Linktár

Zonk meséje

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2011/12 számában.

A mű részt vett a VI. Lidércfény Pályázaton.

Ha Zonk egy értelmes ősember lett volna, talán meg tudja magyarázni társainak, hogy miért ilyen különc. Hogy mit élvez a szőrébe tépő késő őszi szélben, miért futkároz a kecses tánclépésekben hulló, ezerszínű falevelek után, és miért ül ki egymaga a közeli sziklafőre, hogy a felkelő napsugarak rohanását csodálja a fák lombjain. Megmagyarázta volna, hogy a jéghideg patak vize felpezsdíti a vérét, telepumpálja élettel az egész testét, és eztán ki akar szaladni a világból a csavaros szarvú antilopokkal, birkózni a félelmetes párducokkal, meg lovagolni a hatalmas és lomha mamutok vörös szőrébe kapaszkodván. De hát szegény Zonk hülyébb volt, mint egy átlagos ősember, és maga sem tudta, miért tesz ilyesfajta dolgokat.

Talán arra gondolhatott volna, hogy megszállta őseinek szelleme, akik már kardfogú tigrisekké váltak fent az égen, és ők töltik erejüket a fiatal testbe, vagy arra, hogy különös betegsége van, nyugtalan lábakkal született, és folyton mennie és felfedeznie kell. De ő semmire sem gondolt, mert a gondolkodástól megfájdult a feje.

Ha vadásznia kellett, és a törzs legerősebb harcosa, Taktak kiadta a parancsot, csak nagy nehézségek árán tudta teljesíteni. Taktak felemelte erektől duzzadó karját, és elmutatott keleti irányba. Ez annyit jelentett, hogy Zonk kelet felől kerítse be a vadat. De szegény Zonk csak bámulta a főnök kezét, mert a mozdulatot nem tudta összeegyeztetni a jelentéssel. Így mikor a megriasztott antilop kecsesen elszökellt a még mindig kővé dermedten gondolkozó Zonk mellett, a férfiak úgy döntöttek, mindenkinek jobb lesz, ha csekély harcászati képességekkel megáldott társuk otthon marad bogyót szedni. Vagy a legjobb, ha csak úgy otthon marad, mindenféle számára megterhelő feladat nélkül.

Ettől kezdve Zonk hódolhatott kedvelt különcségeinek, és órákon át ülhetett a sziklafőjén. Megfigyelte, ahogy az öreg fák hajladoznak a szélben, néha megnyikordulva, mint a szenvedő vének a betegágyon. Naphosszat követte az árnyékok lassú vonulását; ott volt hajnalban, mikor a sötétkék világon először szántott végig a fény, lángra lobbantván a fölötte tornyosuló hegycsúcsot, és ott volt este, mikor a horizonton megbúvó Nap narancsvörösre festette a Nagy Tó víztükrét. Köveket gyűjtött, és megfigyelte különbözőségüket, az érdes és sötétszürke szikladaraboktól a simára csiszolt folyami kavicsokig. Ha talált valami érdekes újdonságot, hajlamos volt hosszú-hosszú időn át meredni a tárgyra anélkül, hogy elgondolkozott volna rajta, hogy mi az.

Nem válaszokat keresett, mert nem voltak kérdései, nem a dolgok miértjén törte a fejét, mert nem törte ő semmin se. Maguk a formák és anyagok nyűgözték le; a természet végtelen szépsége, a körülvevő világ folyása. Rendkívül egyszerű teremtés volt, nagyobb örömét lelte egy fa lombkoronájának megfigyelésében, mint a törzs által kifejlesztett legújabb fegyver, a lándzsa használatában. Kíváncsisága megnézette vele a harci eszközt, ki is próbálta, de mint minden más tárgynál, aminek akár a legcsekélyebb köze is volt a vadászathoz, teljes tehetségtelenséget mutatott. Ő az állatokat nézni szerette, nem kergetni.

