Linktár

A halálfejes óra

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2012/1 számában.

– Foglaljon helyet, kérem! – a titkárnő kecses, de bántóan színpadias kézmozdulattal a nagy tölgyfaajtó előtt lévő fehér kanapéra mutatott. – Hamarosan szólítani fogják.

Kyle Horseman megpróbált mosolyogni, de arcizmai nem engedelmeskedtek. Csupán egy – barátságosnak korántsem nevezhető – fintort sikerült arcára erőltetnie, mely láttán a külső szemlélő úgy gondolhatta, elege van már a lány fontoskodásából. Az persze rögtön megsértődött. Égővörösre rúzsozott ajkait pimaszul csücsörítve úgy kihúzta magát, hogy a testén megfeszülő kiskosztüm még inkább kihangsúlyozta gömbölyded idomait. Fürgén eltipegett, szóra sem méltatva a férfit. Horseman tekintete sokáig követte a korinthoszi oszlopokkal díszített folyosón egyre távolodó lány ütemesen ringó csípőjét.

Végül teljesen egyedül találta magát a hatalmas váróteremben. Lassan, talán túlzott óvatossággal leereszkedett a kanapéra. A bútordarab a látszat ellenére korántsem volt kényelmes. Szörnyen keménynek és hidegnek érezte, mintha egy gránittömbön ült volna. Kellemetlen érzéseit a váróterem többi berendezése sem volt képes feloldani. A falakat és a mennyezetet freskók díszítették, melyek apró öltönyt viselő, kövér kis gyerkőcöket, és hosszú sorban kígyózó kifejezéstelen tekintetű alakokat jelenítettek meg. A göndör kis figurák nem éppen jóindulatú vigyorral arcukon terelgették a rongyos göncökbe öltözött tömeget. Munkájukat pár magasabb, márványbőrű, szárnyas teremtmény is segítette, melyek a sor mellett strázsáltak.

Horseman szemei előtt lassacskán egy történet kezdett kibontakozni, melynek befejezéseként az alázatos polgárok, a szárnyas alakok egyre szigorúbb pillantásai és figyelmeztető kézmozdulatai közepette egy monumentális, minden esztétikumot nélkülöző kapun vonultak át. Persze csak azt követően, hogy a kapu előtt, súlyos ébenfaasztalnál trónoló, kövér alaknak befizették a megfelelő összeget. Horseman figyelmét az sem kerülte el, hogy az addig meglehetősen pórias, szürke alakok a kapun áthaladva szemlátomást boldogabbá váltak, és öltözetük is előkelőbb lett az addiginál. A képekben megjelenített eseményfolyamot a sarkokból, és a szegletekből benyúló, fodros, aranyozott stukkó hivatott ízlésesebbé és életszerűbbé varázsolni.

Miután tekintete a terem minden egyes festményét és szobrát végigpásztázta, szorongása csak fokozódott. A kanapét egyre kényelmetlenebbnek érezte, sőt olybá tűnt, hogy az öltönyös, daliás alakok tekintete elfordul a tömegről, és egyenesen rá szegeződik. Csontig ható, hideg tekintet volt.

Hogy gondolatait elterelje, eddig a lábánál lévő aktatáskáját az ölébe vette. Bár a fémborítás miatt hideget kellett volna éreznie, de bőre most mégis hálásan bizsergett az ismerős tárgy érintése nyomán. A gyomrát szorongató bilincs is kezdett felengedni.

Órájára pillantott. Nem mintha jelen pillanatban kíváncsi lett volna az idő múlására. Egyszerűen csak szerette ezt az órát, mindig talált rajta valami néznivalót. Valóban mesteri szerkezet volt. A tok és a szíj ezüstből készült, négyszögletű tíkfa berakások díszítették; a sötét és a világos színek markánsan váltak szét egymástól, ugyanakkor mégis olyan harmonikusan igazodtak egységbe, hogy a szem és tudat teljesen ellazult a látványtól. De a legkülönlegesebb mind közül a számlap volt: fekete és fehér gyémántok egy koponya alakját rajzolták ki, a mutatók pedig apró síp és singcsontokat formáztak.

