XIV.LFP. A Sárkánymentő Manikűrös Klub
A „Mágikus Manikűr” tábla már napok óta ferdén lógott a bejárat fölött, de Marika szerint ez jó előjel.
– A billegés azt jelenti, hogy mozog az energia – magyarázta, és törzsvendégeink, a hajlakkra allergiás kéményseprő felesége és özv. Károlyné tisztelettel bólintottak.
– Az is lehet, hogy csak ki van lazulva a csavar – jegyezte meg Rózsa, a fodrász, aki alapvetően realistának vallotta magát, de az idei Halloweenre még ő is vett fekete flitteres kötényt.
Én, Ilonka, a szalon „spirituális kozmetikusa” (így szerepel a névjegyemen), már reggel óta készültem az első, történelmi jelentőségű, mindent megváltoztató programunkra:
Boszorkánytanfolyam haladóknak is, kezdőknek is, hajmosás mellé ingyen varázslat!
– Lányok – mondtam ünnepélyesen –, ma este megnyitjuk a Sárkánymentő Manikűrös Klubot.
– Sárkánymentőt? – emelte fel a szemöldökét Rózsa. – Miért, elromlott egy sárkány?
– A mítoszokban mindig van bajuk – feleltem. – Vagy pánikroham, vagy életközepi válság. Segítünk nekik. Szeretet-elixír, rezgésemelés, enyhe reszelés.
– Az utóbbit én vállalom – morzsolta össze Marika a körömreszelőt. – Van hozzá diplomám.
Délutánra kitettem a pult mellé a varázsfőzet hozzávalóit: méz (helyi termelő, mert a helyi méh „pozitív vibrációt” hordoz), egy szem mák (a koncentrációért), egy csöpp levendulaolaj (nyugalom), egy kellemes árnyalatú, „Őszi Est” fedőlakk (glamour), valamint egy hajszárító dugója, mert a kisvárosban minden varázslathoz kell egy kis barkács.
– A hajszárító dugója minek? – kérdezte Rózsa.
– Híd az anyag és a szellem között – feleltem határozottan. – A réz érintkezik az Univerzummal.
– A konnektorral fog – morogta, és megfogadta, hogy nem hagy egyedül a biztosítéktáblával.
Estére a városka fele nálunk tolongott. Jöttek a nyugdíjas néptáncosok, a postás, sőt még a plébános is civilben, mert „lelkipásztori szempontból érdekes jelenségeket” ígértem. Az ablakban pislákoló mécsesek, az állványokra akasztott boszorkánykalapok és a tükörre írt felirat fokozta az áhítatot:
„Pozitív rezgés csak előre! Visszafelé kócos lesz a frizura.”
– Köszöntöm önöket az első boszorkánytanfolyamon! – harsogta Marika, mert a kommunikáció mindig is az erőssége volt. – Ma mindenkiből előcsalogatjuk a benne szunnyadó csodatévőt.
– Igen – erősítettem meg. – A program menete: körömkörítés, beavató ital, sárkánymentés. Ha minden jól megy, éjfélre kész is a kollektív megvilágosodás.
A közönség izgatottan morajlott. A postás szelfizett. A plébános gyanakodva nézte a levendulát.
Én megemeltem a réz tálat.
– Szeretet-elixír – mondtam. – Egy csöpp a jószívért, egy csöpp a bátorságért és… egy csepp „Őszi Est” fedőlakk a fényért.
– Lakkot iszunk? – suttogta özv. Károlyné.
– Csak jelképesen – legyintettem. – A szépség belső ragyogása.
Ekkor, mintha valaki a felhőkről kacsintott volna, a szél nekifeszült a kirakatnak. A mécsesek feléledtek, a rádió magától átváltott egy '80-as évekbeli slágerre, és a tábla a bejárat fölött még ferdébb lett.
– Jel – mondta Marika.
– Biztosíték – felelte Rózsa, de már késő volt.
Amikor a hajszárító dugója teljesen véletlenül belecsusszant a réz tálba, egy pillanatra minden fényes lett, aztán csattant, mintha a mennydörgés próbálna kopogni. A levegőt hirtelen körömlakk illatú füst töltötte be. A tükörben valami megmozdult. A szalon közepén pedig, és ezt a plébános eskü alatt is megerősíthetné, megszületett egy rózsaszín, tenyérnyi sárkány.
Tágra nyílt szemmel nézett ránk, majd tüsszentett. A tüsszentése lángot vetett. A láng eltalálta a hajfixálót. A hajfixáló sikított (már amennyire egy hajfixáló képes), a plébános felkiáltott, a postás elfelejtett lélegezni, Rózsa pedig rutinos mozdulattal letakarta a palackot egy vizes törülközővel.
– A vendégek biztonsága mindenek felett – jelentette ki, miközben szemét le sem vette a sárkányról.
– Látjátok? – súgtam diadalmasan. – Működik a tanfolyam.
