Sötét árnyak (második rész)
Az árnyékkapu egy szürke lobbanás kíséretében összezárult Syssiak mögött, és súlyos csend telepedett a sikátorra. Csak egy lassan lebegő, kékes, édeskés illatú füstfelhő árulkodott arról, hogy az imént valaki, (vagy valakik) rést ütöttek a dimenziók szövedékén. Aztán a szemközti épület sarkánál megmozdult valami. Első pillantásra magányos alaknak tűnt, de aztán lassan, egyenként a társai is kiléptek a ház takarásából a gyér fénnyel megvilágított utcafrontra.
Kéttucatnyian voltak, valamennyien sötét, bordó ruhát viseltek. A vezetőjük, egy őszülő hajú, körszakállas fickó volt, aki első ránézésre a negyvenes évei elején járhatott. Átlagos magasságához szikár testalkat párosult, de ami igazán szembetűnő volt rajta, az a tekintete. Menta zöld szemei voltak, amik fanatikus tűzben égtek. Lassú léptekkel az árnyékkapu maradványaihoz sétált, az emberei pedig csendben követték. Az alakváltó hullája a kapu mellett feküdt, üveges szemei a semmibe révedtek. Kiömlő vére lassú, fekete erekben csordogált az utcakövek között.
Az ősz hajú férfi mellé érve megállt egy kis időre, és ragadozószemeivel tetőtől-talpig végigmérte a holttestet. Úgy tűnt, hogy nem rázta meg a halála, bár érzelmeket nemigen lehetett leolvasni a sovány arcról. Morgott valamit, elfordult a maradványoktól, és most már minden figyelmét az árnyékkapunak szentelte. Hosszú ujjait könnyedén végigfuttatta a parázsló, majd lassan kihunyó rajzolatokon. Hátrébb lépett, és úgy tanulmányozta az ábrákat.
- Uram, az ügynökünk halott, és a kapu is bezárult... - az ifjú hadnagy volt az, aki hangot adott önmaga, és társai kétségeinek. - Veszélybe került az akció sikere, talán meg kellene fontolnunk azt, hogy...
- Túl sokat aggodalmaskodik hadnagy... - A zöld szemű nem fordult az embere felé, hanem szakállát simogatva továbbra is a rajzolatokat tanulmányozta. Hangja ropogott, akár az izzó parázs. - Talán még nem tűnt fel magának, de eddig minden a tűzkobra terveinek megfelelően alakul. A fejvadászt szánt szándékkal hagytuk életben, hogy elvezessen minket az átjáróhoz, amit ő meg is tett... Még kényszerítenünk sem kellett! - A szakállas izzó szemeit most a hadnagyra villantotta, az pedig sietve félrekapta a tekintetét. Érezte, hogy talán túl messzire ment. Az ősz hajú újra elmerült a gondolataiban, és folytatta az okfejtést. - A kémünk, nos, ő csupán figyelemelterelés volt. A bukása fájdalmas, ámde szükségszerű veszteség. Lelepleződött, és a fejvadász természetesen rögtön kiiktatta. Aztán megkönnyebbült... Úgy gondolta, hogy már senki sem figyeli. Ilyenkor könnyen figyelmetlenné válnak az emberek. Nem lapulnak, nem várják meg azt, hogy elmúljon a veszély, hanem rohannak jelentést tenni... Mindig a legfőbb méltósághoz, jelen esetben a boszorkányanyához. Nekünk csupán annyi kell tennünk, hogy szépen, csendben követjük őt...
- Na de uram, hiszen a kapu lezárult... - hebegte a katona, de már meg is bánta, hogy újfent közbeszólt.
- Az nem probléma! Csak követnem kell a mágikus erővonalak rezgéseit, és újra kaput nyithatok, éppen oda, ahová ő is ment... - úgy tűnt, az ősz hajút most egyáltalán nem zavarja a katona közbeszólása.
- De ott szembe kerülhetünk Morgena főpapnőjével... - aggodalmaskodott a hadnagy.
- A fejvadászai - egy kivételével - halottak, tehát védtelen lesz, a mágiáját pedig majd én semlegesítem. Sogron felszentelt papjának ez nem okoz gondot! - A szakállas most kevélyen kihúzta magát, és a szája sarkában elmélyültek a ráncok. A fiatal tiszt megesküdött volna rá, hogy mosolyog.
Az önmagába omló kapu most kivetette magából Syssiakot. Puhán landolt, lábait enyhén behajlította, hogy tompítsa a zuhanást. Ujjai hegyével épphogy érintette a padlót. Felegyenesedett, és alaposan szemügyre vette a környezetét. A csarnokban halvány fény derengett, ami a falakon elhelyezett kőlámpásokból áradt. A hatalmas terem falait, a padlót, de még a mennyezetet is hatalmas, szürke kőtömbök alkották. A csarnok közepén, jókora, ébenfából faragott szék terpeszkedett. Egy fiatal nő ült rajta, és Syssiak - a félhomály dacára - rögtön felismerte. Celia volt az, a boszorkányok nagyasszonya. A harmincas évei vége felé járt, hideg, kék szeme volt és fekete haja, amely a válláig ért. Finom arcvonásai és fehér bőre kellemes összhatást keltettek. A szarkalábak elkerülték, és Syssiak csak gyanította azt, hogy ezt a mágiának köszönhette. Arányos testét könnyű, fekete selyemruha takarta. Syssiak elé sietett, majd fejet hajtott, és fél térdre ereszkedett. A nő intett neki, hogy felállhat.
- Mondd, rangidős fejvadászom, miként alakult a küldetés! - a boszorkány hangja lágy volt, és dallamos.
- Az informátor becsapott minket, nagyasszony, és mi... Jól felépített csapda volt az egész, és mi belesétáltunk... - hangja rekedt volt a fájdalomtól és a haragtól. - Odavesztek mind, egyedül én jutottam ki... Sajnálom, kudarcot vallottam! - Lassan lehajtotta a fejét. A nő most felállt, és könnyed léptekkel a férfihoz suhant. Ujjaival lágyan az álla alá nyúlt, és felemelte a fejét. Syssiakot hideg, közönyös szemek fürkészték.
- Ne vedd a szívedre, hisz, te nem tudhattad, ugye?
- Nem... Nagyasszony. - Syssiak kissé megzavarodott, felkavarta a boszorkány előző megjegyzése, ám ezt igyekezett leplezni. - Most hogyan tovább? - félt a választól, mégis feltette a kérdést.
- Most? Nos, most várunk... - mondta a nő tűnődve, és újra helyet foglalt a trónszéken.
Syssiak már végképp nem értett semmit, de óvakodott attól, hogy ellent mondjon a boszorkánynak. Nem tehetett mást, várt. Lassan teltek a másodpercek, egy perc, kettő... Azután a levegő hirtelen megsűrűsödött, és bíbor árnyalatot öltött. Örvény keletkezett, éppen ott, ahol az imént a térkapu kilökte magából Syssiakot. Éles villanás lobbant, majd a fények kihunytak. Az újabb kapu amilyen gyorsan született, olyan gyorsan össze is omlott. Rövid életű volt, ám ahhoz épp elég ideig létezett, hogy a két tucatnyi fegyverest a trónterembe repítse. Vezetőjük - egy zöld szemű, ősz hajú férfi - most elégedetten vigyorgott...