Túl azon, hogy ezzel az ősi szimbólummal az egész óra egyfajta morbid utalással rendelkezett – jelképezve idő kérlelhetetlen múlását – Horseman számára még egy további ok miatt is kedves volt. Apjától kapta, mikor felvették jelen állásába. S bár már sok év eltelt e bizonyos nap óta, Horseman még mindig gyakran pillantott az órára akkor is, mikor nem az időre volt kíváncsi; sokkal inkább funkcionált ékszerként, mint időmérő eszközként. Szeretett egyfajta megkülönböztető jelzésként tekinteni rá. Olyasmi volt ez az óra, ami mögöttes tartalommal bír mások, de inkább saját maga számára. Amikor csak ránézett, eszébe juttatta az óriási felelősséget, amit minden egyes nap vállalnia kellett. Ha akarta, egy tollvonással milliónyi élet felett mondhatott végső ítéletet. Ha pedig rosszul dönt, akkor nagyvállalatokat vihetett végromlásba (persze ez az eset még sohasem fordult elő, és nem is tartotta valószínűnek, hogy valaha megtörténhet). A legelső perctől kezdve szívvel lélekkel végezte munkáját, és amellett, hogy tehetsége is volt hozzá, elég szerencse és akarat is rendelkezésére állt ahhoz, hogy rövid időn belül Főellenőri pozícióban találja magát.

Sokan hitték, hogy ez a legbefolyásosabb pozíció az egész világegyetemben. Egyesek szerint még a Teremtők hatalma is eltörpül az ő kezében nyugvó lehetőségek mellett. Horseman azonban nem törődött ezekkel a véleményekkel. Számára ez csak egy munka volt, amit jól kellett végeznie. Hiszen még a Főellenőrnek is van egy felettese, aki minden lépését árgus szemekkel figyeli, még akkor is, ha Horseman eddig nem adott okot a kétkedésre.

Már egészen megfeledkezett korábbi szorongásáról, mikor öblös hang hasított át a hatalmas termen.

– Kyle Horseman, fáradjon az irodába!

Izgatottsága rögvest visszatért. Gyorsan felugrott, de a hirtelen mozdulattól úgy érezte, belső szervei mellkasába tolulnak, és ettől kissé émelyegni kezdett. Közben a súlyos tölgyfaajtó szárnyai lassan nyikorogva kitárultak. Horseman nyugalmat erőltetett magára, és elindult.

Odabent vaksötét volt. Szemei az előtér csillogása után csak lassan szoktak hozzá a homályhoz. Semmit sem sikerült kihámoznia a fekete masszából. Mi több, valami émelyítő, édes illat terjengett a súlyos levegőben, de képtelen volt rájönni, hogy mi is lehet az. Talán egy perc is eltelt ebben a várakozó állapotban, és Horseman kezdte úgy érezni, hogy lassan, de biztosan egy íróasztal kezd kibontakozni előtte. Már-már azt hitte, hogy a mögötte ülő alakot is látni véli, mikor hirtelen felgyúltak a fények és fájdalmasan nyögve a szeméhez kapott.

Horsemant méltatlankodás és harag keveréke öntötte el. Minek járatják a bolondját vele? Nem elég a megalomán váróterem a maga lehangoló mázolmányaival, a hatásvadász sötétítés, és most még meg is akarják vakítani? Ami sok az sok!

A látványtól azonban, ami könnyező szemei elé tárult, haragja pillanatok alatt semmivé foszlott és az őszinte ámulat lépett helyébe.

Többé már nem egy zárt helységben tartózkodott.

Nem tudta, miféle újabb illúzióval van dolga, de egy óriási balkonon állt. Lába alatt vörös és fehér márványlapok hatalmas szemet rajzoltak ki, mely egy nyitott tenyérből bámult fel az égre. A balkont alacsony korlát övezte, melyet reneszánsz stílusban faragtak ki hófehér mészkőből. De ami a legcsodálatosabb volt az egészben, hogy körös-körül sehol sem volt semmi, mintha az építmény a végtelen éterben lebegett volna, csak az ég kékje szolgált háttérül. Horsemant a látvány úgy magával ragadta, hogy az előtte pár méterre trónoló hatalmas íróasztalról egészen megfeledkezett.

Az asztal mögött megtermett férfi ült. Látszott, hogy jóval idősebb Horsemannél, de pontos korát nem lehetett meghatározni. Sötétkék öltönyt viselt, hófehér haját rövidre nyírva hordta; szemei vakítóan kékek voltak, és egyenest Horsemanre meredt velük. Szólni azonban egy szót sem szólt, mintha méltóságon alulinak érezné, hogy ily módon hívja fel magára a figyelmet. Horseman is pontosan így érzett, és mélységes szégyen öntötte el, amiért csak most vette észre a férfit. Az, mintha csak rá akart volna játszani a dologra, továbbra is olyan méltóságteljes némasággal ült helyén, amitől Horseman bőre forrón izzani kezdett, és sietős léptekkel megindult az asztal felé. Legszívesebben rohant volna, hogy egy másodpercet se késlekedjen tovább, de igyekezett maradék önérzetét megőrizni, ezért amennyire tudott, egyenletes léptekkel haladt.

