Nagyi segít
– Nagyi! Nagyi nem mondtad, ez ilyen nehéz lesz. Nem mondtad, hogy a világ ilyen gonosz és önző hely.
Ő nem válaszolt, csak elmosolyodott biztatóan.
– Nagyi, nem tudom, mit csináltam rosszul. Igyekszem nem szégyent hozni rád, igyekszem jónak lenni, igyekszem felnőni a feladathoz. Mégis úgy érzem, semmi értelme küzdenem, árral szemben haladnom, mert az mindig maga alá gyűr.
Ő megértően bólogat, hallgat tovább. Talán tudja, érzi, most erre van szükség.
– Próbálok jó házastárs lenni, de semmi és senki sem elég jó neki. Bármit is teszek, támadásnak veszi. Bármi is történik, én vagyok a hibás. Bárki bármit tesz, azért én egy személyben vagyok a felelős. Akkor is, ha nem is tudok róla, akkor is ha semmi közöm hozzá.
Egy ráncos tenyér szótlanul simult könny áztatta kezemre.
– Nincs előtte tekintélyem, nem adja meg a legalapvetőbb tiszteletet sem. Több mint három évtizede ott vagyok, és most egyszerűen átnéz rajtam. Nem kellek már neki, nem becsüli meg kitartásom mellette, pedig gyakran igencsak próbára tesz.
Nagymami mélyen a szemembe néz, még mindig szótlan. Ámde e mögött a biztató tekintet mögött egy egész világ lapul.
– Mindig eldöntöm, most volt elég, otthagyom, mert csak lábtörlőnek használ. Kifelé mutatja a kedves embert, ámde nekem csak a dühe és a megvetése a fizetség. Akkor eszembe jut, nélkülem gyenge, mint a harmat. Ha én elhagynám, összeroppanna.
Nagyi lesüti szemeit, szomorúan rázva fejét alig észrevehetően.
– Csak akkor kedves, ha kellek neki. Ha szüksége van rám. Aztán eldob, mint egy használt papír zsebkendőt. Ezt látni, átélni nagyon fájdalmas, és én nem tudom, meddig bírom még. Mégis féltem őt, leginkább saját magától. Mert ő saját maga legnagyobb ellensége. Nagyi! Nagyi, nem mondtad, ez ilyen nehéz lesz.
Az öreg, ráncos és oly szeretett tenyér megsimogat, erőt adva gyónásom folytatásához.
– Próbálok jó szülő lenni, de mindig mikor tanácsot adok, az rosszul sül el. Próbálom a családot eltartani, de mindegy mennyit dolgozom, sohasem elég. Próbálom összetartani, de mindig az ellenkezőjét érem el annak, ami a célom lett volna. Ha helyes útra terelném gyermekeim, azok ellenállnak. Ha bizonytalan vagyok, akkor tőlem várják a megoldást. Bármit is teszek, az másképpen alakul, mint ami a célom volt.
Magához ölel. Sírásom zokogássá erősödik, hogy a vállaim beleremegnek. Nem szól, nem is kell neki. Csak jelen van.
– Nagyi, nem tudom, mit tegyek. Nem tudom, azt hogyan csináljam és nem tudom merre induljak. Nem tudom már, mi helyes és mi nem az ebben az őrült világban. Nagyi, segíts kérlek! Gyermekként annyira egyszerű volt minden. Te olyan jól csináltál mindent! Te mindig tudtad, mi a helyes és mit kell tenned.
Akkor a ráncos arc széles mosolyra húzódott, szinte kacagni támadt kedve. Szemei csillogni kezdtek, miközben fejével nemet intett.
– Nagyi! Nagyi, kérlek mutasd meg nekem az utat! Segíts, hogy helyes döntéseket hozhassak! Segíts látnom, látni a valóságot! Segíts kérlek jó szülővé válnom! Segíts kérlek, hogy párom megint úgy tekintsen rám, mint amikor először fogta meg a kezem! Segíts kérlek, hogy jó ember, ember maradhassak! Nagyi! Nagyi, kérlek segíts nekem!
Akkor mindkét kezével, átfogta minkét kezemet. Mélyen, hosszan, szeretetteljesen a szemembe nézve megint csak bólintott. Mintha csak azt mondaná, jó lesz ez így, csak ne ad fel! Küzdj és higgy! Majd letekintett összekulcsolt kezeinkre, rajta a rózsafüzérre, az ő rózsafüzérére, amiről egy kicsike, agyonkoptatott kis fakereszt csüngött alá. Elszégyelltem magam. Pedig nem szólt egy szót sem. Nem bírált, nem vont felelősségre. Nem vádolt és nem hibáztatott semmiért sem. Csupán jelen volt, velem volt. Ereje ennek a jelenlétnek mindent felülír. Mindent meggyógyít és mindenre választ ad. Erővel telített, akárcsak a rózsafüzér a kis kopott fakereszttel. Zokogásom abbamaradt. Lelkem már nem vérzik tovább. Egy forradással több van rajta, igaz, mégis gyógyultan szipogok tovább. Nagyi segít, a nagyi erőt ad. A nagyi meggyógyítja a sérült lelket is, ha éppen arra van szükség. Igen, hinnem kell! Hinnem kell magamban, hinnem a páromban, hinnem a gyermekeimben. Hinnem a családomban, a világban, a nagyimban. Hinnem a rózsafüzér kis kopott fakeresztjében. Megtörlöm könnyeimtől homályos szememet. Szipogásom abbamaradt. Igen, a nagyi megint segített. Ismét van erőm tovább haladni az úton, legalábbis egy ideig. Enyhe szellő kavarja fel, a gazos kőkockák réseiben megakadt száraz faleveleket. Erőre kapva, immáron könnyű lélekkel teszem ezt az egy szálrózsát a márványlap elé, melybe számomra a világot jelentő név van belevésve mementóként. Amikor kilépek a temető békéjét magába záró, számomra oly kedves hely nyugalmából, hirtelen rám zúdul egy egész város zsibongó káosza. De már nem érdekel, már nem sért, mert újra friss páncél van rajtam, mely óvja törékeny szívemet, és jól tudom, nem vagyok egyedül. Akkor sem, ha néha úgy érzem, nem bírom tovább. És akkor sem, ha rám omlik az egész világ, mert tudom, te ott vagy nekem. Hozzád mindig fordulhatok.
Vége...
