A tudás bűn

Fantasy / Novellák (1228 katt) Nibela
  2011.12.18.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2011/12 számában.

A mű részt vett a VI. Lidércfény Pályázaton.



– Te most komolyan el akarsz szökni? – ejtette le állát Kékszemű.
– Nem el, csak ki, és nem szökni, csak kiruccanni! – kacsintott rá vissza Heba. – A döntés a mi tisztünk, bízz bennem! – és máris értő szemmel méregette a kalandtól elválasztó fémkerítést. Ha jól saccolta, két rács között épp átférnek.
– Adam, mondj már valamit te is! Hiszen mindig közösen határoztok! – bökte meg az odébb körmét rágó suhancot.

Adam megfontoltan mérlegre tette, mi szól a szabályszegés ellen, mi mellette, de be kellett látnia, elégtelen információ birtokában volt.

A csinos, fekete hajú Heba vállára tette kezét, felhívja magára a figyelmet:

– Nincs odakint semmi érdekes.

Adam hangja meleg, kellemes tónusú volt, sose kellett felemelnie ahhoz, odafigyeljenek rá.

– Ez nem így van – fordult vissza mosolyogva a lány. – Múltkor besurrantam a Fényes Csarnokba, és láttam, ahogy Samael egy olyan falra akasztott képet néz, amin mozognak az emberek. Azaz nem olyan emberek, mint mi, hanem majompofájúak, szőrösek, gubancos a hajuk és állatbőröket aggatnak magukra.

Adam aggódott amiatt, vajon társnője hányszor tett tiltott látogatást az istenek csarnokában.

– Ugye tudod, hogy emiatt komolyan megbüntethet Enlil? Ha rajtakap, a Fényes Csarnokban vagy…
– Tanultam a károdból! Ne félts, Adam! Óvatos leszek, ígérem! Téged kitiltott, de engem nem! Ami nem tilos, akár szabad is lehet! – csavarta a szót.
– Fúj, gusztustalan! – öltötte ki nyelvét Kékszemű, aki képzeletben még mindig a szőrös állatemberek képével viaskodott.
– Dehogy gusztustalanok! – kuncogott Heba. – Nagyon érdekes volt! A férfiak vadásztak, egész ügyesen! Sajnos lemaradtam a legjobb részről, hogy sikerül-e leteríteniük azt a nagy szőrös elefántot, mert lépéseket hallottam és ki kellett osonnom. A szőrös emberek odakint élnek. Vannak asszonyaik, és gyerekeik is, csak mind rettentő koszosak. Közelebbről is látni szeretném őket!
– Hogyan tervezted? A kerítésben villám lakik – emlékeztette Adam.
– Ez igaz, de nem ma. Történetesen karbantartást emlegettek az istenek katonái, és amikor megkérdeztem Samaelt, mi az a karbantartás szó, azt felelte, javítás. Ha valamit javítanak, az nem jó. Ha nem jó, nem működik.
– Rászedted Samaelt? – szaladt fel Adam szemöldöke. – Fogalma sem volt, mire kell neked a szó, ugye?

Heba mosolya fülig ért.

– De nem ám! Ellehet úr, bennem is van ész! Épp ezért, ha a kerítés nem működik, akkor nem lakik benne most villám! Bebizonyítom nektek! – azzal keze hirtelen előre lendült, hogy megfogja a kerítést.
– Ne, Heba! – sápadt le Adam, Kékszemű a szívéhez kapott.
Riadalmuk alaptalan volt. Heba kacagni tudott volna a két srác arckifejezése láttán, ahogy felfogták, érinti a kerítést, de nem csap belé az istenek nyila.
– Ki lesz az első bátor legény?

Pár perc múlva mind a hárman a kerítés túloldalán voltak. Kékszeműnek első dolga volt egy sáros pocsolyába esnie, sopánkodva tépett leveleket, hogy eltüntesse magáról a sarat, de csak összébb kente magát.

– Jaj, ne! Ha vissza is érünk anélkül, hogy észreveszik az eltűnésünket, csak rám kell nézniük! Enlil ki fogja tépni az összes hajamat!
– Enlil egy ujjal nem érhet hozzánk! – mondta meggyőződéssel Adam. – Eriduban királyok vagyunk, mi parancsolunk a többi embernek, és nem verhet meg emberurakat, ezt jegyezd meg! Akkor sem, ha most itt vagyunk az északi vadon határán.
– Sss, halkabban! A szőrösek hallása kiváló! – szólt rájuk Heba.