A férfi még mindig szúrós szemekkel nézett Horsemanre, aki időközben az asztalhoz ért, és már készült volna bemutatkozni, de vendéglátója gyorsan beléfojtotta a szót.

– Olvasta már ezt? – kérdezte, majd hanyag mozdulattal egy újságot dobott az asztalra.

Horseman nem tudta hova tenni a dolgot. A férfi tekintetéből azonnal érezte, hogy választ nem vár a kérdésre, így egy hang nélkül az újságra pillantott, közben igyekezett teljesen mozdulatlan maradni (maga sem tudta, miért). A címlapon öles betűkkel ez állt:

Több milliárdos kár az Enuma Elis vállalat műveleti területén bekövetkezett katasztrófa nyomán.

Majd alatta, kisebb betűkkel szedve így folytatódott:

A befektetők kártérítést követelnek.

A cím alatt két kép volt. A bal oldalin romba dőlt házak, letarolt utcák és szénfeketévé perzselődött maradványok között vegyvédelmi ruhába öltözött alakok álltak, ugyanolyanok, mint amilyeneket a váróterem freskói is ábrázoltak. Arcuk ugyan nem látszott a súlyos maszk alatt, de Horseman szinte érezte a belőlük áradó mérhetetlen tanácstalanságot. A látvány enyhén szólva is lehangoló volt. Ezzel szemben a jobb oldalin egész más eseményeket sikerült rögzítenie a fotósnak. Ezen is ugyanazok a szárnyas teremtményeket lehetett látni. Az előzővel ellentétben, most nagyon is könnyen le lehetett olvasni ábrázatukról a haragot, és az elszántságot, mialatt a vállalat központi épületét megrohamozó öltönyös alakokat akarták távol tartani a bejárattól.

A férfi közben úgy gondolhatta, ennyi éppen eléggé kifejezi a helyzet súlyosságát. Ugyanolyan gyors mozdulattal hajította a kukába a lapot, mint ahogy egy perccel ezelőtt Horseman elé tette.

– Ebben a félévben ez már a harmadik! – morogta ingerülten. – Vegyi katasztrófa! Elsüllyedt fúrótoronnyal kezdődött, aztán atomkombinát robbanás, most meg ez. Ez az átkozott faj egymaga nagyobb felfordulást okoz, mint az irányításunk alatt álló többi együttvéve. Kinyílt a csipájuk, de nagyon. És ki issza meg a levét? Persze, hogy mi! Ha ez így megy tovább, a csőd szélére kerülünk!

A férfi whiskys poharat emelt a szájához és nagyot kortyolt a tömény szeszből. Az aranysárga ital megszűrte a valódi-hamis nap sugarait és tompa fénnyel villogott, ahogy a pohár ismét a tömör falaphoz koccant. Horseman közben még mindig néma mozdulatlansággal állt az asztal előtt. Sokévnyi munkatapasztalattal a háta mögött tudta, hogy jobb, ha az ügyfél kiadja magából sérelmeit, vagy gondjait, attól függ, kinek mi oka volt cégének szolgáltatásait igénybe venni. Ő ilyenkor csak annyit tehetett, hogy csendben várt, amíg végül a tárgyra nem tértek. Közben hallgatta órája halk, ütemes kattogását.

– Nem mintha ez lett volna az első ilyen eset – folytatta imént megszakadt monológját a férfi. Ujjaival megmasszírozta homlokát, mintha egy rossz emléktől kívánna ily módon megszabadulni. – Túl vagyunk már egy s más dolgon, mióta ebben a székben ülök. Sokkal rosszabbat is átéltem ennél, higgye el. De a körülmények változnak. Régen elég volt szimbolikus gesztusokat tenni, a részvényeseket könnyűszerrel el lehetett hallgattatni. Minden további nélkül megbíztak az ítélőképességemben. Elhitték, hogy kézben tudom tartanai a dolgokat. Ma már nem megy ilyen egyszerűen. Hiszen láthatta maga is. A gyáva patkányok cserbenhagytak. Mentenék a bőrüket és a pénzüket, én egyedül pedig már nem vagyok elég, hogy ezzel megbirkózzam...
– Látod, mit csinálsz már megint? A saját kicsinyes problémáiddal vagy elfoglalva, azt pedig észre sem veszed, hogy szegény flótás lábai már teljesen elgémberedtek a nagymonológod alatt.

