Triázs
Amikor Lábodi az egyik kezével kinyitotta a sürgősségi váró ajtaját, éktelen hangzavar fogadta. Egy ősz hajjal keretezett, könnycsíkos arcot látott maga előtt. Mindketten megtorpantak; Lábodi, aki a másik kezével a beleit tartotta a helyükön, meg a síró öregasszony.
– Ne! Kérem, ne! – kiabálta az öregasszony, akinek szépen beszárított frizurája madárfészekké kócolódott.
Két megtermett, még jó erőben lévő beteg taszigálta az ajtó felé, ahol Lábodi remegő tagokkal állt.
– Az unokám nagyon vár haza! Mit lesz, ha… mi lesz, ha meghalok az utcán?!
– Néni! – szólt közbe a nő a recepciós pult mögül. – Hányszor kell még elmondanom? Kilencesnek nagy a baja, a hatosnak jár a kaja, hármas alatt mehet haza! Nem olyan bonyolult. Maga csak kettes!
– De hát…
– Nincs „de hát” – mondta a recepciós –, ez a szabály!
Azzal, mintegy végszóra, az öregasszonyt kipenderítették a teremből. Csend lett. A várakozók közül páran megkönnyebbülten felsóhajtottak. Néhányan hörögtek. A sarokban egy férfi leesett állal, ernyedten ült.
– Maga…? – pillantott a recepciós az újonnan érkezőre. Lejjebb siklott a tekintete Lábodi testén, aztán megállapodott a kitüremkedő vékonybelet markoló ujjaknál, amelyek közül diszkrét vérpatak csörgedezett alá a linóleumra.
– Elkapta a bal oldalamat – nyögte Lábodi, majd a nő felhúzott szemöldökét látva hozzátette: – A gép a gyárban! Kérem, nekem holnap vissza kell mennem dolgozni!
A nő egy kicsit megenyhült.
– Na jól van, üljön le! Úgyis várni kell a triázsra.
Lábodi a legközelebbi üres szék felé vánszorgott, piros sávot hagyva maga után.
Eltelt egy óra.
Kettő.
Egyszer csak kivágódott az orvosi szoba ajtaja, kirontott rajta egy oroszlánsörényű férfi, és elkiáltotta magát:
– Hölgyeim és uraim! Mai Doktor, jelen! Pontozásra fel!
Lábodi az önkívület peremén észlelte, hogy az oroszlánsörényű férfi valamilyen nagy, fehér, téglalap alakú tárgyakat oszt ki a betegek között; nem jutott mindenkinek. Az emberek felélénkültek, hangosabban sóhajtoztak, és hangosabban hörögtek. A sarokban ülő férfi szája szélén lassan csorgott a nyál.
A váró közepén egy kis dobogó állt, rajta mikrofonállvány. Lábodi észre sem vette, amikor odatolták.
Egy nagydarab nő volt az első. Felimbolygott a három lépcsőfokon, majd fájdalomteli hangon megszólalt:
– A torkom olyan, mint az izzó parázs, minden nyelés tüzes kín! A mellembe mintha szögeket vernének be óraütemre!
A betegek együttérzőn ingatták a fejüket. A szomszédos székről egy idős férfi odasúgta Lábodinak:
– Jók a képek, de nem elég személyes.
A nő szeméből elindult a könny:
– És tegnap, amikor vért hánytam, a fiam becsukta az ajtót. Azt mondta, ne zavarjam, mert meccs van! Meccs van, mama, csendben okádjál!
– Ah – sóhajtott fel Lábodi szomszédja –, egész hatásos!
– Pontozás! – ordította az oroszlánysörényű Doktor.
A nagy, fehér téglalapok a levegőbe emelkedtek, és Lábodi a homlokára csapott volna – Pontozótáblák! Hát persze! – ha nem a beleit markolni kénytelen.
Mai Doktor kommentálta az eredményeket:
– Öt pont! Csak három? Ó! Hét pont! Nos, az átlag… öt egész kettő, nyert egy labort!
Végül felkerekítette hatosra, mert a nagydarab nő örömében elájult, és olyan szerencsésen esett a pódium mellé, hogy eltörte az orrát. Így már röntgen is járt.
Azután a költő volt soron. A torzonborz, sovány fiatalember elővarázsolt egy kis füzetet az ingzsebéből, és szavalni kezdett:
– Keringésem szűk erekben bolyong,
minden szisztolé sorscsapás,
diasztolém mint az öreg zokni,
petyhüdt, lyukas és hasztalan.
Az utolsó sornál Mai Doktor ajka megremegett.
– Pontozás! – ordította.
A költő hat egész hatos átlaggal végzett, költégkeretes EKG, hirdette ki Mai Doktor.
A következő beteget, egy dadogó férfit gyorsan lerendezték. A szerencsétlen kettő egész négyre végzett, hiába próbálta elmondani, hogy a „hú-hú-húgyhólyagja” dobként feszül, megszégyenülten távozott az öregasszony után.
– Maga! – mutatott a recepciós Lábodira, aki épp szivárványt hallucinált a falra a fájdalomtól. – Maga jön!
Muszáj, hogy kapjak legalább kilenc pontot, gondolta Lábodi, miközben a dobogó felé vonszolódott, bal tenyerében a beleivel. Tudta, hogy nagyot kell alakítania. Görnyedezve ért az emelvény tetejére, megállt, csak egy pillanatig habozott.
Azután széttárta a karját.
A betegek döbbent csendben figyeltek.
Lábodi a hasához nyúlt, és a magasba emelte a vékonybelét, meghúzta, mint egy szalagot. A csillogó, rózsaszín hurka csak úgy ficánkolt a levegőben, Lábodi rajzolt vele egy nyolcast, majd könnyed, elegáns mozdulattal a mikrofonállványra tekerte.
A közönség felmorajlott. Néhányan hörögve nevettek, Lábodi korábbi székszomszédja a szívéhez kapott, a recepciósban bennszakadt a szó. A sarokban a férfi lecsúszott a linóleumra, koppant a feje a padlón.
Lábodi elmosolyodott – ekkor már vér szivárgott a fogai közül –, és rekedten megszólalt:
– Na! Tessék! Maximális pontszám, ugye? – zihálta, de senki nem reagált. – Kérem… Kilencesnek nagy a baja! Kapok orvosi ellátást, ugye?
A recepciós végre megtalálta a hangját.
– Senki nem állított ilyet – mondta szenvtelenül.
– De hát… Mai Doktor… – lehelte Lábodi.
– Nincs „de hát” – mondta a recepciós. – Mai Doktor csak egy színész. Nem vette észre?! Ápolót hónapok óta nem láttunk. Én igaziból közös képviselő vagyok a Hatkerben. Mégis mit gondolt? Hogy majd orvos kezeli?
– De hát… – nézett Lábodi kétségbeesetten az oroszlánysörényű férfira, és lassan kihunyó agyában megfogalmazódott a kérdés:
– Honnan tudja, mit kell csinálni?
– Láttam pár Youtube-videót – vonta meg a vállát Mai Doktor.
– Pontozás! – ordította.
Lábodi előtt épp felemelkedtek a fehér táblák – tíz pont, tíz pont, és még egyszer tíz pont –, amikor összecsuklott élettelenül. A vékonybele még csillogón tekergőzött egyet a mikrofonállványon.