A kerítésen túli káprázatos szurdok, az azon túli érintetlen, buja rengeteg magával ragadta a fiatalokat. Ugyan nem volt olyan szép, rendezett kertekkel teli, mint az udvar, amiből kiszöktek, és nem ismerték minden szegletét, de pont vadregényessége ejtette őket rabul. Más szaga volt a fekete földnek, sejtelmes árnyékok ugráltak levélről levélre, izgalom remegett a légben.

Kékszemű volt, aki felfedezte a szamócát szedegető asszonyokat. Nyolcan voltak, borzas hajukba gallyak akadtak, levelek tapadtak, és sajátos, torokhangú morranásokkal beszéltek. Sötét körmű kezeikkel ügyesen szedték le a gyümölcsöt, és nem voltak restek falatozni is szerzeményeikből.

A szél a leskelődő fiatalok felé fújt, odahozva az asszonyok émelyítő bűzét. Befogták orrukat, Heba látványosan megforgatta szemeit, hogy a többiek tudtára adja, ez azért már neki is sok volt. Sose hitték volna, a mosdatlanság ilyet tud eredményezni.

Adam Heba mellé mászott, megbökte a lány könyökét, füléhez hajolt:

– Most már láttad őket, visszamehetünk? Nem szeretném, ha közben a villám hazajönne! – súgta.
– Jól van, menjünk!
Kékszemű is odakúszott, de ő türelmetlenül mutatott az egyik szőrös asszonyra:
– Nézd, Heba! Annak, ha nem lenne olyan a homloka, és olyan mocskos a haja, úgy nézne ki, mint te!

Mind felé fordultak. És tényleg: az állat-ember némely vonásában Hebára hasonlított.
Mély morgás törte meg az idillt. Az asszonyok megmerevedtek, felkapták fejüket, összébb tömörültek. A túloldalról magas, farkasbőrbe bújt szőkésbarna alakok érkeztek.

– Emberevők! – öntötte el Hebát a rémület.

A szőrös emberektől nem félt, de ezektől a magasabb, nagyobb fejű, társaikat, foglyaikat alkalomadtán felzabáló állat-emberektől annál inkább.

Kékszemű éles sikolya törte meg a támadás előtti csendet. Adam és Heba megperdült, szívük egy ütemet kihagyott: mögöttük is állt begörbített háttal egy Emberevő. Kitört a pánik. A szőrös asszonyok rikoltozva rebbentek szét, a harcosok utánuk vetették magukat. Ha lendült fegyver, akkor csak azért, ne fussanak el, de nem sújtottak fejre.

Erőszak! Ezek erőszakot akarnak tenni rajtuk, vagy elrabolni őket nőül! – villant át Hebában, s vele egy időben Adamban is.

A dermedt fiatalok közé robbant a megbámult majdnem-hasonmás asszony. Erre már felocsúdtak, menteniük kell az irhájukat.

Heba a fejét kapkodta. Nem látta Kékszeműt, iszonyat rántotta görcsbe beleit. Csak nem könnyelműsége okozza barátja halálát?!

– Gyere már, ne állj! – kiáltott rá Adam. Megfogta a lány kezét, és húzta magával.

A következő pillanatban ereszthette is el, mert felé csapott egy jókora husánggal a mögéjük lopózott Emberevő. Adam nem akarta, betörjék a koponyáját, félreugrott. Heba elvesztette egyensúlyát, oldalára zuhant. Erős ujjak markoltak hajába, nagyot rántottak fejbőrén. Önkéntelenül felvisított. A hangra Adam megdühödött, igencsak bánta, nem Eriduban volt, hogy villámpálcával tanítsa móresre azt a nagy kant. Ha legalább egy tőrt hozott volna! Hiába volt edzett, egy Emberevő még mindig erősebb volt.

Fegyver híján puszta kezével esett a nagydarab harcosnak, aki egy mozdulattal seperte félre a fiút. Földre lökte Hebát, testével igyekezett fölébe kerekedni, hogy aztán combjait szétfeszítve hímtagját a lány ölébe erőszakolhassa.

Heba felmérte, nem lesz ereje letolni magáról az Emberevőt, levetkőzött minden jó modort. Szeme vérbe borult, állatias hangon felüvöltött, kimeresztette mind a tíz körmét, belemart a férfi arcába. Baljával belekapott a szemébe, támadója elbődült. Ez sem volt elég, lemásszon róla, helyette csak feldühítette. Megragadta Heba egyik kezét, és úgy megcsavarta a csuklóját, hogy az reccsent.

