Álmatlan Morpheus

A jövő útjai / Novellák (908 katt) GregTheMad
  2011.12.10.

November volt. Vagy október vége, már nem igazán emlékszem. Ültem az elhagyatott gyár udvarán egy fűtővezetéken, és gyűrött cigarettát szívtam. Nem mondhatnám, hogy jól esett, de ez hozzátartozott a reggeli rutinhoz. A sárgára szikkadt, beteg fű még a hajnali zúzmarától csillogott; itt-ott rozsdás alkatrészek hevertek szerteszét, mint valami morbid, megkövesedett csontváz szétszóródott darabjai. A gyárépület maga lehetett vagy százéves. Furcsa, hogy régen mennyire ügyeltek rá, hogy még egy ilyen, nem éppen az esztétika templomának emelt monstrum is viseljen magán némi díszt. A finoman ívelő, rozsdavörös téglával keretezett ablakok, és a helyenként még megmaradt, halványsárga vakolat mindenesetre arra engedett következtetni, hogy a tervező nem a funkcionalitásra helyezte a fő hangsúlyt.

A cigarettát csak félig bírtam elszívni; fájdalmasan szisszent, ahogy a nedves fűbe hajítva kialudt. A gyomrom rettenetesen émelygett, tűzforrónak éreztem magam, attól féltem, bármelyik pillanatban olvadt pudingként folyhatok le a vezetékről. Hányni akartam, de tudtam, hogy úgysem menne; sosem voltam képes másnaposan kidobni a taccsot. Általában csak ülök az elsötétített szobában, és hagyom, hogy a méreg szépen lassan eltávozzon belőlem. Nincs semmi házi csodaszerem, csak az idő.

Persze most is szívesebben zuhantam volna egymagam egyik rosszullétből a másikba, de hála munkakörömnek, aznap kénytelen voltam néma szenvedésemet Ulrich-kal megosztani. Pár méterrel arrébb üldögélt egy félig szétmállott benzines hordón, puskáját letámasztotta, ujjai néma dallam ritmusára jártak combjain. Kedvet éreztem, hogy odamenjek hozzá, és teljes erőmből bemossak egyet, egyenesen a görbe orrába. Nem mintha utáltam volna a srácot, nem jobban, mint bárki mást az irodából, de most piszkosul idegesített.
Az előző estére gondoltam, hogy kissé megfeledkezzek a várakozás unalmáról. Jó kis buli volt. Még szerencse, hogy végül is nem az én lakásomat szemelték ki a haverok, hetekig takaríthattam volna a mocskot; amit az a társaság képes produkálni, még egy elkényeztetett, apu kedvence tini bandának is a büszkeségére vált volna. Karla nem bírta őket, neki túl állatias az efféle szórakozás. Nem is baj, hogy nem jött el. Annál is inkább örültem ennek, mivel tudtam, hogy Sonia is tiszteletét teszi. Ő pedig az a fajta nő, aki mellett Karlát észre sem vettem volna. Mint ahogy ahhoz sem kellett sok idő, hogy elfelejtsem, és teljesen átadjam magam Sonia lágyan ringó csípőjének, és a füves cigitől kissé kesernyés ízű, puha ajkainak. Amikor belenéztem barna, kislányosan huncut szemeibe, éreztem, hogy a föld összes vallásának minden papja is kevés ahhoz, hogy elkárhozott lelkemet megmentsék. A világ lehető leggyönyörűbb bűnébe estem, és cseppet sem bántam.

Talán az örökkévalóságig képes lettem volna ott ülni, és ostobán vigyorogni, ha Ulrich nem jön oda, és lök hátba. Ez volt a jel, hogy kezdeni kéne. Egyszerűbb lett volna, ha szól, de mi mást várhattam volna egy tejfölösszájú kölyöktől, aki azért állt szolgálatba, mert kicsapták a gimnáziumból. Nem tudom, miért, de hirtelen eszembe jutott, hogy talán még nővel sem volt soha. Ahogy végignéztem rajta, az arca kifejezetten ostobának és taszítónak látszott, és (talán elgyötört orrom képzelgése volt csupán) enyhe rohadt káposzta szag is áradt ruhájából. Egyáltalán nem lepett volna meg, ha a lányok átnéznének rajta. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy megkérdezem: "Hé Ulrich, keféltél már valaha", de elnyomtam magamban az ingert; fogtam a puskámat, és intettem, hogy kövessen.