Néhanapján lekövette egy-egy mamut sziluettjét a kezével, hogy agyába vésse a formát. Sajnos agyának kapacitása kevésnek bizonyult, így a porba kezdte rajzolni az állatokat, először az ujja, majd letört gallyak segítségével. Ezek sem lettek maradandó alkotások, volt, hogy már a szél is tönkretette egy-egy gazelláját, ha meg eső is esett, akkor kezdhette elölről a megfigyeléseit. Eljött azonban az a nap, amikor csekélyke esze végre hasznosnak bizonyult.

Vacsora után volt a törzs, friss és nyers antilop a menün; Zonk jóllakottan turkált az ekkor még csak melegítés céljából használt tűz parazsai közt. Sokadszorra nyúlt már bele, mindig megégette a kezét, de rövidtávú memóriája ugyan úgy működött, mint a hosszú. Sehogy. Megmarkolt hát egy parázsló fadarabot, majd felordított a forró meglepetéstől. Ugrándozni kezdett a táborban, mindenkire ráförmedve, égett kezét rázta a levegőben. Ő volt az első káromkodó ember. Aztán valami csoda folytán eszébe ötlött, hogy a sziklák milyen jó hűvösek napközben, így lüktető tenyerét a sima falhoz szorította. Megkönnyebbülten eresztette le sebesült végtagját, de amit látott, attól kerekre nyíltak a szemei. Ott volt a tenyere, az ő tenyerének formája a sziklafalon, nagyszerű fekete színben.

Ettől a naptól kezdve Zonk lett a törzs egyik legfelkapottabb tagja. Végre kifejezhette önmagát. Taktak csapatait minden vadászat után meg kellett örökítenie, ahogy mamutok, kardfogú tigrisek, kövér antilopok és gazellák, ősi oroszlánok és félelmetes alligátorok hátán pózolnak. A törzs leányai sorba jöttek, és képet kértek önmagukról a barlangok falára. Minden újszülöttet fel kellett rajzolnia. Ezt utálta a legjobban, mert a csecsemőkön nem tudott mit megfigyelni; ráncos arca és hurkalába volt mindnek, haj és fog nélkül, síró szájjal. Ha felrajzolt volna tíz tojást egymás mellé, majd szemeket és szájat kanyarint nekik, kész lett volna tíz csecsemő portréja. De a törzsi tagok csak jöttek és jöttek, hozták beteg anyjukat egy utolsó képre, hozták a bundákat, palástként a vállukra dobva, a fiatal fiúk meg hatalmas lándzsákkal a kezükben, vicsorogva pózoltak. Így lett hát a tökkelütött Zonkból egyik napról a másikra Zonk, a művészember, az emberiség első művészembere.

- É csobb? – kiáltott rá főhősünk egy forró délután a kócos szőrű és kecsesen tömpe orrú ősasszonyra. Úszni hívta a maga különc, javíthatatlanul romantikus módján. A nő egy pillanatra abbahagyta a magvak keresgélését és kiegyenesedve Zonk szemébe nézett. Ő pedig bárgyún mosolygott a szépségre, és hadonászni kezdett lapátkezeivel, úszást imitálva.
- Jeh – válaszolt a nő, és intett az udvarlónak, hogy segítsen magokat szedni.

Zonk odatéblábolt, és rugdosni kezdte a port. Aztán meglátott pár lehullott termést, és kelletlenül a gyűjtőedénybe dobta. Hamar ráunt a dologra, így indított még egy rohamot.

- É csobb? – fogta meg a másikat a vállánál.

Az ősasszony azonban megrázta a fejét, és rámutatott a földön szétszóródott magokra. Zonk felidegesedett, belemarkolt az edénybe, és a nő fejéhez vágott pár termést. Eztán vihorászva faképnél hagyta a szitkozódó némbert. Hiába, Zonk nem dőlt be a női praktikáknak, nemet tudott mondani bódító szagukra, és rebegő szempilláikkal sem hatották meg őt. A maga ura volt. Egy úr pedig, ha fürdeni támad kedve, hát fürdeni fog. Lement a tóhoz, aztán óvatosan belemászott a vízbe. Imádta a selymes kövek érintését a talpa alatt, azt, ahogyan a víz körülölelte a testét. Bundája lelapult, és sokáig hűtötte testét, még akkor is, amikor befejezte a fürdőzést.

