Eretnek
Csupán pár perc volt hátra az univerzum pusztulásáig.
Elvégezte nagy művén a végső simításokat, és még egyszer utoljára megcsodálta. Tudta, hogy a jelenlegi helyzetben nem helyénvaló, de mégis cseppnyi büszkeség töltötte el szívét, amint a remekül faragott, simára csiszolt, precízen huzalozott, egyszóval minden tekintetben eszményi testre nézett. Tökéletesebbet nem is alkothatott volna. Nagy kár, hogy sohasem fogja működés közben látni. Szörnyen, szörnyen nagy kár.
Átküldeni a kapun alig érzékelhető ideig tartott csupán. Az egyik pillanatban még ott volt, a másikban pedig felszívódott, mintha sohasem létezett volna.
Szomorúan sóhajtott. Egyedül az vigasztalta, hogy legalább elméjének egy kiváló alkotása, s ezáltal talán maga a létezés géniusza is megmenekült.
Felállt a munkaasztaltól és a kommunikációs portálhoz lépett. Jobb szerette volna az utolsó másodperceket egyedül, gondolataiba merülve eltölteni, de nem volt választása. A pusztulás küszöbén is köteles volt tájékoztatni a többieket.
A hálózat azonnal magába szippantotta. Már nem volt egyedül. Kvadrilliónyi másik tudattal osztozott téren és időn, a végtelen minden szegletéből elért hozzá még a legapróbb érzelemhullám is. Szédítő volt, ahogy a rengeteg, ellentétes érzés egyszeriben rászakadt. Bár mindenkinek bőven volt ideje felkészülni a hamarosan elkövetkező kataklizmára, néhányan mégsem voltak képesek megbarátkozni az elkerülhetetlennel. A kétségbeesés milliárdnyi árnyalata csapta meg érzékeit; a fajukhoz méltatlan hisztérikus zúgás teljesen elnyomta a csendesen, magukba fordulva készülődőket. Ez bosszantotta. Bár azonnal megbánta, de kicsit fel kellett emelnie a hangját, hogy mindenki rá figyeljen.
– Barátaim! – gondolatai gyorsan visszanyerték a jól megszokott, dallamos rezgésüket. – Kérlek titeket, ne hagyjátok, hogy méltóságotokat elragadja a bánat és a félelem! Tárjátok ki felém elméteket, és hallgassátok öreg testvéretek utolsó szavait!
Amint a zaj utolsó fodrai is elhaltak, tovább folytatta.
– Mint azt tudjátok, az idő elérkezett. Nem egész egy perc múlva mindannyian felolvadunk a végtelenben. A világegyetem, ahogy eddig ismertük, megszűnik létezni. Érzékelni sem lesz időnk; a másodperc milliomod részéig sem tart, míg az anyag, mely eddig szakadatlan tágult, magába roskad – szünetet tartott. – Kérlek, bocsássátok meg szenvtelenségemet, de úgy érzem, mindnyájatoknak jobb, ha tisztában vagytok a részletekkel.
Senki sem szólt semmit. Csupán a lemondás elhaló visszhangja söpört végig a tér még megmaradt hálózatán.
– De mindez nem jelenti, hogy létezésünk hiába volt! – szólt megint elfojthatatlan lelkesedéssel. – Lényünk nem vész teljesen a homályba! Utolsó erőmmel és elmém kihunyó szikrájával sikerült létrehoznom egy entitást. Egy intelligenciát, melyet felruháztam eddig megszerzett minden tudásunkkal és ismeretünkkel. Most is, mialatt ezeket a gondolatokat megosztom veletek, a hipertér egy eldugott zsebében megbújva, teljes biztonságban száguld távoli, jövőbeli célja felé! Ő lesz az egyedüli, aki túléli a semmi rémuralmát, és általa fog új ismerős világ sarjadni a pusztulásból! Engedjétek, hogy elmagyarázzam, hogyan lehetséges mindez: A tökéletes vákuum csupán egy mérhetetlenül kicsi, de így is végtelennek tűnő időintervallum erejéig tudja fenntartani majd hatalmát. Erőlködésében, hogy befolyását mégis kiterjessze, egy hatalmas, mindent elsöprő robbanást hoz létre, mely a már mondott új világ szikráját hordozza magában. Az így felszabaduló óriási energia révén az anyag és antianyag újra megszületik majd, felizzanak a kvarkok, s összeölelkezésük révén megint létrejönnek a barionok és mezonok.
Néhány száz másodperccel később, amint a tűz elhal, az addig borsószem méretű új világ gyorsuló ütemben növekedni kezd, és az első atomok hatalmas raja létrehozza a hidrogént; deutérium és hélium szövi újra a tér szétszabdalt szövetét, és az űr udvarát kozmikus por lepi el. Csodás alkotásom itt lép majd be az újraindult körforgásba, s nekilát, hogy összeillessze a szétzilálódott darabkákat. Gondos, kitartó munkával a káoszt rendezettséggé és értelemmé formálja: felgyorsítja a termodinamika folyamatait, felhevíti a csillagokat, bolygókká gyúrja a planetáris ködöket, és élet magvát hinti el rajtuk. Évmilliárdok alatt újraalkot mindent, mi egykor oly kedves volt szívünknek: a felhőkből aláhulló esőt, a világok ezreit borító óceánokat, a síkból kiemelkedő hegyeket, a rajtuk végigsimító szelet, és az élet bölcsességét magában hordozó vegyületeket. Minden olyan lesz, amilyennek lennie kell.
Ki tudja, ha elég idő telik el, és egy cseppnyi szerencse is társául szegődik, talán minket, mindnyájunkat is képes lesz változatlan alakban újraformálni, és akkor a pár pillanat múlva esedékes halálunk röpke álomnak fog tűnni csupán.
Ezért, ha csüggednétek is barátaim, ne tegyétek! Mert a reményt nem pusztul a világgal. Örültem, hogy ismerhettelek titeket, s most a viszontlátásba vetett hittel intek búcsút, és adom át magam a végzetnek.
Ebben a pillanatban a téridő roskatag épülete tehetetlenül magába zuhant, maga alá temetve minden életet. Alig értek azonban talajt alkotóelemei, a hirtelen szétlövellő forróság máris újraszabta az univerzumot mozgató erőket, és a robaj elcsitultával az összerendeződő molekulák lassú, monoton munkához fogtak, engedelmeskedve a fizika szent törvényeinek.
A hiperűr biztonságos rejtekéből ekkor merészkedett elő a nagy kataklizma előtti kor utolsó hírmondója. Megtette első, bizonytalan lépteit leendő lakóhelye végtelenében, s látta, hogy az éledező univerzum sötét és hideg. S érezte, hogy ez nem jó. Évmilliók alatt gömböket formált az összesűrűsödött gázfelhőkből, majd belobbantotta bendőjükben a magfúziót, megalkotva ezzel az első csillagokat. Világosság gyúlt.
S látá, hogy a világosság jó.
Megjegyzés:
Nagyon örülnék, ha a kommentekben megfogalmaznátok véleményeteket, esetleges észrevételeiteket (és persze nem csak erre az írásra vonatkozóan!). Építő jellegű kritikát mindig szívesen fogadok! 
Greg