Horseman összerezzent ijedtében. Olyan hirtelen fordított hátra a fejét, hogy fájdalmában felszisszent. Az imént nem látta, vagy hallotta, hogy más is bejött volna az ajtón, a most mögötte álló középkorú férfi látszólag a semmiből jelent meg. Feketébe hajló sötétkék öltönyt viselt, hozzáillő nyakkendővel és levendulaszín inggel. Haja hátrasimítva feküdt formás koponyájára. Határozottan emlékeztetett valakire, de Horseman a világért sem tudta volna megmondani, hogy kire; azt ugyanakkor mégsem lehetett volna állítani, hogy átlagos arca lett volna. Horsemanre mindenesetre nagyon is rokonszenves benyomással volt, már az első pillanattól fogva. A jövevény széles mosollyal arcán egy az íróasztal előtt lévő elegáns karosszékre mutatott, ami egy pillanattal azelőttig még nem volt ott, mintha az is a földből nőtt volna ki.

– Foglaljon helyet! Parancsol egy italt? Várjon! Ne mondjon semmit! Martini szárazon, jól mondom? – Azzal már Horseman kezébe is nyomott egy poharat, majd leült egy ugyanolyan székbe, mint amilyenen az imént Horsemanis helyet foglalt.
– Köszönöm, igazán figyelmes – szólt Horseman, bár a meglepetéstől inkább csak suttogni tudott.
– Kérem – vigyorgott a férfi. – Jómagam viszont maradok a Gintonic mellett. Ez az egyetlen ital, ami egy unalmas üzletet ugyanúgy képes feldobni, mint ahogy egy forró éjszakát le tud hűteni. Nem is beszélve az unalmas kollégákról – poharát megemelve az idősebb férfi felé intett, de az korántsem osztozott fiatalabb társa jó hangulatában. Horseman úgy vélte, egyenesen bosszantja, hogy megzavarták iménti előadását, ráadásul még szemtelenkednek is vele, de látszólag igyekezett megőrizni tekintélyét.
– Az úr a konkurenciától jött – dünnyögte kelletlenül az idősebb férfi. – Úgy gondoltam, ő is érintett annyira az ügyben, hogy részt vegyen ezen a megbeszélésen.
– Korábban együtt dolgoztunk – mondta vidáman a fiatalabb. Nagyot kortyolt poharából, majd egész közel hajolt Horsemanhez, és lehalkította hangját. – Higgye el, senkinek sem kívánom azokat a munkakörülményeket. Az a modorosság és földhözragadtság!
– Tehát mint mondottam – az idősebb férfi képtelen volt elrejteni a hangjában bujkáló ingerültséget –, a helyzet kritikus. Gondolom, már maga is rég rájött, hiszen pontosan az ilyen helyzetek kivizsgálására specializálódott.
– Mondhatjuk úgy is – fordult ismét Horseman felé a fiatalabb férfi –, hogy csak maga képes kimosni minket abból a szutyokból, amibe a mindenható vezetőség által lettünk belerángatva.

Gúnyosan az idősebbre vigyorgott, akinek feje erre vészjóslóan elvörösödött. Nem is bírta sokáig útját állni érzelmeinek.

– Lennél szíves befogni a szádat?! – robbant ki. – Pont ugyanannyira vagyok hibás, mint te. Ha nyugton maradtál volna, akkor most nem ülnénk itt. Kellett neked az önfejűt játszanod annyi éven át. Azt hiszed, nem tudom, miket csináltál? Ráadásul mindezt a hátam mögött! Végig azon voltál, hogy a magad malmára hajtsd a vizet, de annyi ész nem szorult beléd, hogy rájöjj: ha nekem végem, akkor neked is! Egymás nélkül nem létezhetünk. Ugyannak a legelőnek a marháit vágjuk le mindketten. Akár tetszik, akár nem, együtt ülünk ebben a kulimászban!

Az idős férfi arca egészen eltorzult dührohama közben. Szemei kidülledtek, haja összekuszálódott, háta meggörnyedt. Lehullt róla a méltóság és felsőbbrendűség maszkja. Most csak egy sértett, tehetetlen alak volt, aki fröcsögve vagdosta vádjait társa felé. Az azonban láthatóan nagyon is élvezte a helyzetet. Harsányan felkacagott.