– Működött… valami – morogta Marika, de a hangjában vibrált a rajongás. – Szia, kicsikém! Hogy hívnak?
– Pöffenet – felelte a lény egész határozottan. A plébános keresztet vetett, majd kíváncsian közelebb hajolt.
Pöffenet fátyolosan pislogott. Farka a lábujjaimra tekeredett, mint egy túl hosszú fonal.
– Jaj, de meleg a tappancsa! – mondtam.
– Allergiás a hajlakkomra – ismerte fel Rózsa. – A csillámosra. Minden rendes sárkány allergiás valamire.
– Akkor hipoallergénre váltunk – vágta rá Marika, és már tolta is a pult alól a „kímélő csomagot”. – Pöffenet, ne aggódj, mi egy cruelty-free szalon vagyunk.
A közönség óvatosan fellélegzett. Ekkor a falióra elütötte a nyolcat, és belibbent a következő vendég, egy áttetsző hölgy, aki a régi mozi jegyszedőjének tűnt, és akinek a haja olyan volt, mint egy elrontott felhő.
– Jó estét… – mondta bizonytalanul. – Hallottam, hogy itt boszorkánytanfolyam zajlik. Esetleg lenne egy időpont… hajpakolásra?
– Természetesen! – csapta össze a kezét Rózsa. – Kísérteteket is kiszolgálunk. Hol úszkál a hajvége?
– A templomtoronynál szokott csomósodni – vallotta be a hölgy. – Olyan huzatos.
– Kísértet vagy? – kérdezte Marika úgy, ahogy más a lakcímet szokta.
– Igen. De csak részmunkaidőben – felelte. – A férjem nem szereti a túlórát.
Nem telt bele öt perc, és teltházunk lett a túlvilágról. Egy szellempék tartós lakkot kért, mert a kovásza túl sok párát bocsát ki. Egy hajdani kántor balayage-ot szeretett volna, „de semmi feltűnőt, a Mennyben figyelnek”. Feltűnt egy árválkodó lidércfény is, aki panaszkodott, hogy a környék már nem az igazi, mióta a falu fiataljai zseblámpával vadásszák „az élmény kedvéért”.
– Legalább írnak rólunk a közösségi médián – vigasztaltam. – A hírnév is rezgés.
Pöffenet időközben elfoglalta a melegítőpárnát, és békésen pöfékelte a csillámot a levegőbe. A csillám lassan beterítette a pultot, a fésűket és a plébános cipőjét is.
– Ez liturgikusan mennyire kívánatos? – kérdezte a plébános.
– Ha csillog, az mindig kívánatos – zárta rövidre Marika.
Az este fő attrakciója a beavató kör volt. Körbeültük a réz tálat (amelyből szerencsére már kiemeltük a hajszárító dugóját), és mindenki elmondott egy kívánságot.
– Én szeretném, ha a férjem végre elhinné, hogy a hajfesték nem a sátán műve – sóhajtott a jegyszedő szellem.
– Én meg azt, hogy a kenyereim magasabbra nőjenek – mondta a szellempék. – A túlvilágon nincs hőfokszabályzó.
– Én… – kezdte Pöffenet, és a szeme kékre váltott a meghatottságtól – azt szeretném, ha a fajtámról nem azt hinnék, csak égetni tudunk. Én például remekül melegítek teát.
Mi, földi nők nagyot nyeltünk. Rózsa letette az ollót. Marika megtörölte a szemét a flitteres kötény sarkába.
– Pöffenet – mondtam –, innen hivatalosan is a Klub védendő sárkánya vagy.
– Készítünk neked menekülési tervet tűz esetére – bólintott Rózsa. – Bár lehet, hogy pont te leszel a menekülési terv.
– És kapsz egy kis manikűrt is – csillant fel Marika. – Még ha karmod van, akkor is jár a kényeztetés.
A béke azonban, miként az akciós hajvégápoló, ritkán tart sokáig. A postás, aki a háttérben videózott, véletlenül felkapcsolta a „Vihar-effekt” nevű díszvilágítást. A plafonról villám formájú LED-ek kezdtek villogni, a rádió begerjedt, és a réz tál visszhangozni kezdett, mintha valaki a mélyéről kopogna.
– Ez is jel – suttogtam.
– Ez már nagyon jel – mondta a plébános, és kicsit hátrébb húzódott.
A következő pillanatban a tálból kibújt valami: egy cérnavékony, kékesen fénylő kígyó, aki udvariasan meghajolt.
– Üdvözletem! Én vagyok az Energiaáramlás. Kérem, ne rángassák a hosszabbítót.
– Bocsánat – mondtuk kórusban, és egyszerre húztuk ki az összes felesleges dugót, mintha közmunkát vállaltunk volna a kozmosz elektromos hálózatán.
– Látjátok? – fordultam a vendégekhez. – A varázslat elsősorban felelősség. Ha bedugunk valamit, tudnunk kell, mit oldunk fel a világban.