Lassan, lopakodva haladtam a bejáratig; egyik fedezék mögül a másikhoz, Ulrich kissé lemaradva jött mögöttem. Kikandikáltam egy fedezékül szolgáló, mohos vasbeton tömb mögül; semmi mozgást nem láttam, csak a szél sodorta az enyészet szagát. Jeleztem Ulrichnak, hogy maradjon a helyén, én pedig óvatosan kikúsztam rejtekemből, szememet végig a gyárépülten tartva, hogy a legapróbb gyanús jelre is tüzet nyissak. Nem igazán bíztam abban, hogy veszély esetén a srác gyorsan reagálna.

A térdig érő kórók közt haladva nadrágom hamar átázott, így rövidesen már nem az egyre jobban háborgó beleim jelentették a legnagyobb kellemetlenséget. Mozgásnak továbbra sem látszott semmi jele, de ez inkább nyugtalanító súllyal telepedett rám; gyomrom komiszul fickándozni kezdett, és tudtam, hogy koránt sem a néhány órája elfogyasztott édes sangria utóhatásának köszönhetően. Szinte egy időben komor gondolataimmal, az addig sápadtan pislákoló nap fénye is kezdett kihunyni. Talán a túlzott paranoia hatására, de az első megérzésem az volt, hogy a világ buta játékot űz velem, és ehhez mindenki asszisztált.

Leggyakoribb félelmeim közé tartozott ugyanis, hogy egyszer részeg kábulatom nem csak órákig, hanem napokig is eltart. Mikor felébredek, minden ugyanolyannak tűnik, mint volt, de közben elsuhant mellettem a világ, én pedig, bár gyötrődve keresem, sehol sem találom a helyemet ebben az őrületben. Talán épp most váltak valóra lidércnyomásaim. Mi más magyarázná a lassan elvillanó fényt? Vajon Ulrichnak feltűnt mindez? Ő is megrémült? Vagy esetleg be van avatva megvezetésembe?

Talán Karla áll minden mögött. A törékeny, fanyar Karla. Ő tervelte ki az egészet, és hangosan röhög kínjaimon. Végül is megérteném. Egy kis lecke bűneimért.

Megint Ulrich rángatott vissza a valóságba, de most rémült kiáltásával érte el mindezt, pedig tudhatná, hogy a terepen a legkisebb hang is végzetes lehet. Lesújtó pillantással néztem rá, de ő nem vette fel szemrehányásomat; magam már csak későn vettem észre, amit ő mindenáron jelezni akart nekem. Két kutya – németjuhászok lehettek, de nem tudtam megállapítani – rontott rám a raktárépület mögül. Nem acsarkodtak, nem ugattak veszettül, némán cserkészték be a zsákmányt. Nyáltól csillogó pofájukat, és a benne meredező sárgás fogakat csak az utolsó pillanatban villantották rám, elrugaszkodtak a tarackbúza által felszaggatott betonról, és levegőben úszva próbálták megközelíteni egyetlen számukra támadható testrészemet.

Próbáltam nagyon gyorsan cselekedni, de az igazság az, hogy szánalmas lassúsággal sikerült a fegyvert megemelnem. Csak az egyikük rontott nekem, a másik elsuhant mellettem, tudomást sem véve a jelenlétemről. A támadó véreb könnyűszerrel döntött le a lábamról, tehetetlenül zuhantam hátra; fejem nagyot koppant a földön, egy pillanatra elsötétült a világ. Igyekeztem erőt gyűjteni, és feltápászkodni, mielőtt a bestia újabb, talán végzetes rohamot indít. Nem is tévedtem nagyot, csak annyi időm volt, hogy magam elé kapjam karomat. A fájdalom úgy áradt szét csontjaimban, mint a lassan ölő méreg, üvöltésem velőtrázó volt. A kutya fogai szinte tövig hatoltak inas húsomba, vérem kövér cseppekben hullott a földre; rémület és düh émelyítő keveréke tört rám egy időben. Dühös voltam magamra, Ulrichra, Karlára, Soniára, de legfőképp az alkaromat veszettül tépő állat iránt éreztem egyre fokozódó gyűlöletet. Megfeszítettem állkapcsomat, és hatalmasat rúgtam a kutya gyomrába. Amaz tompa nyikkanást hallatott, de nem eresztette a karomat.

