Sötét árnyak

Fantasy / Novellák (966 katt) bel corma
  2011.12.05.

Az árnyak lassan körbevették, és Syssiak keserű mosollyal vette tudomásul, hogy kelepcébe sétált. Bosszús volt, ez igaz, de egyáltalán nem félt. Az évtizedes kiképzés már régen kiölte belőle ezt az érzést. Mozdulatait most a túlélési ösztön és hosszú évek tapasztalata irányította. Erszényéből apró üvegcsét húzott elő, és hüvelykujjával kipattintotta belőle a dugót. A fiola alján ezüstös színű folyadék lötyögött, és ő egy hajtásra kiitta azt. Úgy égette a nyelőcsövét, akár a legkarcosabb toroni pálinka. Az izzó fájdalom a gyomrában robbant, és az egész testét lángba borította egyetlen röpke pillanat alatt. Egyszerre gyűlölte és imádta az érzést. Gyűlölte, mert tudta, hogy sohasem lesz képes igazán élvezni a fájdalmat. Ugyanakkor imádta, mert az erő, amit cserébe kapott, az bármekkora fájdalmat megért! Már megszokta a ropogó hangot, ami a változást kísérte. Már nem is kellett látnia, hogy tudja, izmai most szálkásak, és olyan kemények, mint a legjobb abassziszi acél!

Felhördült, ahogy a legközelebbi árnyék megindult feléje. Penge villant az éjszakában, ő könnyedén elhajolt, ujjai pedig vaskapocsként szorultak meg ellenfele csuklóján. Egy csavarintás, amit halk, roppanó hang követett. Még hallotta a fájdalmas sikolyt, de már nem törődött vele. Újabb áldozat közelített. A második rohamozót ezúttal egy könnyed, félköríves rúgással fogadta. Bordák törtek, és az áldozat a nedves macskaköveken landolt. Köhögni kezdett, és kiömlő vére lassan elkeveredett a tócsákba gyűlő esővízzel. Lassan a harmadik felé fordult. Amaz felrikoltott. Hangjában már több volt a félelem, mint a harag, ám a kötelességtudat végül legyőzte a rettegést. Újabb támadás következett. Syssiak most befordult az ütés alá, és már ellenfele mögött állt. Kihasználva annak lendületét hátulról keményen megtaszította, és pokoli erővel belepasszírozta a sikátor téglafalába. Irtózatos csattanás, téglák és csontok hasadtak, vörös por szitált a levegőben. A bérgyilkos vérző fejjel, ájultan (vagy talán holtan) hanyatlott a kövezetre. Gyorsan felmérte a helyzetet. Két támadót kiiktatott, a törött kezű pedig nyöszörögve próbált talpra kecmeregni. Nyugodt léptekkel odasétált hozzá, és kíváncsian figyelte annak kétségbeesett próbálkozásait, hogy talpra álljon. Végre elunta a játékot, és egy kemény jobb horoggal végleg pontot tett az ügy végére.

Mélyeket lélegzett és nekilátott, hogy jobban szemügyre vegye a téglafalat. Tudta, hogy itt kell lennie annak, amit keres. Nemsokára meg is találta. Egy árnyékkapu volt az, amit fehér krétával rajzoltak a falra. Oválist formázott, és körben archaikus, mágikus szimbólumok díszítették. Nem volt nagy, sőt, kifejezetten aprónak tűnt, (öt láb magas lehetett) ám neki most tökéletesen megfelelt. Felnyitotta harmadik szemét, és alámerült az asztrál sík színes hullámaiba. Szellemnyelven rövid üzenetet küldött a boszorkányok nagyasszonyának, majd megszakította a kapcsolatot, és várt.

Egy perc sem telhetett el, és a kapu máris működésbe lépett. Az ábrák kékes derengéssel felizzottak sorban, egyik a másik után. A rajz közepén lévő sötétség hirtelen megsűrűsödött és cseppfolyóssá vált. Úgy vibrált és lüktetett, akár egy eleven, fekete szív, és ő készen állt rá, hogy alámerüljön az árnyéksík örvényeibe.

- Syssiak, várj meg!

Most megtorpant. Csak nem? Újra reménykedni kezdett. Talán ez egyik társa valahogy mégis túlélte a vérengzést? A karcsú alak futva közeledett, most már felismerte, hogy melyikük az.

- Amelia, legalább te életben vagy! Mégis, mi tartott ennyi ideig? - a férfi arcán pimasz vigyor ragyogott, de a hangjából kiérződött a megkönnyebbülés. Végre alaposabban is szemügyre vehette a lányt. Sáros volt, tele karcolásokkal, de úgy tűnt, hogy nincs komoly baja.

- Én is örülök, hogy látlak... - a lány a falnak támaszkodott, és mély kortyokban nyelte a levegőt. Syssiak úgy gondolta, hogy a város központjától egészen ideáig rohant, nem csoda hát, ha kifulladt.

- Teljesítetted a feladatot?

Amelia csillogó szemekkel bólintott, és most már ő is megengedett magának egy halvány mosolyt.

- A többiek?

A lány lehajtotta a fejét, és lassan nemet intett.

- Ceryak is halott? - a fejvadász hangja most rekedt volt, és szomorú.
- Ő is meghalt... Sajnálom, Syssiak!
- Hát még én... - morogta a férfi, és villámgyorsan torkon ragadta a lányt. Bal kézzel keményen a falhoz vágta, jobbjával pedig tőrt rántott. A kék hold fénye megcsillant a pengén. - Tudod, az a baj, hogy nem volt Ceryak nevű társunk, Amelia pedig tudta ezt! Ezen logika alapján, te nem lehetsz Amelia, de... Akkor mégis, ki a fene vagy?

A választ azonban már nem várta meg, hanem teljes erőből lesújtott. A kés markolatig szaladt a lány szívébe. A fejvadász kihúzta a pengét, és óvatosan hátrébb lépett. A holttest véres foltot mázolt a falra, majd lassan a földre hanyatlott, és furcsa változáson ment át. A bőre fokozatosan kifehéredett, ráncos lett és aszott. A haja kihullott, és az arc formája is megváltozott. Sovány lett és beesett, az ajkak keskenyek és vékonyak, az orra apró volt, a szeme pedig hatalmas. A test is elveszítette alakját, nem volt már karcsú, sokkal inkább sovány és csontos. Karjai és lábai vékonyak, ujjai pedig hosszú ízületekben végződtek. Syssiak tudta, hogy mi ez, és nem töltötte el örömmel a felismerés.

Alakváltó kém, aki valószínűleg megpróbált beépülni. Mégsem ez a tény zavarta igazán, hanem az, hogy a lény hiú ábrándokat ébresztett benne, és egy percre elhitette vele azt, hogy a szerelme mégis életben van! Egy sóhajjal lerázta magáról a fájdalmas emlékeket, és hagyta, hogy az árnyékkapu kavargó örvényei magukba szippantsák...

Előző oldal bel corma
Vélemények a műről (eddig 9 db)