Az áramütés
A generátort Raumban, a tizenkét mezős erősáramú ipari elektromos szekrényeket darabonként emelték a helyükre, majd egy tanulóra bízták azok lerögzítését. Természetesen a mester egynek megmutatta a metódusait, hogyan is kell és mit vár el. Aztán az egész csapat elment kávézni és cigizni, majd elfelejtett visszajönni. Hátulról előrefelé haladt a még szinte gyerek melós. Az utolsó mezőnél, ami tulajdonképpen az első volt, a négy fúrt lyukból, mind a négy rossz lett. Valamennyi elosztószekrényt vissza kellett volna bontania, és újrafúrnia, rögzítenie, ami nem is lett volna gond, ha nem egyedül végzi négy ember munkáját. Beletömködött egy a szemétből kihalászott összegyűrt papírt, majd a rögzítés rögtön jó lett. Vigyorogva gondolt arra, átverte a mesterét, mi több az egész világot.
* * *
Harminc évvel később próbáltam rájönni, mi a jó büdös francért lazul ki folyamatosan A PEN- vezető réz sínje? Igen, abban a tizenkét mezős szekrényben, annak is az első fakkjában, ahol az a bizonyos tanuló dolgozott, aki mára a villamosrészleg vezetője. Tekintve, ez egy két centiméter vastag és hat centi széles réz sín, és sehogy sem találtam rá magyarázatot. Ebben a félévben már vagy ötvenszer javítottam ugyanezt a hibát. Eleinte áramtalanítva, kikapcsolva mindent. Amivel nem lettem túlzottan népszerű, nem mintha érdekelt volna. Aztán már rutinból odanyúlva ahová kell, célirányosan, célszerszámokkal anélkül, hogy kikapcsolták volna a gépeket. Aznap is így történt.
* * *
Iszonyatosan sikerült a feleségemmel összekapnom. Nem újdonság, van ez így néha. Majd lehiggad, attól nyugodt lesz ismét. Ezen, és még jó pár dolgon is gondolkodva tettem fel a huszonnégyes villáskulcsot az ominózus szekrény tetejére. Kinyitva az ajtaját rutinosan nyúltam rá a PEN sínre, hiszen abban valós áram nem folyik. Megmarkolva azt, megrángattam. Igen, laza a rögzítése. Micsoda meglepetés. Akárcsak múlt héten, akkor is laza volt. Meg előtte és előtte is. Akkor észrevettem egy szénné éget egér maradványait a két fázis sín között. Amit nem vettem észre, az az, hogy a farkából ami megmaradt, az hozzáért a csuklómhoz. Azaz észrevettem, de akkor már késő volt, mivel a másik kezem a PEN-t markolta. Az áramütés nem volt vészes, inkább csak ijesztő. A jobb kezem görcsösen megmarkolta a PEN sínjét mikor az életösztön kiadta a menekülésre a parancsot. Hatalmasat rántottam a majd háromszáz kilós, a valamikor rosszul lerögzített, áram alatt lévő szekrényen. Az megmozdult és a tetején felejtett huszonnégyes villáskulcs leesett.
* * *
Teljes a sötétség, mégsem izgulok. Nincs bennem semmi félelem, sem aggódás. Olyan sima minden, mintha csak egy állomáson várnám a következő csatlakozást. Tudom, minden rendben van és minden a helyére került. Minden úgy működik, ahogyan annak működnie kell. Ez a tudat megnyugtat. Valahol a távolban fény pislákol. Ahogyan abba az irányba nézek, mintha erősödne, mintha közeledne. Vagy talán én indultam el felé? Nem tudom, mert a sötétben semmit sem látok, magamat sem. Lehet, nem is létezem már, fut át egy gondolat az agyamon. Hirtelen minden, ami eddig fontosnak tűnt, csak részletkérdéssé válik. Pénz, státusz, dolgok, amikért sokat küzdöttünk…mind, mind olyan nevetséges. Mintha csak óvodások színesnek vélt kavicsokért veszekednének. Olyan, de olyan jelentéktelenné vált minden, amit eddig fontosnak tartottam. Most, hogy a fény egyre erősödött, tudatosult bennem, hazamegyek. Végre hazamehetek! A fény erősebb és erősebb lett, mintha csak egy sötét alagútból mennék kifelé a verőfényes napsütésbe. Vakított a fénye, ugyanakkor melegséggel töltött el. Átérve egy alak kontúrját lehetett kivenni. Egyértelműen felismerhető volt benne Jézus.