– És azt is, hogy mi mennyibe kerül a villanyszámlán – tette hozzá Rózsa, a realista.
Az este csúcspontjára a szalon már úgy festett, mint egy kedélyes kísértetlakodalom. Pöffenet puhán duruzsolt, a kísértetek hálásan integettek frissen ápolt frizurájuk alól, és a plébános megjegyezte, hogy „ezt a közösséget liturgikus értelemben is el kellene ismerni”.
Ekkor lépett be Böbe, a város ismert ellenlábasa, aki minden újításra azt mondta, hogy „ezt így nem”.
– Ez így nem! – jelentette ki, és körbejártatta tekintetét a csillámporos égen, a félig átváltozott hajszárítón és Pöffeneten. – Engedély nélkül tartanak itt egzotikus háziállatot, kérem szépen!
– Pöffenet nem háziállat – vágtam rá. – Ő védett sárkány, a Klub tagja.
– És villanyszámlát sem fogyaszt sokat – toldotta meg Rózsa. – Takarékos lánggal tüsszent.
Böbe azonban nem adta fel. Telefonja már a kezében villogott, hogy hívja a hatóságokat, amikor Pöffenet odalépett, és melegítőt lehelt a kezére.
– Fázik a szíved – mondta kedvesen. Ez segít.
Böbe megállt. Rá nézett. Lesütötte a szemét.
– Én… tulajdonképpen csak féltem, hogy kimaradok valamiből – vallotta be.
– A félelem a legdrágább fixáló – felelte Rózsa. – Minden frizurát megkeményít tőle az ember.
– Ülj le, Böbe! – intette Marika. – Kapsz egy „bennfogadlak” manikűrt. Új szolgáltatás, akinek elkészítjük, azt a szívünk is befogadja.
Böbe leült. Mi pedig, mintha mindig is erre gyakoroltunk volna, együtt dolgozni kezdtünk; Rózsa hajpakolt, én illóolajoztam, Marika manikűrözött, a plébános vizet hordott, a postás pedig végre letette a telefont és teát főzött Pöffenet fújásával. A kékesen fénylő kígyó, az Energiaáramlás a konnektorokhoz igazgatta a kábeleket, a kísértetek pedig csöndben felmostak maguk után, mert az etikett szerint a túlvilágon is illik segíteni.
Éjfél előtt nem sokkal a szalon elcsendesedett. A vendégek, élők és áttetszők elégedetten simogatták hajukat. A plébános megáldotta a körömreszelőket. Böbe mosolygott. Pöffenet a vállamra gömbölyödött, és szuszogott.
– Látjátok? – suttogtam. – Sikerült.
– Mit sikerült? – kérdezte Marika.
– Sárkányt menteni – feleltem. – Meg egymást.
A záráshoz odaléptem a tükörhöz, ahol a sminkek és fésűk között megláttam a saját arcomat, kissé verítékes, csillámporos, fáradt és furcsán boldog.
– A Klub hivatalosan is megalakult – jelentettem be.
Szabályzat:
1) Ne félj a varázslattól!
2) Ha félsz, kérj teát Pöffenettől!
3) A nevetés minden rontást old.
4) Aki belép, nem marad egyedül.
A bejárati táblát még éjjel kiegyenesítettük. Rózsa szerint csavarhúzóval, én szerintem pozitív gondolattal. Pöffenet szerint mindkettő kellett.
Mire az első kakas valahol álmosan köszörülni kezdte a torkát, már csak hárman maradtunk, Rózsa, Marika és én. Leültünk a pult mögé, és olyan csönd lett, amiben hallani lehetett a világ összes háláját.
– Tudjátok, lányok – szólalt meg végül Marika –, ma este bármi is robbant fel, a legszebb dolog mégis az volt, hogy együtt kezeltünk mindent.
– A barátság a legjobb hővédő – bólogatott Rózsa. – A lángot is megszelídíti.
– És a körömlakk is jobban terül – tettem hozzá szakmailag.
Pöffenet ásított, s egy utolsó apró lángocskával megmelegítette a teánkat.
– Hivatalos bejelentés – mondta álmosan. – Holnap visszajövök a Klubba. Vannak terveim a menükártyához. „Sárkányos chai, kísértetmentes cukorral.”
– Megbeszéljük, kincsem – súgtam, és óvatosan betakartam a flitteres kötény sarkával.
A mécsesek végül kialudtak. A tábla nem billegett. Az éjszaka visszasimult a városra. Mi hárman pedig abban a biztos tudatban csuktuk be a szalont, hogy a varázslat nem a főzetben lakik, és nem is a fedőlakkban. A varázslat a szívben lakik, és akkor működik a legjobban, ha jó hangosan nevetünk közben.
Másnap reggelre a kirakat üvegén ez a kézzel írt cetli várta az arra járókat:
„Sárkánymentő Manikűrös Klub minden pénteken.
Belépő: egy mosoly.
Kijárat: ugyanoda.”