– Ugyan, kérlek. Mindig csak a régi ügyekkel vagy elfoglalva. Hát mit árthat szerencsétleneknek, ha valaki felnyitja a szemüket, és kitárja a kaput az alternatívákra is? Szerintem már halálra untad volna magad nélkülem.

Hirtelen elhallgatott. Arca ugyanolyan sebesen változott meg, mint pár pillanattal azelőtt idősebb társáé. A komisz vidámságot halálos komolyság váltotta fel.

– Na meg azért azt se felejtsük el, hogy én az egészet jó előre megmondtam. Emlékszel? Le mertem volna fogadni, hogy nem. Pedig nem volt az olyan nagyon régen. Hadd frissítsem fel a memóriádat: "Nem vezet jóra, ha egy ilyen, potenciálisan veszélyes entitásba ennyi becsvágyat plántálsz, ráadásul mindezt a legkisebb önkontrollal vegyítve." Pontosan ezeket a szavakat használtam. És erre te mit csináltál? A képembe röhögtél, és kirúgtál. De sebaj. Spongyát rá, régen volt. Most viszont, hogy a tények engem igazolnak, hadd engedjem meg magamnak, hogy hátradőljek, és csupán annyit mondjak őszinte kárörömmel: ki szelet vet, vihart arat, barátom. Magadnak kerested a bajt, hát meg is kaptad. Én mosom kezeimet.

Az idős férfi állkapcsa újra megfeszült, orrcimpái kitágultak és úgy fújtatott, mint egy felbőszült bivaly. Horseman jobbnak látta, ha kezébe veszi a dolgokat.

– Uraim, kérem – próbálta csitítani a kedélyeket. – Személyeskedéssel nem megyünk semmire. Inkább koncentráljunk az aktuális problémára! Biztosíthatom önöket, hogy cégem minden lehetséges helyzetre fel van készülve, és biztosan tudok olyan megoldást kínálni, mely minden fél számára kielégítő lesz. A problémát képező faj alapadatait már korábban megkaptam, így nagyjából átlátom a problémát. Anatómiáját tekintve szárazföldi, felegyenesedett, az elektromágneses sugárzás egy kis tartományát érzékeli. Életéhez egy speciális, folyékony vegyület és egy egyedi gázkeverék nélkülözhetetlen. Körülbelül nyolcmilliárd egyedről beszélhetünk. A katalógusban "23.HS" leltárszámmal szerepel.

Úgy tűnt, Horseman magához ragadta a kezdeményezést, és ettől határozottan megnyugodott. Önkéntelenül is végigsimított karórája számlapján. A fiatal férfi időközben újabb poharat varázsolt elő. Úgy tűnt, nem szándékozik részt venni tovább a beszélgetésben, mintha a probléma maga érdekesebb lett volna számára a megoldásnál. Horseman így az idősebb felé fordult, aki már közben visszanyerte korábbi higgadtságát.

– Itt az áll, hogy teljes eliminációt szeretnének. Több lehetőséget is tudok ajánlani, de előbb tudnom kell, hogy a "23.HS" eltörlése valóban indokolt-e.
– Már hogy ne lenne indokolt?! – csattant fel az idős férfi.

Horseman kissé hátrahőkölt. A fiatalabb felvonta szemöldökét és lemondó sóhajtás kíséretében emelte szájához poharát.

– Hogy ne lenne indokolt? – folytatta kimértebb hangon az idős férfi; talán maga is rájött, hogy az imént kissé elragadtatta magát. – Bolond, aki az ellenkezőjét állítja, vagy akár csak kételkedik ennek szükségességében, azok után, ami történt.
– Kérem, ne értsen félre! – Horseman igyekezett diplomatikus maradni. – Távol álljon tőlem, hogy kétségbe vonjam a vállalat érdekeit. De mint Főellenőrnek, kötelességem teljes körű protokollt lefolytatni. Nem hagyhatok jóvá semmit anélkül, hogy körbe ne jártam volna a problémát. Mindössze rutineljárásról van szó – tette hozzá gyorsan, mert látta, hogy az öreg kétkedve ráncolja homlokát. – Tehát – köszörülte meg torkát Horseman. – Először is szükségem van a "23.HS" szociális profiljára. Nyilvánvaló, hogy csoportos fajról van szó, de én az ezen belüli finomabb kölcsönhatásokra vagyok kíváncsi. Milyen az egyedek viszonya egymáshoz, környezetükhöz, kártevőnek minősíthető-e a faj, vagy sem. Egyáltalán mióta áll fenn fent nevezett probléma?

