Linktár

Konklávé

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2025/6 számában.

Az van, hogy a pasim rájárt a cigimre. Az erkélyen egy szál alsógatyában úgy füstölt, akár a Sixtus-kápolna kéménye, de soha nem szólt, hogy szivi vegyél a boltban, mert hamarosan hiába túrod fel a fiók mélyét, hoppon maradsz. Erre elhúzott melózni éjszakás műszakba, én meg nem voltam képben hányadán állok cigi ügyben, kotortam a táskámban, de üres doboznál többet nem markoltam. A nikotinhiány pedig kikezdte az idegeimet. Emlékezetem szerint két doboz Marlborot a hálószobai fehérneműs fiókomba dugtam, ami nem túl sportszerű, de megvolt az az előnye, hogy szükség esetén előhúzzam onnan. Ám a zoknik és bugyik között nem találtam semmit.

Basszus, seggbe kéne rúgni ezt az önző állatot, morogtam, és leugrom az utca végi MOL-kúthoz cigiért meg kóláért elhatározással belemásztam a sötétkék szabadidő ruhámba, zsebébe csúsztattam a mobilt, beleléptem a dorkóba, nem kötöttem ki a fűzőt, hanem megvártam amíg a letaposott sarka, a padlóra nyomott talpam jobbra-balra tekergetésével a sarkamra illeszkedett. A bejárati ajtóhoz siettem, ami zárva volt, kívülről, a kulcs meg sehol. Remek, semmi sem klappol! – dünnyögtem megadóan.

Az erkélyen állva az ujjamon pörgettem a kocsi kulcscsomót, és a parkolóban álló Opel kesztyűtartójában lévő pótkulcsra gondoltam. Az igazat megvallva tanácstalanul bambultam a sötétedő eget, hallgattam a földszinti vén spiné tévéjét, lövésem sem volt, hogyan jutok ki a lakásból, pedig piszokul rá szerettem volna gyújtani. A vén spiné igazi szent fazék lehetett, folyton a pápaválasztásról szóló híradót bömböltette, ami az agyamat szaggatta. Megválaszthatnák már az újabb csuhást, akkor kikapcsolná végre azt a szennycsatornát.

Tétován vártam, csak az ujjam pörgette a kulcskarikát, amikor egy nyárfa szösz, mint egy teherlift, olyan lassan bukfencezett az erkély korlátján a szomszéd felé. Tim! Tim! kiabáltam a nyitott erkélyajtó irányába. Néhány hete összefutottam vele a kukánál, teli szemeteszsákot gyömöszölt a fedele alá. Jóba lettünk. Otthon van, csak nem hallja, gondoltam. Felálltam a korlátra, a falra tapadva jobb lábammal átléptem Tim erkélyének a korlátjára. Nem mertem lenézni, pedig csak egy lepukkant bérház első emeleti rozzant erkélyén lógtam. Fújtattam, a fal visszacsapta a párát az arcomba, a lábam remegett, de már nem gondolhattam meg magam, tovább kellett menjek. Pár centivel Timék lakása felé hajoltam, amikor a korláton féltalpnyit elcsúszott a lábam. Sikítottam, majd villámgyorsan felemeltem a bal lábam és bezuttyantam Timék erkélyére. Seggen ülve kapkodtam a felszálló vattaszerű virágok között a levegőt, hogy kiabálni tudjak: Tim, Tim, itthon vagy?

Hátrafordulva benéztem a nappaliba, de sem Timit, sem az élettársát, sem annak semmirekellő haverjait nem láttam. Lefogadom, hogy a hálóban döglenek. Feltápászkodtam, és a nappaliba belépve tovább szajkóztam Tim nevét. Benyitottam minden helyiségbe, de nem volt otthon senki. Hát jó, akkor ideje angolosan lefalcolni, gondoltam.