Volt a közelben egy félelmetes morajú vízesés. Mindig is lenyűgözte a robaj, a felszálló vízpermet, a tajtékzó, fehér habok a zuhatag lábánál, de soha nem mert a közelébe menni. Most is félt, de eldöntötte: ma lesz a felfedezés napja. A biztonság kedvéért azért visszament az ősasszonyhoz, aki amint meglátta ismét mormogni kezdett, és fenyegető mozdulatokat tett felé.

Zonk magabiztosan odalépett, felrúgta a magokkal teli edényt, belemarkolt a sivalkodó nő hajába, és ellentmondást nem tűrően húzni kezdte maga után. Az asszony először kétségbeesve rúgkapált, fejhangon jajgatott és makogott, de szép lassan megnyugodott. A végén már húzni sem kellett, jött magától, beletörődvén a helyzetbe. Így lett Zonk tökkelütöttből művész, művészből nőcsábász.

Elsétáltak a vízeséshez, és szorosan egymáshoz lapulva megközelítették a tomboló víztömeget. Amint közvetlenül alá értek, megpillantottak egy barlangot, amit vízfüggöny zárt el a külvilágtól. Zonk mutatta, hogy fel fognak mászni a bejárathoz, és a nő engedelmesen bólintott. Percek múltán ott álltak a sötétlő lyuk előtt, nagy levegőt vettek, és beléptek. A hatalmas ricsaj szinte azonnal megszűnt, mintha valaki lehalkította volna a vízesés zaját. Hűs levegő fogadta őket, nyirkos falakkal, s a vízcseppeken átszűrődő fényfoszlányok játékával. Táncolt a fal és a padló, folyt le a falon a Nap, és ez a látvány megigézte Zonkot. Percekig bámulta, kezét előrenyújtva, száját kitátva. Varázslat lehetett ez, semmi kétség.

Lehet, hogy még mindig bámulná a falra vetített vízcsepp-fátylat, ha az ősasszony finoman a bordái közé nem könyököl. Zonk kissé sértődötten vett tudomást a másik jelenlétéről, úgy érezte megzavarták e nagyszerű és intim újdonság csodálásában. Ráförmedt a nőre, és húzni kezdte a barlang belseje felé. Csakhamar azonban eltűntek a fények, és koromsötét lett. Csupán pár száz jelentéktelen, több százezer éves sztalaktit és sztalagmit csöpögését lehetett hallani. Zonk hallgatni kezdte ezt a csodálatos zenét, leült a hideg kőre, és önkéntelenül elmosolyodott. Még a nő sem szólt semmit, csak bámult bele a sötétbe. Valahogy mindketten tudták, hogy most nagy dologra bukkantak.

Már aznap este visszatért az egész törzs a vízeséshez, élükön Zonkkal. Lángoló botokat és tuskókat cipeltek, hadonásztak, ahogy csak tudtak. Néha egy-egy fájdalmas ordítás hallatszódott ki az izgatott hangok közül; bátornak bátrak voltak a tagok, de saját magukon kívül nem figyeltek másra. Zonk nagy lendülettel sétált be a vízesés alá, a zuhany pedig egy pillanat alatt kioltotta a tüzét. Megtorpant, és vakarni kezdte a fejét. Nézte a füstölgő botvéget, aztán a vizet. Megint a botot, majd megint a vizet. Túlzás lenne azt állítani, hogy összerakta magában a történteket, de arra rájött, hogy a tüzet bent kell elkészíteni. Kirohant hát a többiekhez, és mutatta a tönkrement fáklyát.

Valami kezdetleges nevetésféle futott végig a sorokon. Az asszonyok már megtanulták, ha vizet locsolnak a parázsra, az füstölni kezd, és megszűnik a melege. Zonk az egész tűzkészítési ceremóniából csak a melegedés részét ismerte, így őt meglepte az események váratlan fordulata. Szerencsére volt a törzsnek pár bölcsebb egyede, és ők utasításba adták, hogy csomagolják a száraz fákat állatbőrökbe, és rohanjanak át velük a vízfüggönyön. Csaknem egy órán át hordták a tüzelőt a barlang belsejébe, felhalmoztak egy csomót, majd újragyújtották a fáklyákat. És végre, a kitartó törzs szeme elé tárult a barlangcsarnok, fénylő cseppköveivel, remegő árnyékaival, hívogató belsejével.