Villanás borította fehér fénybe a támadás helyszínét. Láthatatlan erő csapódott Heba Emberevőjébe, hogy aztán forró hamu lepje be a megvadult lányt.

A súly megszűntével felugrott, zihálva fordult az újabb ellenség felé, és a torkának ugrott.

– Ne, Heba, ő nem Emberevő! – kiabálta Adam, de hiába. Heba leverte az idegen fejét takaró maszkot és neki is ki akarta vájni a szemét.

Akkorát kevert neki le visszakézből ellenfele, hogy beleszédült. Csillagok kergetőztek szeme előtt, a gyepre zuhant.

Enlil szeme villámokat szórt a földre eső Heba láttán, aztán már fegyvere is követte a példát. Bőszen a halálba küldött két kannibál nagykoponyájút, akik sose tudtak békében meglenni az állat-emberekkel, majd pillantása a remegő Adamra esett.

– Papkirály, vissza a helyedre! – süvöltötte. – Az a legnagyobb szerencsétek, akkor is tudjuk, hol jártok, amikor azt hiszitek, senki sem követi lépteiteket! Mit állsz még itt, nem hallottál? A társnődet bízd rám!

Durván talpra rántotta a zsibbadt állát, felhasadt ajkát tapogató Hebát. Megcsavart csuklója feldagadt.

– Humannan szuka, nem bírtál magaddal? Hajtott a véred, vagy elkapott a honvágy rokonaid közé? Jól esett volna, ha egy kannibál dug téged véresre?! Csak egy szavadba kerül, papkirálynő, hívok pár izmos harcost közülük, teszek egy kört, és távollétemben tehetsz velük, ami jól esik, de később ne gyere hozzám sírva, azzal oda a rangod! – sziszegte.

Heba könnye eleredt. Hirtelen támadt indulatai elenyésztek, rádöbbent, hajszálon múlott élete, méltósága. Hiszen ha szüzességét elvették volna, sose ülhetett volna tovább az emberek trónján. Tetejébe Enlil csúnyán beszélt vele, oly ocsmányságokat, amik még több fájdalmat okoztak.

Akkor is zokogott, amikor Enlil a sápadt Ninki, vagy ahogy ő hívhatta, Ninhursag és Enki kezei közé taszította.

– Visszahoztam, erénye megmaradt. Remélem egy életre megtanulta, eszünkön túl nem járhat!

***

Eltelt egy holdhónap, újra Eridu meleg napja sütött le rájuk. Az északon tett szabályszegés rossz emlék volt csupán. Kékszemű életben maradt, habár sokáig tartották Ninhursag gyógyító kamráinak egyikében. Koponyáját bezúzták, időbe tellett felépülése.

Heba Adammal jött el Enkihez, leszedjék kezéről a gipszet. Az ifjú egyik lábáról a másikra helyezte testsúlyát. Türelmetlen volt. Temérdek dolguk akadt, távollétük alatt felhalmozódtak a város ügyei. Heba is tisztában volt ezzel, de nem tudta kiverni a fejéből, amit Enlil megszabadításakor a fejéhez vágott: elkapta a honvágy a rokonai közé? Kikre gondolt ez alatt? A szőrös emberekre, vagy az Emberevőkre? Hogy lehetett volna bármelyikük a rokona? Hiszen minkét nép állati volt, értelmük nyomába se ért a humannanokénak, azaz az emberekének, külsejük is másmilyen volt.

Felrémlett a szőrös asszony arca, akiben saját vonásaira ismert. Szörnyűségtől
tartva harapta be ajkát. A végére kell járnia! Akkor is, ha Adam szerint ki kéne vernie a fejéből.

Enki kedves volt vele, mint mindig. Levágta csuklójáról a gipszet, megmozgatta ízületét, mindent rendben talált. Érdeklődött testi, lelki hogyléte iránt, és nem várta el, süsse le szemeit a jelenlétében, ahogy a többi isten parancsolta. Elhívták, Heba ismét egyedül maradt a fém falú, fém asztalú helyiségben.

Alig zárult be az ajtó Enki után, Heba lecsúszott a vizsgálóasztalról, megérintette a keretet, amin a mozgó festmény szokott megjelenni. Jelek tűntek fel, amiknek jelentését hozzávetőlegesen kitapasztalta.

