Kurgan történetek: A fekete tűz

Fantasy / Novellák (1096 katt) Homoergaster
  2011.11.26.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2009/12 számában.

Kurgan karddal a kezében várakozott a sötét szoba mélyén. Szándékosan oltott el minden pilácsot, mert így talán el tudja kerülni majd a meglepetéseket. Mert a meglepetés készülőben volt, ezt minden porcikája jelezte.

Odalenn, a fogadó füstös előterében folyt a bor, a félsz oldását akarván az éjszakára itt rekedtek. Részeg hőzöngés mosódott más zajokkal egyetlen masszába, ami úgy halkult és erősödött, akár egy távolban zajló ütközet moraja. A bizonyosság, hogy az a másik valahol itt van a közvetlen közelében, valósággal lángolt benne. Talán már ott lapul az ajtó mögött, várva a kedvező alkalmat. Hallgatta a lármát, és várta az ellenségét, a testvérét, a másik halhatatlant.

Órákkal ezelőtt még az erdőt járta. Ez az erdő, melyben a fogadó állott, rossz hírű volt. Azt híresztelték, hogy rablók garázdálkodnak benne. A vándor, akivel a szélén találkozott, s akitől az útbaigazítást kapta, óvta attól, hogy bemenjen a rengetegbe.

- Rossz hely az, jó uram! Azt tanácsolom, kerüld meg. Igaz, akkor két napot veszítesz, de életet nyersz! - így szólott az a vándor, bár látta, hogy kardot hord. Ahogy végigmérte, érzett rajta némi félelmet. Ő tréfásan meghajolt.

- Köszönöm a féltésedet, vándor, nem kell aggódnod! Nem szoktam megijedni holmi veszett kutyafalkától! A vándor bólintott, és továbbállt. Egy darabig nézett utána érdeklődve. A vándor az erdőből jött ki, őt meg óvta, hogy bemenjen. Ezt érdekesnek találta. Fölmerült benne a gyanú, hogy az ártalmatlannak látszó vándor valójában a rablók kéme, és nem érte aggódik ennyire. Hajlott arra, hogy inkább a cimboráit kímélné tőle. Kurgan már hosszabb ideje jött-ment ebben az országban, vendégeskedett gőgös nemeseknél, harcolt is egyik-másik oldalán. Igazából unta az efféle kicsinyes csatározásokat, melyeknek a tétje egy-egy erdőcske vagy mező birtoklása volt. Elindult valami kalandban reménykedve. A rengeteg mélyén teljesen eseménytelen volt az útja, pedig nagyon vágyott némi rablóhúsra. Lehet, hogy az a fickó megvárta, míg elindul befelé, aztán csak valami általa ismert rövidebb úton elébe került, és figyelmeztette a toportyánokat. A sűrűben nem nézett se jobbra, se balra. Csak az érzékeit használta, ment arra, amerre a "vándor" a fogadót jelezte.

Amikor a fogadó közelébe ért, még nem látta ugyan, de érezni megérezte. Az érzékei akkora riadót fújtak, hogy azt hitte, a fajtabéli ott lapul valamelyik fa mögött. Egy kis időbe beletelt, míg megnyugodva visszacsúsztatta a kardját. Vigyorogva folytatta az útját, tudva, hogy annak végén az aljanépnél sokkal nemesebb vad vár reá. Amikor belépett a fogadóba, egy megfeketedett faépítménybe, két felismerésre jutott: az első az volt, hogy nem tudja beazonosítani a másikat. A másik meg az, hogy akármelyik vendég légyen is az, egy öreg halhatatlan, 1000 évnél is sokkalta öregebb. Fürkészve nézte az arcokat, az alakokat. A többség az első pillanattól kerülte a tekintetét, mások úgy tettek, mintha nem is létezne.

Akadtak olyanok is, akik félelemmel eltelve néztek rá, lopva, reszketegen. Ezeknek volt is rá oka, vagyonos utazók, kereskedők, akik nem fogadták meg a vándoréhoz hasonló tanácsokat... vagy éppen ellenkezőleg! Valaki rábeszélte őket, hogy ide jöjjenek! Most már késő, madárkák! Itt kelepcében vagytok, épp úgy, mint odakinn! Ahogy végigmérte a vegyes vendégsereget, érezte a félelem átható miazmáját, amit az ő megjelenése csak felerősített. A félelem didergős homályán átvilágított a másik jelenléte, de nem tudta megfogni.