Újra emeltem lábamat, és ismét rúgtam. Majd megint, és megint. A kutya szája habzott a kíntól, ahogy lassan az enyém is, de csak rúgtam és rúgtam, szabad öklömmel pedig püföltem, ütöttem, téptem a hatalmas, szőrös fejet. Végül az állat nem bírta már tovább; elengedte vértől és nyáltól bemocskolódott karomat, összegörnyedt és vért hányt. Ez volt a pillanat. Nem éreztem szánalmat, de furcsamód már dühös sem voltam. Nem haragból húztam meg a ravaszt, egyszerű, gépies mozdulat volt csupán; a hatalmas állat pedig azonnal elterült. Párat még rúgkapált, aztán vége volt. Sötét, habos vére megáradt folyóként hagyta el élettelen testét, és összekeveredett az én kiömlött nedveimmel. Undor rántotta görcsbe gyomromat. Mindazt, amit addig nem tudtam kiadni magamból, most bőséges epe kíséretében okádtam a fűre.

Sokáig tartott, mire minden eltávozott belőlem. Elgyötörten tápászkodtam fel, és ekkor újra heves fájdalom járta át a karomat, amit csak most vettem szemügyre tüzetesebben. A bestia jókora darabot harapott ki belőlem, alkarom nagy része formátlan torzóvá lett, tüzelt a fájdalomtól és hevesen lüktetett. Most már boldog lehet vele a dög.

Csak ekkor jutott eszembe, hogy a küzdelem hevében Ulrichról, és a másik kutyáról teljesen megfeledkeztem. Korábban nem hallottam sem kiáltást, sem lövéseket, de a fejemben veszettül zubogó vér teljesen közömbössé tett a külvilág iránt. Így nem lepődtem volna meg, ha a fiú átharapott torokkal fekszik valahol, vagy esetleg bestiát is magával vitte közben. Azonban semmi erre utaló jelet nem láttam. A környék ugyanolyan sivár, és lehangoló volt, mint annak előtte; egy holttest sem vitt színt az egyhangúságba. Egyetlen egy se. Az általam hidegre tett kutyának is hűlt helye volt.

Pár perccel ezelőtt még rideg tagokkal és üveges szemmel feküdt kivéreztetve közvetlenül mellettem, de most sehol sem láttam. Az aszfalt szürkeségét sem tarkították sehol karmazsinszín pettyek. Riadtan néztem újra karomra; egészségtelenül fehér volt, nem éppen vékony, de nem is túl vastag, pont amilyennek lennie kellett. Sohasem harapott ki belőle egyetlen cafatot se semmilyen megvadult kutya.

Szörnyű balsejtelem kerített hatalmába. A szél – először gyengéden, majd egyre erősebben kezdte borzolni a kiszáradt fák és bokrok ágait. Hirtelen mindent olyan nehéznek, és darabosnak éreztem magam körül. A gyárépülethez szaladtam, nem érdekelt les-e rám a tetőről orvlövész. Minden erőmet összeszedtem, és elhúztam a nehéz vasajtót. Odabent a lezüllött gyártósorokon, és szúrágta padlózaton kívül nem volt semmi, legalábbis először úgy tűnt. Lassan, egyáltalán nem sietve, egy női alak kezdett kibontakozni a poros, pókháló szabdalta semmiből. Elegáns kontyba font, fekete haj, gondosan sminkelt eszményi arc. Minden vonása azt az univerzális tökéletességet hordozta, amely engem mindig is hidegen hagyott. Mosolya kissé leereszkedő volt, de csak épp annyira, hogy az inkább tűnjön egy anya elnéző gesztusának, mintsem a felsőbbrendűség megnyilvánulásának. Egészen közel jött hozzám, pár lépésnyire állt csak meg előttem. Most már jól láttam, hogy körvonalai túlontúl élesek, mintsem e világi legyen. Csalódottan hallgattam dallamos hangon elszavalt mondandóját.

– Az Ön egyenlege lejárt. Kérjük, készüljön fel a visszatérésre. Ha tovább kíván maradni, új összeg feltöltése után kiválaszthatja a megfelelő programot...

Az utolsó szavakra már nem figyeltem. Túl sokszor hallottam a monológot ahhoz, hogy akár csak a legkisebb mértékben is meghasson. „Köszönjük, hogy cégünk álom-gépeit választotta, reméljük, még viszontlátjuk…”, meg hasonló szarságok. Ahogy a világ lassan széttöredezett körülöttem, fejemben csak egy mondat visszhangzott, újra, meg újra:

– Rohadj meg!

Előző oldal GregTheMad
Vélemények a műről (eddig 1 db)