– Hmm…nem gondoltam volna, hogy te vársz a túlvilágon személyesen.
– Miért, kire számítottál? Én mindenkit várok, csak nem mindenki választ engem.
– Oh igen, csak általad lehet a mennyország kapuit átlépni. Odalent ez folyik a csapból is.
– Valóban mondtam ilyet. Ám de ne hidd, ezáltal csak a vallásos katolikusok üdvözülhetnek. Előtted egy busman öregemberrel beszélgettem. Veled párhuzamosan meg éppen egy eszkimó halász az, aki érkezett. Most egy indiai tanárnőt fogadok, miközben veled beszélgetek. Ők mind üdvözültek. Másodpercenként átlagban két-három ember hal meg.
– Én is meghaltam?
– Szerinted? Na gyere, nézzük meg!
Akkor a felhők és a fény eltűnt. Egy terem jelent meg, Generátor Raum felirattal. Ahol elektromos szekrények álltak egymás mellett. Egy ember feküdt félig a levegőben elterülve. Még nem eset hanyatt. Mintha csak oda lenne rögzítve, mozdulatlan heverészik a semmiben lebegve.
– Miért jöttünk ide?
– Nem ismered meg saját magadat? Ez te vagy, az áramütésed után.
– Akkor meghaltam?
– Ezt nem én döntöm el. Én csak fogadlak, adok választási lehetőséget. Választ a kérdéseidre. Tisztázom veled a hibás elképzeléseidet, hogy aztán magad választhass, haza akarsz-e menni, vagy folytatod a küldetésed.
– Én döntöm el élni akarok-e, vagy meghalok?!
– Bizonyos esetekben igen. Például, ha nem fejezted be a vállalt feladatodat, vagy még nem zártál le az életedben bizonyos fejezeteket.
– Nálam mi a helyzet?
– Nálad mindkettő. Mégis a döntés a tied.
– Most azonnal kell döntenem?
– Az idő relatív. Te úgy érzed mi már percek óta beszélgetünk, pedig a valóságban még annyi idő sem telt el, hogy le tudjon esni a magatehetetlen porhüvelyed. Ugyanitt fogunk tartani egy nap, egy hónap és egy év múlva is.
– Bármeddig maradhatok?
– Természetesen. Ameddig csak szeretnél.
– Most nagyon jó itt. Nem fáj semmim sem, jól érzem magam. És még beszélgetőpartnerem is van.
– A lumbágódat saját magadnak csináltad, mert felelőtlen voltál. Amúgy meg, ha elmennél vele orvoshoz akkor tudna rajtad segíteni. Ugyanúgy, mint ahogyan a jobb lábadon lévő körömgombáddal is. De te nem mész el, mert félsz tőle, hogy elkapsz valami betegséget. Esetleg injekciót ad, amitől meg egyenesen rettegsz.
– Nincs is körömgombám! Csak rányitottam véletlenül a fürdőszoba ajtaját és ezért olyan csúnya.
– Most kinek hazudsz? Nekem, vagy magadnak? Valóban rányitottad, fél éve és még nem jött helyre. Fogorvoshoz is azért nem mész el kontrollra, mert félsz, talál valamit. Igaz, rendben vagy most, de csak azért, mert az elmúlt tizenkét évben rendszeresen jártál hozzá és ő jó munkát végzett.
– Ha visszamegyek, akkor elmegyek dokihoz. Mindkettőhöz.
– Dehogy mész! Majd akkor, amikor már tényleg kell, de akkor már késő lesz. Nos, van érdemi kérdésed, vagy megrekedtünk a körömgombádnál?
– Nem voltam jó keresztény, igaz?
– Arra a kétszázhetvennégy és fél miatyánkra gondolsz, vagy arra a hatvankét misére, amin egész eddigi életedben részt vettél? Amiből nyolcon ügyeletes villanyszerelőként voltál kirendelve. Nem is beszélve az első áldozásodról, amit a feleséged miatt ültél csak végig. Ha így nézzük, akkor ő jobb keresztény, mint te.
– Értem, tehát nem.
– Én ezt nem mondtam. Csak rögtön az elején a helyére tettem a dolgokat, nehogy el legyél már szállva magadtól. Annyira nem vagy jó ember, mint amennyire te azt hiszed. Ha megnyugtat, az emberek kilencvenkilenc százaléka pontosan így van ezzel.
– És a maradék egy százalék?
