Margit
Nincs neve. Az emberek átnéznek rajta, kikerülik. Mintha csak leprás lenne. Megszokta már, nem zavarja. Volt már jobb időkben is része. Sohasem gondolta volna, idáig lecsúszik. Óvatosan, saját kezével temeti be a gödröt, amit a néhai társának ásott. Várható volt már a halála. Öreg is volt, beteg is volt. Igazán szép életet élt, ha a hajléktalanságát nem vesszük figyelembe. Egy hete még városban koldult. Másra már sem ereje, sem motivációja nem maradt. Most visszatért a pénzzel, amit sikerült összekotorni. Fiatalemberként annyi terve volt, de annyi, és ebből semmi sem valósult meg. Pedig nem szórta a pénzt, nem ivott, nem dohányzott. Volt valaha felesége is, ám de túl jó asszony volt, ezért magához szólította az úr. Volt egy fia is. Megígérte apjának, majd ő ismét életet hoz az öreg parasztházba. Kiment dolgozni külföldre, az öreg fizette neki a kiutat egy szinte semmi jelzáloggal a szülői házra. A fiút soha többé nem látta. Azt mondják, baleset volt. Nem szenvedett, azonnal meghalt. Pedig nem, nem baleset volt. Az öreg ölte meg, tudja jól. Igen, ő volt, azzal a kis segítséggel. Kapott kártérítést is fia után, de neki abból egy fillér se kellett. Judás pénz, mondta mindig. Az egészet odaadta a gyermekkórháznak. Akkor az egekig magasztalták őt. Aztán jött a bank, kérte a jelzálogot egészben. El is felejtette, hogyne felejtette volna el. Hiszen az egészet a fia intézte. Ő csak aláírta egy jobb élet reményében. Aztán eltemette fiát tisztességgel, most meg egy batyuval mehet amerre lát. Háza már másé. Elmúlt már hatvan, már senkinek sem kell. Aztán szegénységében megtalálta a reménysugarat, társát. Margitot. Őt is meggyötörte az élet rendesen. Mégis, erőt adott neki, valakinek szüksége van rá. A közeli erdőben laktak és esténként együtt aludtak el összebújva. Ez volt a második tavasz, hogy megosztotta barlangját vele. Öreg volt, beteges volt és legyengült. Aznap reggel felállni sem volt képes. Ölbe kapta őt és ment a gyermekkórházba segítségért, de nagyon csúnyán elzavarták. Azt mondták neki, ez nem az ő dolguk. Dühösen sziszegve fogai közt otthagyta őket.
– Bezzeg a Judás pénz az jó volt, igaz?!
Így mire hazaértek, este lett, két nap múlva Margit jobblétre szenderült. Túl jó társnak bizonyult, és magához szólította őt is az úr. A saját két kezével és egy bot segítségével ásott neki végső nyughelyet. Most, hogy a sírhalom elkészült, kis keresztet eszkábált össze fejfának. Bicskájával belekarcolta nevét is. Margit. Mikor elkészült, friss mezei virágot tett a sírra, fogta a városban összekoldult pénzt és elindult. Egyenest a faluba, ott is a végibe, annak a legszegényebb düledező vályogházába. Egy özvegyasszony élt ott három gyermekével. Második férje otthagyta már évekkel ezelőtt, két kicsi gyereket hátrahagyva a meglévő egy mellé. Amikor a gyermekek meglátták őt, ricsajozva, hangoskodva ámde boldogan futottak elé.
– Pali bácsi, Pali bácsi!
Ők még nem ódzkodnak tőle, őket még a világ nem rontotta meg. Az asszonyka is hangosan, jókedvűen köszönt neki.
– Pali bácsi, jöjjön beljebb! Marad ebédről egy nagy tányér leves, jut még Margitnak is.
Pedig dehogy marad, ám de egy nagy pohár víz és némi só megoldotta a problémát. Pali bácsi elpityeredett.
– Margitom hazatért a teremtőhöz ma éjjel, lányom. Ő már többé nem jöhet.
A gyerekek fájó szívvel vették tudomásul, Pali bácsi öreg vizslája, Margit, többé nem jön el hozzájuk. Jutott is, maradt is a levesből mindenkinek. A vendég mondta az asztali áldást, ahogyan azt ilyenkor szokás, köszönetet mondva az úrnak, hogy ismét van neve. A gyermekek ezt nem igazán értették, ámde Jolán, az édesanyjuk igen. Estefelé ment haza Pál. Bár vendéglátója marasztalta éjszakára, ő mégsem maradt. Tudja mi az a tisztesség.
– Jut eszembe, Jolánkám, ezt a párod küldi neked.
Nyújtotta át a városban összekoldult keresetét. Jolán tiltakozott, bár igen nagy szüksége volt minden fillérre. Tudta jól, embere, ki elhagyta őt, nem küldött és sohasem fog küldeni neki semmit sem. Kis hazugság volt ez, tudták mindketten. Hazudott ki adta, és hazudott ki kapja. A gyerekek nem kérdezték, viszont így egyikük sem került kellemetlen helyzetbe. Nem kellett megalázkodniuk egymás előtt. Mindketten tudják, a másiknak semmije sincs ezen a kis hazugságon és némi emberiességen kívül. Mégis volt valami, amiből a másiknak adva csak még több lett belőle. Az emberi méltóságuk csipetnyi kedvességgel, egy nagy marék jó szándékkal és még annál is több szeretettel. Már becsukódott a kertkapu Pál mögött, amikor a gyerekek visszarohantak a házba. Édesanyjuk, és Pál legnagyobb meglepetésére egy nagy papírdobozba rejtett, mocorgó fekete szőrcsomóval érkeztek vissza.
– Pali bácsi, Pali bácsi. Most, hogy Margit nincs többé már, magára bíznánk Nyafogót. – Mutattak egy kölyökkutyát. – Ma reggel a patakparton találtuk egy zsákba kötözve.
– Ez nem túlzottan jó ötlet, gyerekek.
Pirított rájuk édesanyjuk, ám de az öreg Pali bácsi szemei másról árulkodtak.
– Tudjuk jól, Margitra is nagyon vigyázott. Ezért odaadnánk Pali bácsinak.
Az öreg meghatódva nyúlt érte. Nem is gondolta volna, Isten újra társat ad neki. A gyerekekhez is azért jár, hogy érezhesse azt, még ha csak rövid időre is, ismét gondoskodhat valakiről. Olyan érzés ez, amiről képtelen lemondani. Nem elégíti ki az az egy pár szál mezei virág, amit fia és felesége sírjára visz, amikor csak tud. Érezni akarja, hogy még él, és képes még gondoskodni másokról. Melegen, szeretetteljesen nézet Jolán szemébe, és az megnyugodva mosolyodott el. Nem tudni melyikük a szegényebb, de nem is érdekes. Mert a szegénységet nem pénzben, hanem lélekben mérik.