– Te meg megint mit csinálsz? – hűlt el Adam. Szemei hol az ajtóra, hol a keretre ugráltak. – Enki bármikor visszajöhet! Vele is tengelyt akarsz akasztani?
– Nyugalom! Végzek hamar! Muszáj megtudnom, Enlil csak fájdalmat akart okozni, állatokkal hozott rokonságba, vagy komolyan gondolta.

Addig ügyeskedett, amíg egy névsorra nem bukkant:

– Tessék. Humannanok – Adam makacsul a padlót bámulta. Dehogy néz fel, hogy bűnrészes legyen! – Második generáció. Második? Kik voltak az elsők? – hajolt Heba közelebb. A behívott képek láttán hátrahőkölt, sípolva szakadt mellkasában a levegő. A hangra felkapta Adam a fejét, borzadva vette észre, mit néz Heba. Konzervált torzszülöttekről készült felvételek borzolták idegeit, mindegyikre két szót ütöttek keresztben: ZÁROLT KÍSÉRLET.

Szívük rabul ejtett madárkaként verdesett mellkasukban, alig tudták legyűrni a horrorisztikus felvételek emlékét. Adam megelégelte a dermedést, idegesen odanyúlt, gyorsan visszalépett a generációlistára.

– Elég lesz, mi nem értünk Enkiék tudományához! Ők urai életnek, halálnak! Fejezzük be!
– Nem! – kereste meg társnője a második generációt.
– Ezek lennénk mi, de melyik szám vagyok én? – töprengett suttogva fennhangon.
Próbaképp rányomott hol egyik, hol másik számra, sajnálta, nem a neveik szerepelnek rajta. Hiszen a legtöbb név vagy valamelyik ritka testi tulajdonságaikból jött – mint Kékszemű esetében –, vagy fajnevükből képzett becenév volt, mint Adamnél. Hamarább bukkant a papkirályra, mint saját magára. Egy kettős spirál foglalta el a keret közepét. A spiráltól balra egy szőrös emberasszony képe szerepelt, jobb oldalon Adam gyerekkori képe.

Heba szíve hevesebben kezdett verni, rányomott egy jelre, ami azt jelentette: bővebben. Rajzolt fa ágai bomlottak ki előtte, amik azt magyarázták, hogy lehetett a szőrös emberből az ő Adamje. Az anya valóban állatnő volt, de az apa nem… Az apa egy isten volt! Egy Enki népéből! Adam ráhunyorgott az apjára:

– Félig istenek lennénk?
– Akkor mért nem viselhetünk ruhát, mért nem nézhetünk a többiekre? Mért akarják elhitetni velem, ha veled hálnék, elveszíteném jogomat az uralkodásra? Hiszen bennem, sőt, benned is isteni vér csörgedezik, az ilyentől nem tűnik el! Ha így lenne, az istenek se szerethetnék egymást, pedig gyakorta teszik! – szorult ökölbe a lány keze.

Adam száma mellett megjegyzést talált, őbelőle lett a papkirály. Utalás szerepelt ott a papkirálynőre, és így meglelte a maga képét is. Mohó kíváncsisággal kereste ki, mely isten az ő apja. Enki láttán elakadt a szava. A jó és kedves Enki ezért volt oly figyelmes vele? Végig tudta, ő a lánya? Zúgó fejjel ismerte fel anyja lehunyt szemű, alvó állapotban készült arcképében azt az idősebb, vonásait viselő szőrös asszonyt, akit felfedeztek az északi rengetegben.

– Kékszemű ráhibázott. A hasonlóság nem a véletlen műve volt – suttogta Adam.

Heba szólni se bírt, egy mozdulattal eltüntette a keretből a képeket. A visszatérő Enkinek azt hazudta, azért sápadt, mert friss levegőre van szüksége, bántják orrát a hely furcsa illatai. Enyhén szédelgett, jól jött Adam támogatása, a többszörös felismerések fenekestül felforgatták mindkettejük világképét. Sírjanak vagy nevessenek?

A széles, hűs folyosón járva keresztezték a Fényes Csarnok felé vezető utat. Heba lelassított, megállt. Akár be is mehetne oda. Megtehetné. Félig isten. Sóvárogva gondolt az ott lévő Samaelre. Valódi nevét nem tudta kiejteni, így megállapodtak, nevezze így.