– Ők pont fordítva gondolják. Sajnos mind egyre kevesebben lesznek.
– A vallásnak ehhez semmi köze sincs?
– Miért lenne? Gondolod, nincs olyan ember a világon, aki tényleg sohasem hallott rólam?! Ugyan már! Ez nagyon naiv nézőpont. Azért, mert valaki katolikus, naponta elmond tíz miatyánkot és rendszeresen templomba jár, végigcsinálja azt a sok marhaságot, amit én sohasem mondtam, akkor rögtön a mennyországba jut?!
– Ezt én sem így gondolom.
– Na látod, ugyanakkor elítéled őket. Nem az számít mit teszel, vagy mit nem teszel. Az számít, mi motivált, mi volt a célod. Miért is hagytad ott a gyülekezetedet?
– Mert folyamatosan pénzel húztak lefele. Amit nem sajnáltam, de nekünk sincs.
– Ez volt az egyik ok, a másik a kemény mag, amibe nem akartál beletartozni. Hogyan is volt? Egy nap alatt keresztelő, elsőáldozás és bérmálás, hogy aztán keresztszülő lehessen? Te meg erre besértődtél.
– Ez is közrejátszott. Igen.
– Na meg az is, hányingered volt a sok rongyrázástól, ugyanakkor pontosan tudtad, azok, akik a közösség előtt megjátsszák magukat, mekkora rongy emberek.
– Ha tudod, miért kérded? – Jézus nagyot sóhajtott.
– Azt kell megértened, ha ítéletet mondasz bárkiről is, akkor te sem vagy jobb nála. Egy nap alatt tudta le a hivatalos konfirmációk követelményeit. És?! Ez nem a te dolgod. Neked kell elszámolnod vele?
– De ez a kivételezés undorító.
– Ha veled tennék, elfogadnád? – Nézett kérdőn a megváltó. – Ismered annak a helyzetét, akinek ezt megengedték? Ugye nem? Látod-látod! Te magad is rájöhetsz, mennyire nevetséges és gyermeteg a viselkedésed. – Jézus kissé elszomorodott. – Gyere, mutatok neked valamit!
Akkor eltűnt a helyiség, és a világegyetem tűnt fel, milliárdnyi csillaggal az égen. Intett egyet és hófehér pontok billiárdjai villantak fel mindenfelé.
– Hol vagyunk?
– A teremtés közepén. Atyám innen szemléli a világegyetemet. Nézd, minden felvillanó fehér fénypont, egy-egy igaz hitközösséget jelöl. Ne hidd, csak a Föld az egyetlen a világegyetemben. Nem, közel sem. Akarod a Földet látni ebből a szempontból?
– Igen, kérlek!
– Nézd és láss! – Egy pillanattal később a Föld volt előttünk. – Minden egyes fehéren felvillanó fénypont, egy-egy igazhitű embert jelöl. A hithez nincs szükség a vallásra. Persze, jó dolog, ha van egy egyház, ami egyengeti a hit útját. De kérdem én, mi az értékesebb? Annak a busmannak az igaz hite, aki sohasem látott templomot belülről, sem papot. A katolicizmust, sőt semmilyen vallást sem ismer, sohasem hallott rólam, és meg se volt keresztelve, de jó ember volt. Vagy, az az egyházi vezető, aki cölibátusban él, amit én sohasem vártam el tőle és senkitől se, mi több, a teremtés megcsúfolása. Naponta kétszázszor megcsókolja a földet a nevemben, és elmond heti több ezer imát, ugyanakkor luxusautóval jár, palotában lakik, sohasem éhes, sohasem volt semmilyen megélhetési gondja.
– A válasz számomra egyértelmű, hiszen tudod, mi a véleményem az egyházról és a hozzá tartozó maffiaközpontról.
– Megint ítélkezel. Egyébként ez az egyik legnagyobb gyengeséged. Próbálj meg alázattal létezni! Igenis vannak köztük igaz hitűek, bár az is igaz arányaiban jóval rosszabb az állás a Vatikánban, de ez sem a te dolgod. Nézd csak! – Nagyította fel a Föld bolygót a százszorosára. – Nézd! Ott, ahol baj van, ott, ahol szegénység van és a szükség az úr, mennyivel több a fényes pont.
– Akkor a háborúk ezért vannak?
– Nem. A háborúk azért vannak, mert ti emberek nem akartok békében élni. A nagy jólétben elfelejtitek, kik is vagytok és miért jöttetek le a Földre.
