Ez az én helyem

Szépirodalom / Novellák (407 katt) Xenothep
  2025.05.26.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2025/6 számában.

Kinyitottam az udvari kocsibeálló kapuját, aztán kiléptem, és büszkén néztem a vadonatúj, éjkék fényezésű elektromos BMW-t, mely a bejáróban állt. Mennyi munka, mennyi tervezés, szenvedés, lemondás áll már emögött...?

Fogalmam sincs, mert nem az enyém.

Ez az autó jelenleg nem a mérnöki innovációt jelenti számomra, az autók több, mint száz éves fejlődésének csúcsmodelljét, hanem egy értéktelen tereptárgyat, amelyet valaki nemtörődöm módon a bejárómban parkolt le.

A szomszédos sportlétesítménynek nincs saját parkolója, így a sportkedvelő honfitársaim, akiknek mindene az egészség és a mozgás, idejönnek a több tíz millió forintos autóikkal, lehetőleg minél közelebb leparkolva a bejárathoz, vagy, amennyiben ott már nincs hely, akkor mások háza elé.

Sóhajtva húztam elő mobilomat, felhívtam a teniszpálya gondnokságot és megkértem őket, hogy szóljanak a tulajnak. A szöveget már fejből tudom, csak a rendszámot, meg a típust kell néha megváltoztatni. Természetesen vannak visszatérők, akik nem értenek az udvarias, szép szóból, és valami különös oknál fogva kizárólag három évnél fiatalabb, prémium kategóriás autókkal járnak. Ez bizonyára puszta véletlen.

Türelmesen vártam az út szélén, miközben azon gondolkoztam, hogy általános iskolában tanultuk a geometriát, és már akkor sem tűnt nehéznek számomra. Nem lehetek igazságtalan, nyilván nem mindenki egyforma, hiszen én például fizikából és kémiából voltam gyenge, ha számolni kellett, mert a matematikához aztán végképp semmi közöm. Pokoli dolog a diszkalkulia. Ennek ellenére önmagam térbeli elhelyezkedésével mindig tisztában voltam, akkor is, ha történetesen autóban ültem, és részt vettem a forgalomban, sőt, mindig felismertem, hogy nem a saját házam előtt akarok parkolni, és akkora helyet hagytam a kocsibejárónál, hogy a tulajnak ne okozzon problémát kikanyarodnia, ha pedig ennél kevesebb volt a hely, akkor nem álltam oda, hanem kerestem másik helyet, még akkor is, ha ezért akár több száz métert kellett gyalogolnom.

Elmélkedésem következő szakasza egy emlékkel folytatódott, amikor egy majdnem üres buszon utaztam, és a mögöttem ülő hölgyhöz odalépett egy velem korabeli lány, majd azt mondta:
– Elnézést, ez az én helyem.

Az ő helye.

Mivel nyilván kizárólag azon a széken képes utazni, hiszen se állni, se máshová leülni nem lehetséges egy majdnem üres buszon. Azt hiszem, három megállónyit jött velünk összesen, mélységesen felháborodva egyébként azon, hogy a hölgy azt felelte:

– Ne haragudjon, ilyen nincs, hogy ez az ön helye.

Ezzel egyet kellett értenem, hiszen a buszon kizárólag a sofőr rendelkezik saját, önálló hellyel, ami a busz funkcióját illetően tökéletesen megérthető. Minden ilyen alkalommal azon gondolkozok, hogy vajon ez érzéketlenséget, önzést, vagy pusztán simán annyit jelent, hogy az illető egy seggfej?

Hirtelen megjelent az autó tulajdonosa, érdeklődve figyeltem, amint közeledik, és vártam, miképpen nyit. Két eset lehetséges adott helyzetben, az egyik, hogy elnézést kér, amire annyit felelek, hogy semmi gond, és le van zárva az ügy. Ez esetben a gyakoribb eset történt, amikor is köszönés nélkül, meglehetősen lenéző stílusban azzal indított, hogy:

– Nem álltam el a kaput! Itt egy csomó hely van!

Hát persze… Mérhetetlenül unalmas ez az egész, mégsem pusztán unalmat éreztem, hanem a kezdődő dühöt is, hogy megint engem kényszerítene magyarázkodásra a tudatlan embertárs, hogy miért is nem megfelelő az autójának a pozíciója jelen esetben. Ezt a szöveget is fejből tudom már, így rezignáltan fordultam felé.

– Kérem, ne…! Láthatja, hogy a kapu másik oldalán is parkol valaki, valamint a másfél sávos úttest túloldalán is. Ha megfigyeli, ez azt jelenti, hogy ha ki akarok állni, ki kell hajtanom egyenesen az úttestre. Nyilván szeretném bezárni magam után a kaput, így kiszállok a keresztbe álló kocsiból, amely blokkolja a forgalmat, és abban reménykedve, hogy nem hajtanak bele a főútról nagy sebességgel kanyarodók, akik nem látják az akadályt a többi parkolótól, gyorsan becsukom a kaput. Azon kívül, ha én parkolok az ön kijárója elé, akkor az én kurva anyámat?

A reakció mindig ugyanaz – a fickó egy szót sem szólt, csak beugrott a kocsijába, és elhajtott. Tudják, hogy igazam van, de nem érzik így, hiszen csak nekik lehet igazuk. Ha nem így gondolnák, nem parkolnának mindig ide, és nem akarnák megmagyarázni, hogy ott annyi hely van, hogy az USS Monica Lewinski repülőgép szállító anyahajó is kiférne a kapubejárón.

Tudjátok, mi a mókás?

Egyik pénteken, amikor hazaértem, egy komplett turistabusz állt be éppen elénk. Leálltam a túloldalra, és odamentem a sofőrhöz, hogy megkérdezzem, mi a terv. Ő elmondta, hogy a közeli hotel vendégeit szállítja, és sehol nem tud parkolni, ezért szívesen venne minden tippet. Én pedig azt feleltem neki, hogy tökéletes helyen van, csak annyit kérek, tolasson hátra annyira, hogy beférjek a kapun. Segítettem neki leparkolni a buszt, amely se az úttestre nem lógott ki, se a kapubejárót nem állta el, majd mindenki ment a dolgára. Normális kommunikációval mennyire másként állunk egymáshoz, és milyen könnyedén megoldjuk egymás problémáját.

De tényleg, nem érdekes?

Itt egy kibaltázott, emeletes turistabusz is elfér, de az egyharmad akkora autókkal nem képesek normálisan beállni.

Néztem a megürült helyet, és tudtam, hogy fél órán belül egy másik prémium kategóriás autó fog ott állni, ellehetetlenítve az ingatlanomra való ki és bejutásomat.

Pedig csak annyi az egész, hogy ne legyünk egymással seggfejek.

Buddha már ezer évekkel ezelőtt elmondta, mit nem lehet ezen érteni?

Előző oldal Xenothep