Felidézte, hányszor felejtette Samael a szemét sudár, fedetlen testén. Mennyire más volt az, mint Adam szégyenlős félrefordulása! Samael nézése érett férfié volt, hiába állt a tiltás. Adam pedig, bár az emberek között felnőtt volt, sosem tudta pillantása által őt nővé emelni.

– Kitalálsz egyedül is? Járok egyet, ilyen állapotban nem mehetek az emberek színe elé.
– Rendben. Én pedig kerítek valami… ruhát. Nekünk is kijár! – szegte fel fejét Adam és határozott léptekkel elvonult.

Heba csak erre várt. Lába megindult a Fényes Csarnok felé, hasában elhatározás érett. Érezni akarta, milyen Samael karjának ölelése, nem csak álmodozni róla véget nem érő éjszakákon át. Hosszú, fekete haja fenekét verdeste, a nyakába akasztott, felkarjára húzott, bokái köré kapcsolt ékszereken kívül semmit sem viselt. Óhajtotta, az érzéki örömök feledtessék el mindazt, amit Enki keretében felfedeztek. Szenvedéllyel akarta elodázni a lehetetlent: az istenek eszén nem lehet túljárni. Ha nem ma, majd holnap felfedezik, belenézett Enki keretébe, akkor pedig Enlil haragját nem állja útját semmi.

Elűzte a dühben fuldokló Enlil képét, átlépte a Fényes Csarnok küszöbét. Samael trónján ült, sok keret előtt, s nézte benne a világokat. Olyan kerete is volt, ami mutatta a mennyet, de olyan is, ami a poklot.

Jöttére a férfi elhúzta tenyerét az asztallap felett, minden keret kihunyt. Meglepetten felegyenesedett:

– Éva! Tilosban jársz.

Heba elmosolyodott. Szerette, ha Samael így hívta. Forróság pirosította ki arcát tőle. Esze ágában sem volt kioktatni a férfit, immár nem tilos neki itt lenni. Nem vitázni jött, hanem megmártózni az örömben.

Egyik tincsét játékosan megfogta és mellkasára fektette. Samael követte a mozdulatot, kéjvágy csillant sötét szemében, de teste fegyelmezett maradt: nem nyúlt a lány felé, nem hívta magához. Heba nem esett kétségbe. Ha Samael nem megy Évához, Éva megy Samaelhez!

Fiatalos testét a férfiének préselte, arcát vállára fektette, karjaival vágyakozón átölelte. Samael elfeledkezett magáról, végigsimított a lány csupasz hátán. Gyönyörűség nyilallt a lányba, meg sem állt öléig. Lábujjhegyre állt, száját a férfi szájára nyomta.

Felkínálkozása nem maradt válasz nélkül. Samael szorosan átölelte, s addig csókolta, míg Heba térde el nem gyengült. Akkor felültette az asztalra, háttal az üres kereketeknek.

– Bűnbe viszel, papkirálynő.
– Dehogy bűn ez! Szabad! – felelte rekedten és széttárta lábait.

Heba jól sejtette. A holnap elhozta Enlil gyűlöletének korbácsát, hogy végigcsapjon istenen, emberen, állaton. A tiltott tudás nem maradt észrevétlen. Főleg, hogy az éjjelt Heba és Adam házastársakként töltötték és másnap bőrből készült ruhában jelentek meg isteneik előtt.

A humannanokat nem szívelő istenúr személyesen osztotta ki a büntetést az emberek királyának, királynőjének: a Fényes Teremben kényszerítette őket, nézzék végig, hogy pusztulnak el a szőrös emberek az Emberevőkkel egyetemben. Ha félre akartak nézni, állukat megragadva visszafordította fejüket a keretek pokla felé.

Heba zokogott, Adam mozdulni sem mert.

– Egy könnyed sem ejt meg, bukott papkirálynő. Döntöttél, és a döntésnek következményei vannak – zengte, hogy Enki és Ninhursag is hallja. – Kéred azt, mi jussotok. Legyen hát. Nem atyáskodunk felettetek, legyetek urak a magatok erejéből. Gyermek nem lakik együtt szüleivel, itt többé nem maradhattok! Házainkat nem használhatjátok, építsetek sajátot! Kertjeink tilalmasak, így ételt s italt nem kaptok, szerezzetek magatok! Ajándék tanács nem jár, keressétek meg egyedül a jövőt! Ha jő a kín, betegség, enyhítsétek fájdalmatokat egyedül! Védelmünk nincs többé, küzdjetek meg nélkülünk!

Előző oldal Nibela
Vélemények a műről (eddig 5 db)