Az idős férfi megköszörülte a torkát, mintha beszédet készülne tartani. Fiatal társa alig hallhatóan belehorkantott a poharába.

– Szinte a kezdetektől – közölte az idős férfi. – Eredetileg azért hoztuk létre a "23.HS"-t, hogy terraformálja a számára kijelölt telephelyet. Ez általános eljárás. Igaz ugyan, hogy lassú folyamat, de legalább olcsó. Viszont a faj elég kezelhetetlennek bizonyult.
– Kifejtené ezt bővebben? – kérte Horseman.
– Először csak néhány egyedet szórtunk szét a kijelölt világon. Önreprodukálóak, így egy-két nemzedék alatt el is szaporodtak, ahogy az lenni szokott. Sajnos már ekkor nyilvánvalóvá vált, hogy elég ellenségesek egymással szemben. Fizikai és szellemi szinten egyaránt.
– Hoztak valamiféle ellenintézkedéseket?
– Kezdetben inkább örültünk ennek a tulajdonságnak – felelte az idős férfi. – Ez a kis viselkedésbeli anomália kiváló biztonsági mechanizmusnak tűnt számunkra. Mint egyfajta negatív visszacsatolás. Ha úgy láttuk, hogy a populáció elérte a kritikus egyedszámot, csak elültettünk néhányuk agyában egy eszmét, vagy bármit, ami akár csak a legkisebb mértékben is különbözővé teszi őket másoktól, és azonnal egymásnak estek.
– Milyen ellentéteket ért ez alatt? – vetette közbe Horseman. – Mekkora mértékű ellentmondásról van szó?
– Bizonyos esetekben elég volt csak egy betűnyi különbség a kívánt eredmény eléréséhez – hangzott a felelet.

Most Horsemanen volt a sor, hogy hitetlenkedjen.

– Nem mondja komolyan...
– De bizony – bólogatott az idős férfi. – Higgye el, esetenként egyetlen, apró i-betű is segíthet a legnagyobb problémákon.

Horseman észrevette, hogy ez a momentum a fiatalabb férfiban is minden bizonnyal kellemes emlékeket ébreszt, mert tekintete és mosolya egészen merengővé vált.
– Gondolom a probléma csak ideiglenesen szűnt meg ez által – vette fel ismét a beszélgetés fonalát Horseman.
– Sajnos azt kell mondjam, igen. Hiába kontrolláltuk a populációt folyamatosan, betegséggel, vagy öngyérítéssel, ennek ellenére is hamar irányíthatatlanná váltak. Ezt sajnos nem láttuk előre.
– És egyes egyedek még úgy vélik, hogy az őket tervező hatalmasság intelligens – szólt közbe a fiatalabb. Horsemannek időben sikerült köhögéssé szelídítenie feltörni készülő nevetését. Következő kérdését már hivatalnokhoz illő faarccal tette fel.
– Próbálkoztak árasztással? – kérdezte.
– Többször is – felelte az idősebb, miközben megvető pillantást küldött társa felé. – Nem hozták meg a kívánt sikert. Mindig volt egy, vagy több, amelyiknek sikerült kereket oldania. De akkor még egyáltalán nem gondoltunk végső kiirtásra, csak a populáció kontrollálására.
– Ahogy látom, manapság ez már nem válna be – lapozott papírjai között Horseman. – elég fejlettek ahhoz, hogy megkerüljék ezt a módszert. Szóval, hol is tartottunk...

A beszélgetés még vagy egy órán keresztül folyt. Az idős férfi kimért, színtelen hangon válaszolt Horseman kérdéseire. Arca csak akkor rándult össze elégedetten, mikor nagy néha belekortyolt whiskyjébe. Egyre csak sorolta és sorolta a "23.HS" által elkövetett bűnöket: testvérgyilkosság, céltalan rombolás, ostoba hatalomvágy saját maga és környezete fölött, és legfőképp az élettel szemben tanúsított abszolút tiszteletlenség. Lassacskán egy végtelenül önhitt és mohó faj öltött testet Horseman lelki szemei előtt. Egy entitás, mellyel ebben a pillanatban is megosztja a létezés színpadát. Milliárd és milliárd egyed járja most is őrült, tomboló táncát odalent, egy eldugott világon. De ez már nem sokáig lesz így. A tébolyodott "23.HS" számára túl szűkké vált kifosztott bolygója, ő ennél sokkal, de sokkal többet akar. Már megérintette az űr szegélyét. Megízlelte a terjeszkedés édes borát, és csak idő kérdése, mikor jut el arra a szintre, hogy nem csituló szomja által hajtva elárassza az univerzumot.