Miközben a vacsoráját fogyasztotta, agresszíven pásztázta az embereket. A fogadósné, egy telt keblű, nagydarab, de mégis kecses mozgású fehérszemély, kitüntető figyelemben részesítette. Márványkebleit majdnem odatette a füstölt hús mellé, annyira behajolt. Kurgan látott egy-két irigy tekintetet, amidőn az orra előtt lengő mellek közül sikerült kinéznie. A fogadósné éjfekete haja szinte szikrázott a gyertyafényben, és akár a tűz, úgy lobbant. Tetszett neki a nőből sugárzó vad, macskaszerű érzékiség, de most nem engedhette, hogy holmi cicázás elvonja a figyelmét. A nő fel sem vette, hogy nem reagál. Nem sértődős típus, állapította meg. Végül belátva, hogy nem boldogul, a fogadósné kíséretében a szobájába ballagott. A nő nem próbálkozott tovább, csupán mély búgó hangon "szép jó éjt" kívánt neki. Megbámulta a kecsesen billegő tomport, aztán bezárkózott.

Várt. Tudta, hogy jönni fog. Ha már így "találkoztak", jönni fog. Némi kárörömmel gondolt arra, hogy ha a másik bejön, azonnal vége lesz az odakinti hejehujának, mert itt nagy harc lesz. A fogadósné csalódni fog, ez az éjszaka más miatt lesz izgalmas, a személyével kapcsolatban! A következő pillanatban lebukott, és felemelt pallossal hárított egy fejére mért csapást. Odébb penderedett, és szúrt a levegőbe.

- Valami rohadt titkos járat! - gondolta epésen, ahogy a vaksötétben vívtak. Bánta már, hogy nem világított. Alig látta az ellenségét, mert az valami fekete szövetbe burkolódzott, még az arcát is eltakarva. Csak a két szem villant meg időnként az ablakból beszűrődő szórt fényben. A fegyverét sem látta, az is éjfekete volt. Csak az ösztöneivel harcolt, a látásnak itt nem volt haszna. Be is hunyta a szemét. A másik vívóstílusa leginkább a habzó szájú őrjöngésre emlékeztette, de ennek az őrületnek a mélyén logikusan felépített stratégia bújt meg. Lehunyt szemhéjai mögött szinte látta őt: a mozgása akár az elmúlt korok nagymacskáié, kecses, erőszakos, vérszomjas. Volt benne valami más is, mintha rá nem hatna az erő, ami mindenkit a földhöz köt. Megértette, hogy csak akkor van esélye, ha visszanyúl az ősidőkig, magába nézve megkereste története kezdetét. Fekete patakok csörgedeztek elő onnét, és ő elmerült bennük. Az ősi, vad rohamot állva támadni kezdett.

A szoba pillanatok alatt romhalmazzá vált. Az ágyat ő vágta ketté egy félfordulattal, amikor a lebukó árnyalak után suhintott. Amit gondolt, beigazolódott, odakint elcsitult a lárma. Mindenki a fentről hallatszó küzdelmet fülelte. Kurgan átvette a kezdeményezést, és végigkergette az ellenfelét a szobán. A romok még tovább aprózódtak, miközben akadályfutás-szerűen próbálták megsebezni egymást. Eközben odalentről üvöltés hangzott.

- Rajtunk a haramiák! - Rögtön ezután sikolyok és dulakodás hangjai visszhangoztak. Kurgan egy pillanatig azt hitte, róluk hiszik azt odalenn, hogy rablók, de aztán belátta, hogy tévedett. Lent is harc kezdődött, amibe halálsikolyok vegyültek. A másik halhatatlan hirtelen megállt, ő is. Ebben a pillanatban kint csóvát dobtak a tetőre. A tűz beszűrődő fénye megvilágította az ellenségét. Az ellenfele láttán alighanem eltátotta a száját. A másik felnevetett, és megbontotta magán a fekete anyagot. