Nevető verebek a tetőn
És én, lent a betonon hallgatom. Nem a csicsergést. A cinizmust. Azt a pofátlan, hangos nevetést, ami azt mondja: „Nézd, ember, mennyi mindent építettél, aztán széthullik.”
Széthullik. Mint a régi házak vakolata, mint a remények, mint a szavak, amiket ígértél magadnak.
Nevető verebek. Mintha gúnyolnának. Mintha azt mondanák: „Te, a nagy gondolkodó, mi lett a nagy tervekből? A forradalomból a szobában? A világmentésből a mosogatószerrel?”
Én is nevettem. Régen. Naiv, tiszta, mint a frissen hullott hó. Aztán jött a szürke. A szmog. A szavak, amik mérgeznek. A tekintetek, amik átfúrnak.
Most már csak morcosan nézek fel. Aztán elkezdek számolni. A repülőgép nyomait a felhőkben. A reklámokat a buszmegállóban. A törött ígéreteket a szemedben.
És rájövök, hogy a verebek nem gúnyolódnak. Ők csak élnek. Csak élnek a tetőn a szürke város felett. Ők nem próbálnak megérteni semmit. Csak nevetnek.
És talán, csak talán, abban van a lényeg. Nem a megértésben. Nem a harcban. Nem a nagy terveken. Hanem a nevetésben. A pofátlan, hangos, őszinte nevetésben.
Mert ha nem nevetsz, elnyel a beton. Elnyel a szürkeség. Elnyel a hallgatás.
Szóval hallgatom a verebeket, és próbálok nevetni. Próbálok. Mert a nevetés az egyetlen dolog, ami még nem hullott szét. Még nem.
Forrás: https://lexiq.hu