Gyönyörű volt ez a benti világ, mintha egy teljesen új élet kapujában álltak volna. Maguk mögött hagyták az éjszakai ragadozókat az éles, húsba tépő karmaikkal, és a kegyetlen telet, a fagyos széllel, a hófúvásokkal, a hetekig tartó esőt a dagonyával, amiben eltűnnek a magvak és elsüllyed a vadász. Pompás lehetőségek egész tárháza sorakozott fel most a törzs előtt, egy barlang, ahol minden egyes tag elfér egyetlen légtérben, egymás védelmében, a hatalmas központi tűz körül. Ősemberi mértékkel mért meghatódottság volt a lelkekben, körülvették hősüket, megszeppenten motyorásztak az orruk alá. Zonk pedig állt a barlangjának közepén, a társai szerető gyűrűjében, fogadta a gratulációkat, és dagadó mellkassal emelte szemeit a fénylő mennyezetre. Így lett Zonk tökkelütöttből művész, művészből nőcsábász, nőcsábászból pedig felfedező és hős.

Hatalmas lakomát csapott a törzs aznap este. Berendezkedtek az újdonsült otthonukban, az asszonyok órákon át szedték a finomabbnál finomabb, színesebbnél színesebb gombát, Zonk utasítására. Ő vezette be őket a barlangi gombák világába, esőfelhőszínű soványkáktól kezdve, a nagy és telt almagombákon át, szedtek mindent, ami egy fenséges vacsorához kellhet. Még halványkéken világító, apró és ritka darabokat is találtak. Ezeket érintetlenül hagyták, mert utat mutattak a sötétben, még akkor is, ha a fáklyát el kellett dobni, mert már az ember csuklóját égette.

Eközben a táborban csak hordták és hordták a fákat a tűzre, a barlang tetejét már alig lehetett látni a nagy füstben. Állatbőröket terítettek a padlóra, megkeresték az összes edényt, rönköket állítottak hangulatvilágításként, és vizet szállítottak a vacsorához. Mikor Zonk visszatért a nőkkel, hatalmas üdvrivalgás fogadta őket. Beledobálták a gombákat a kőből készült edényekbe, majd a tűz közelébe tolták. Ekkorra már rájöttek, hogy a meleg kaja finomabb, mint a hideg. Megállás nélkül falta a boldog törzs a lakóhely által felkínált javakat, vihorásztak, és a maguk kezdetleges módján történeteket meséltek vadászatokról, kalandokról, eltávozott társaikról. Az asszonyok sürögve-forogva töltötték a vizet a szomjas harcosok szájába, a gyermekek ugráltak a tűz körül, vagy szájtátva hallgatták apjuk meséit.

Aztán felállt Taktak, aki még mindig az egyik legtiszteletreméltóbb tagja volt a törzsnek, kiemelt a tűz széléről egy megfeketedett facsonkot, és Zonk kezébe nyomta. Rámutatott a falra, majd karjait széttárta, és mosolyogva végignézett az ősembereken. Zonk életében talán először megértette, hogy mit kíván tőle Taktak, és hatalmas elszántsággal kezdte rajzolni ezt a napot, az ő hőstettének napját, egy új kor kezdetét.



Tízezer évek múltán egy csapatnyi régész rábukkant egy páratlan lelőhelyre. Kiszáradt tómederből kellett éles sziklákon manőverezni, hogy a félig beomlott barlangjárathoz érjenek, de minden kétséget kizáróan megérte a fáradozást. Odabent közel ötven darab ősembercsontvázra bukkantak, kőből készült fegyverek és edények közt heverve. A tudósok sokat törték a fejüket a furcsa felfedezésen, de sehogy sem tudtak rájönni a különös temetőhely rejtélyére. Pedig nincs semmiféle rejtély a dolgok mögött. Zonk ugyanis tökkelütöttből művésszé vált, majd művészből nőcsábásszá, nőcsábászból pedig felfedező és hős lett, de gombaszakértő, nos az sosem.