Horseman tudta, hogy csak ő képes ennek a járványnak útját állni. És most már egészen biztos volt benne, hogy meg is fogja tenni. Ha bizonytalan is volt korábban, ebből mostanra semmi sem maradt. A "23.HS"-nek pusztulnia kell.

Remegő kézzel csukta be jegyzeteit. Bensőjét jeges tűz égette. Még sosem érzett hasonlót. Most először fordult elő, hogy teljes mértékben helyesnek vélte, amit tesz. Afelől sem volt kétsége, hogy megbízóit is hasonló meggyőződés vezérli. Már csak az volt a kérdés, hogy a "23.HS" faj hogyan búcsúzik el végleg a létezéstől. Horseman ezt is pontosan tudta.

– Azt hiszem, remek megoldást tudok kínálni a problémájukra – tekintetét most ő is ugyanolyan mélyen fúrta az idős férfi szemébe, mint ahogy ő tette ugyanezt nem sokkal azelőtt.

Aktatáskájából egy vaskos iratot halászott elő, és az idős férfi elé helyezte az asztalra. Szeme sarkából észrevette, hogy a fiatalabb férfi érdeklődve mocorogni kezd a székében, és közelebb hajol az asztalhoz.

– Ebben mindent megtalálnak – mondta Horseman.

Az idős férfi belelapozott az dokumentumba. Óvatosan forgatta a vakítóan fehér lapokat, mintha egy szent iratot tartana kezében. Horseman úgy számolta, húsz percig is tanulmányozhatta a paksamétát. Végül becsukta, és átnyújtotta fiatalabb társának. Mélyreható tekintettel nézett Horsemanre, mintha még az utolsó pillanatban is fürkészni akarná elméjét. Horseman is ugyanígy nézett vissza rá. Az első kérdést nem Horsemanhez, hanem társához intézte.

– Mit gondolsz?

A fiatalabb arcáról – mintha csak ezzel is az asztal mögött ülőt szeretné bosszantani – határtalan lelkesedés sugárzott.

– Zseniális! – rikkantotta. – Szavamra, mintha csak én találtam volna ki. Nem! Helyesbítek. Én sem tudtam volna ilyen remek ötlettel előállni! Féltékeny vagyok! Mérhetetlenül irigy! Meg kell mondanom, uram, egészen lenyűgöz a kreativitása, nem gondolt még rá, hogy munkahelyet váltson?

Horseman halványan elmosolyodott.

– Igazán megtisztel, uram.
– Kár lenne, ha egy ilyen tehetséget parlagon maradna – kötötte az ebet a karóhoz a férfi. – Nálam igazán tökélyre fejleszthetné a képességét. Ha gondolja, már ma munkába állhat.
– Térjünk inkább vissza jelen problémához – dörrent közbe az idős férfi. Arckifejezését látva Horseman már szinte hallotta a tervezet gyenge pontjait és árát firtató kérdéseket. Az idős férfi azonban olyasvalamit tett, amire az elmúlt órák történései után a legkevésbé sem számított: elmosolyodott.

– Őszintén gratulálok! – nyújtott kezet, és talán kicsit fel is emelkedett ültéből.
– Azt hiszem, abban mindannyian megegyezhetünk, hogy erre inni kell! – a fiatalabb férfi fürgén talpra ugrott, és egy poharat nyomott Horseman kezébe, majd jól hátba veregette. Mindhárman koccintottak.

Horseman egészen önkívületi állapotban érezte magát. Üzleti és erkölcsi siker kéz a kézben. Ilyen talán még nem is fordult elő vele. Teljes mértékben büszke volt magára.

– Biztosíthatom önöket, uraim – szólt –, a "23.HS" többé nem fog gondot okozni, sem önöknek, sem másnak. Koccintsunk, hogy ismét sikerült egy romlott fajtól megtisztítani az univerzumot.

Az idős és fiatal férfi egymásra néztek, és – Horseman legnagyobb megdöbbenésére – összemosolyogtak. De nem az őszinte öröm mosolyával, sokkal inkább a cinkosok leplezetlen somolygásával.

– Hát, így is lehet nézni a dolgokat – szólalt meg a fiatalabb. Úgy nézett Horsemanre, mint egy naiv gyerekre szokás.
– Nem egészen értem – Horseman leengedte poharat tartó kezét.
– Nézze, Mr. Horseman! – az idős férfi hangja egészen megváltozott, mintha mulattatná valami. – Értékeljük a segítségét, és nem vitatjuk a szakértelmét. De nem gondolhatta komolyan, hogy azért akarunk megszabadulni a "23.HS"-től, mert az... Hogy is fogalmazott? "Romlott".

