miután nem boldogult vele - azt mondta neki, hogy keresse meg a sámánt, ő talán tud rajta segíteni... Ashgar most a történet végére ért, nagyot sóhajtott, és várta, hogy a varázstudó miként dönt a sorsáról. Az pedig elgondolkodva hümmögött, és sötét szemei kíváncsian csillogtak.

A démonűző szertartás az éjfél előtti utolsó órában vette kezdetét. Ashgar a gyékényszőnyegen térdel, lábait maga alá húzta. Bőrvértje és ruhái mellette hevertek a földön. Testét most csak egy szál ágyékkötő takarta. A vajákos zöld leveleket dobott a tűzre, és hamarosan kékes színű, édeskés illatú füst terjengett a levegőben. Ashgar a kábulat ködén keresztül is látta, ahogy a varázstudó egy bronzkéssel sebet ejt a saját tenyerén, majd a vércseppeket egy apró cseréptálkában felfogja. Most az ő kezét is megragadta, - ideje és ereje sem volt tiltakozni - és tenyerén hasonló sebet ejtett, majd megismételte az előbbi szertartást. A vajákos vigyorgott, és a vérhez - egy másik agyagtálkából - kókuszbort löttyintett. A bort, és a vért elkeverte, majd egy hajtásra az egészet kiitta.

Ashgar érzékszervei - az előbbi furcsa kábulat után - most hirtelen kiélesedtek. Látta a mormogó sámán feje körül táncoló szellemeket, a sámán őseinek hét generációját. Egyenként is hatalmas varázserővel bírtak, együtt azonban, - ezt Ashgar is érzékelte - szinte legyőzhetetlenek. Azután a jelenések megrohanták, fagyos ujjak téptek a húsába, a szívébe, és már a lelkét szorongatták. Kiáltani akart, de olyan fájdalom hasított a mellkasába, hogy a kíntól még a hangja is elakadt. A szellemek pedig nem kegyelmeztek, és kiszakították testéből a... sötétséget! Az árnyék most a kunyhó közepén remegett és vonaglott, de az ősök keményen tartották. A varázstudó bronzkésén most felizzottak a szent szimbólumok, lassan közelebb lépett, és...

A gomolygó sötétséget egy sóhajtással magába szippantotta! Ashgar nem akart hinni a szemének. A sámán most lehajtott fejjel állt. Lassan teltek a másodpercek, és amikor újra felpillantott, szemei már vörösen parázslottak. Ashgarnak csak annyi ideje maradt, hogy felálljon, amikor a láthatatlan erő a markába szorította. Mozdulni sem bírt, ahogy lassan, lebegve felemelkedett a földről. A varázstudó ajkai most megmozdultak, de szájával már a démon szólt Ashgarhoz. A hangja mély volt, és öblösen zengett:

- Hatalmat kínáltam neked, ám te ostoba módon visszautasítottad az ajánlatomat, sőt mi több, az arcomba köptél. Megérdemelnéd, hogy évekig kínozzam ostoba lelked, ugyanakkor... - a démon most enyhített valamicskét a szorításán. - Nehezemre esik beismerni, de hálával tartozom neked. Elhoztál engem a birodalom legnagyobb sámánjához, akiben - szerencsére - elég nagy hatalomvágy munkált ahhoz, hogy magába fogadja a sötétséget. Azt hitte, hogy béklyóba verhet, hogy irányíthat, hogy használhatja a mágiám erejét... Ehelyett most én bitorlom a testét, és enyém az összes varázslata. Ashgar, te javíthatatlan idealista vagy. Most eltörhetném gyönge tested, de te akaratodon kívül is boldoggá tettél, úgyhogy... Azt hiszem, inkább megajándékozlak. A szorítás most megszűnt, és a férfi a földre hanyatlott. Még kába volt, ám tisztán hallotta a démon utolsó szavait:

- Öt emberöltő óta járom a földet, és tapasztalatból beszélek. Hidd el, mindig is voltak, és lesznek hiú és becsvágyó emberek, akik csak rám várnak...

A démon vörösen lobogó lángok közepette eltűnt a szeme elől, ám gúnyos kacaja még sokáig visszhangzott a férfi fejében...

Előző oldal bel corma
Vélemények a műről (eddig 2 db)