Az előszobai folyosón azonban lépcsőházból beszűrődő férfihangokat hallottam, kulcs csörgést és azt, hogy valaki a bejárati ajtóba dugja a kulcsot. Ijedten néztem az ajtót, az idegeimet megfeszült dróthuzalnak éreztem, a gyomrom teniszlabda méretű kőnek, ráadásul fulladás kerülgetett – éreztem, hogy sokkal korábban rá kellett volna jönnöm, hogy üres a lakás, és sokkal korábban el kellett volna tűnnöm. A zárban elfordult a kulcs, én meg berohantam a nappaliba, hanyatt feküdtem a szőnyegen, és a legnagyobb bútordarab, a kanapé alá csúsztam, óvatosan az árnyékba húztam a dorkóm orrát.

Karomat a combomhoz szorítottam, és oldalra fordított fejjel lestem, kik jönnek be a szobába. Az erkély előtti fotelbe ülő szomszédot, a kopaszodó, heges arcú Domost a sportcipőjéről felismertem, hangról meg a fekete baseballsapkás haverját, azt, amelyik úgy néz ki, mint egy sikátorban elől-hátul legyalult hústorony, mint spongyabob. A kanapé recsegett, amikor ráült, és pont az arcom fölé tette le a hájas seggű rakományát.

– Nem zavar? – hallottam Domost.
– Tőlem nézhetjük – jött rá a válasz.

Bár sosem beszélgettem a dagadékkal, a hangját felismertem, annyiszor szűrődött át a falon. Lábait egymástól távolabb csúsztatta, közéjük egy rekesz sört tett, egy másikat meg az asztal lábához. A kanapé recsegni kezdett. A dagadék szuszogása felerősödött, és teljesen beárnyékolta a kanapé alatt lapuló testemet. Hasától és a sziluettjének az árnyékától semmit nem láttam abból, hogy mit csinál a dohányzóasztalon, csak a szöszmötölését hallottam. A fejemet feljebb emeltem, de a rothadó parkettaszegélyből kimászó csótány látványa undorral fogott el. És ahol egy csótány van, ott több is. Olyanok ezek, mintha barna indigóval készültek volna. Megborzongtam, és visszacsúsztam eredeti helyzetemre.

Domos rágyújtott egy füves spanglira, hátradőlt a székben és a feje fölé fújta a füstöt. A hústorony tüsszögve gyújtotta meg a sajátját, majd a kanapé recsegése jelezte, hogy a felsőteste szétfolyt a háttámlán.

– Megválaszthatnák már az új pápát – mondta.
– Ja. Ezt nézzük?
– Nem, inkább kapcsold el.

A füves cigi füstjének édeskés szaga bebújt az orromba, onnan felkúszott a homlokomig, Istenem, gondoltam, vagy a mocskos drog büdije, vagy a csótányok.

– Mit akart tőled az a hittérítő majom? – kérdezte Domos, majd sörösdobozok szisszenését hallottam és pár másodpercig a különböző televíziós csatornákat, mielőtt megállapodott volna a Historyn.
– A cég bolondja?
– Az. De mielőtt belevágsz, pattintsd ide az egyik doboz sört.
– Hetek óta kerülgetett, olyan érzésem volt, beszélni akar velem. Bár nem értettem minek, csak éreztem, hogy keresi az alkalmat. Pedig Isten a tanúm, nem vagyok spiri! Ma pechemre mellém osztották be, és öregem fosta a szót, olyan hülyeségeket beszélt, hogy már úgy voltam vele, bebaszom a keverőgépbe, az aszfaltba daráltatom, és a talicskából kiöntöm vele az egyik kátyút.
– Látom, rendesen felrántotta benned az iszapot.
– Ez a rossz arc elszarta az egész napomat, ha nem vigyázok, akkor még az estémet is lerendezte volna. Esküszöm, itt kattog az agyamban a halandzsája, agykárosodást lehet tőle szenvedni.
– Nekem kezd hatni az anyag. Neked?
– Mindjárt. Fúú, jó, hogy szereztem anyagot ma estére.
– De jó ám, tesó!
– Azta!
– Na, mit látsz? – faggatta a felettem ülő segg tulajdonosa Domost.
– Potyog az ég, mint az eső, és dongás a levegő, akár az erjedt sör. A földre hullott víz zselés állagúra dermed, aranylik, nyolcszögletű és meleg.
– Látod, tudtam kitől kell anyagot szerezni. Már én is érzek valamit. És látok is. Bármerre fordulok kilukad a tér, és az ölembe nyilak potyognak belőle. Ez óriási! Baszd meg, ezek nyilak! Valahol kell lennie egy íjnak is. Megvan! Beszélj még! Mi a helyzet a potyogó egeddel?
– Vastag nektárréteg vonja be a földet. A nagy fekete semmiben arany fényben forog a Föld, és tenyérnyi darabokban fel tudom róla emelni az ég darabjait.
– Hagyd! Ne nyúlj hozzá! Majd én szétlövöm a nyilakkal. Puff! Puff! Megsemmisítem a kibaszott Földedet, haver!