– Végül is miért vagyok itt? Mit akarsz tőlem?
– Azért vagy itt, mert itt kell lenned. Mert ide akartál jönni. Mit akarok tőled? Hogy a vállalt feladatod hajtsd végre. Hiszen segítséget is kaptál a mostani küldetéseden.
– Nem értem, miről beszélsz. Milyen segítséget?
– Nem érted? Pedig egy valódi Valkűr vezért kaptál társnak. Egy amazon királynőt is megszégyenítő női harcost. Isten bajnokai közül a legnagyobbat, aki vállalta, segít utadon itt lent a Földön. Ezért jössz olyan nehezen ki a feleségeddel, mert nem az a megtörős fajta, te meg piszokul csökönyös vagy. Ő volt az, aki magával Luciferrel vívott kardpárbajt, és győzött.
– Így már értem, miért a szélsőségek. Egyszer a mennyben, másszor a pokolban.
– Pontosan! Néha hallgathatnál rá, nem akar neked rosszat. Csupán néhány dolgot másképpen lát. Nem mondom, hogy mindig igaza van, de az is egy nézőpont, amire neked is tekintettel kell lenned.
– Még mindig nem tudom, mi a dolgom itt lent a Földön.
– A fejlődés. Azért vagytok mindannyian ott ahol, hogy fejlődjetek. Terjesszétek az igét.
– Menjek el papnak?
– Nem, annak semmiképen, mert te alkalmatlan vagy rá. Azt csináld, amihez értesz. Amihez tehetséged van és amit kedvvel teszel, nem muszájból. Amúgy leginkább a viselkedéssel lehet az embereket motiválni. Mutass követendő példát. Írj, azt úgyis szeretsz.
– Akkor visszamehetek?
– Máris mennél? Biztosan nincs több kérdésed? Mert akkor természetesen. A döntés a tied.
– Milliónyi kérdésem van még, mégis úgy érzem ezekre magamtól kell rájönnöm. Az úgy csalás, ha veled válaszoltatom meg.
– Ebben egyetértünk. Akkor, ha felkészültél, mehetünk is.
* * *
A rideg betonra hanyatt érkezve rá kellett jönnöm, ez sem lett puhább azóta, hogy megtanultam hátrafelé repülni. Igen, a landolást még gyakorolni kell. Csörögve csúszott el mellettem egy kissé megégett huszonnégyes villáskulcs. A mellkasomon a póló egy ponton kiégett. Bakker, csak nem áramütés?! Asszonypajtás otthon húsos gombócot főzött békülésként, bár ezt sohasem fogja bevallani nekem. Ha most ezt jelentem, akkor mentő, kórház és kaja nélkül maradok. Végül is, csak egy szerszám ment tönkre én meg nem vagyok cukorból. Csak a seggem ne fájna ennyire! Lehet beleállt a csavarhúzó? Nem, nem állt bele. De kétségtelen, miután kivettem magam alól, picivel jobb lett.
* * *
Az eset után is sokáig az álmon gondolkodtam. Vajon valóság volt, vagy hallucináció?! Mindegy is. Mondják, megváltoztam. Mások lettek a prioritások, mások az értékek. A pénz holmi színes kaviccsá avanzsálódott, pedig sohasem dúskáltunk benne. Sok minden, ami fontosnak tűnt, ma már nem az, és még több minden, ami nem volt az, prioritást élvez. Például az írás. Fanatikusan hajtom magam benne, gyakran én se értem, miért. Próbálok felülemelkedni a hibáimon, nem ítélkezni. Nem sok sikerrel, mégis időnként előfordul. Ilyen hülyeségeken gondolkozom, miközben a Generátor Raumba megyek, egy tubus két komponensű ragasztóval és a kinyomóval, hogy az első mező szekrényének a rögzítéseit megjavítsam egyszer és mindenkorra. Természetesen a termelést nem állítjuk le, mert az gáz. Ahogyan belépek, a huszonnégyes villáskulcsot felteszem a szekrény tetejére.
– Hogy baszd meg a koponyányi manó véreres bal fülét! Naná, a PEN sín, megint kilazulva! Haver, most utoljára! Itt a gyógyszer rá!
Tettem le a földre a kinyomópisztolyt. Megrángatva a sínt, igen, megint kotyog. Mikor is a rázkódástól leeset fentről az ottfelejtett célszerszám, a huszonnégyes villáskulcs.