Horseman végtelenül ostobának érezte magát. Valami olyasmit szeretett volna mondani, hogy: "Persze, hogy nem gondolom, minek néznek engem?" De ehelyett csak egy szánalmas kérdés hagyta el a száját.

– Nem?
– Persze hogy nem! – az idős férfi ugatva felnevetett. – Véletlenül sem. Egyáltalán nem számít, hogy a "23.HS" milyen erkölcsű faj. Minket aztán egyáltalán nem érdekel. Hogy úgy mondjam, ez csak egy apró kis részlet. Azért kell eltűnniük, mert már túlnőtték a számukra kijelölt határokat.
– Túlságosan is hasonlóvá váltak hozzánk – toldotta meg a fiatalabb.
– Felőlünk azt tesznek a világukkal, amit csak akarnak – az idős férfi cinikusan legyintett. – Sőt, az sem számítana sokat, ha ezernyi világot döntenének romlásba. Járulékos veszteségek mindig vannak. Kezdetben valóban a bolygó számított, de idővel rádöbbentünk, hogy maga a "23.HS" több hasznot hoz, mint a lakhelye. De sajnos túlontúl önállóvá váltak. A befektetőinket is ez rémisztette meg annyira. Maga sem szeretné, ha a haszonállatai hirtelen gondolkodni kezdenének és a saját útjukat kezdenék járni. Hát ezért kell eltűnniük.

Horseman úgy érezte magát, mint a gyermek, aki juharszirupra vágyott, de csak későn vette észre, hogy a gyógyszeres flaskát emelte le a polcról.

Az álarc lehullt a két férfiről, és most annak látta őket, amik valójában. Becsapták, ő pedig lépre ment. De nem, ennél sokkal rosszabb történt. Ők nem csináltak semmit. Saját maga, önként tekerte nyaka köré a hurkot, és még örült is neki, hogy megteheti. Hirtelen émelyegni kezdett.

– Most... Nekem... Mennem kell... – nyögte elszoruló torokkal. A két férfi nem próbálta megállítani, mikor kiviharzott az irodából; már rég mással voltak elfoglalva.

Horseman rohanni szeretett volna. Messze, minél messzebb innen. De lábaiból elszállt az erő. Az előcsarnokban úgy érezte, menten elájul, és le kellett ülnie a kanapéra. Teljesen össze volt zavarodva, szédült, és kérdések cikáztak a fejében. Hát minden csak hazugság volt? Most akkor ki az igazi áldozat? A vállalkozók, akik egy biztosnak látszó üzletbe fektették talán egész vagyonukat, és egy engedetlen faj miatt talán örökre elvesztik azt? Vagy a "23.HS", ami végtére is csupán az őt megteremtő, számító hatalom eszköze volt már a kezdetektől fogva, és egyetlen bűne csupán az, hogy nem kapott elég erőt és előrelátást rossz tulajdonságai leküzdéséhez.

De ugyanígy lehet ő is áldozat. A naiv Főellenőr, akit meggyőződése és ideái csaltak tévútra.

Felnézett a mennyezetre. A szárnyas alakok már egyáltalán nem voltak rémisztőek. A félelemnél már sokkal rosszabbat érzett. A festett szörnyetegek negédes mosolyukat cinkos fénnyel szemükben villantották rá, mintha csak ezt mondanák: "Íme, már te is közénk tartozol! Részt vettél a játékban, és ezen már nem változtathatsz."

Haraggal telve ugrott talpra. Ütemes, biztos léptekkel haladt végig a korinthoszi oszlopos folyosón; mereven maga elé nézett, egy pillantásra sem méltatva a sértődött titkárnőt.

Végül is nem lehet, hogy mindez csupán csak részletkérdés? A "23.HS" amúgy is halálra volt ítélve, és az ő kételyei fikarcnyit sem számítanak. Ha nem ő, hát más megtette volna. Valaki amúgy is kitárta volna a mészárszék kapuját. És különben is, ő a Főellenőr. A döntése mindenek felett áll.

Az épületből kiérve megállt és fülelni kezdett. Szíve izgatottan vert, tüdeje pedig nyugtalanul zihált, így csak nagyon halkan hallotta a jól ismert hangot, melytől kételyei eloszlatását remélte.

A halálfejes karóra ütemes kattogása azonban korántsem volt oly megnyugtató, mint azt szerette volna.