A kanapé alatt sötét volt, de amikor a dagadék lába mellett kidugtam a fejem, a tévé képernyőjének a fényét láttam, és az előszobában világító neont. Csendesen szólt a tévé, mint odahaza szokott. Puff! Puff! – hallottam, és két felnőtt férfi eltorzult nevetését, amikor megszólalt az ébresztőre állított mobilom. Francba!

– Mi ez? – kérdezte a dagadék és tovább puffozott.

Visszacsúsztam a kanapé alá, kihalásztam a zsebemből a mobilt, és vakon kinyomtam az ébresztőt. Füleltem. De egyikük sem kereste az ébresztő hangjának a forrását. Ittak, meg füstöltek. Én meg mozdulatlanul lapultam tovább a kanapé alatt. Néha a parkettaszegélyre lestem, de amint megláttam egy csótányt, elfordítottam a fejem. Nem voltam kíváncsi az egész tenyészetre.

Ekkor a televízióban egy ókori színt váltó kupáról beszéltek, a Dionüszösz Lükurgosz trák király feletti győzelmét megörökítő kupáról. A Lükurgosz-kupa, attól függ, honnan világítják meg, úgy változtatja a színét jádezöldről rubinvörösre. Az üvegtest nanométer átmérőjű port tartalmaz, amit állítólag véletlenül beszennyeztek néhány részecske ezüst és arany porszemmel, egyébként, jegyezte meg a tudós, a nanorészecskék tökéletes egyensúlyával lehet létrehozni a fehér szín nanoszerkezetét.

Kagylóztam, de a televízión kívül semmi más hangot nem hallottam. Kidugtam a fejemet, és a fotelban horpasztó Domost méricskéltem. Úgy aludt, mint bárki más, csak úgy nézett ki, mint akit alvás előtt lehúztak a klotyón. A dagadék keze ekkor lecsúszott a kanapéról és pofán vágott. Kiütötték magukat, ezek ki, gondoltam, és kigördültem a szőnyegre. A dohányzóasztalhoz guggoltam. Tele volt dobozos sörrel, füves cigivel egy magányosan árválkodó öngyújtó társaságában. Kilestem az előszobába, a bejárati ajtóban benne volt a kulcs. Felálltam és lábujjhegyen elmentem az ajtóig, mielőtt elfordítottam a kulcsot, visszapillantottam a nappaliba, azon gondolkodva, hogy szolgáljam-e ki magam a füves cigikből vagy sem, majd elfordítottam az ajtóban a kulcsot és a résre nyílt ajtón kilestem. A földszinten a vén szipirtyó a szomszéd nővel beszélgetett.

– Mi a nagy helyzet? – tudakolta a szomszédnő.
– Megvan az új pápa, aranyom!

Az igen, de nincs öngyújtóm felismeréssel a zsebemet taperoltam.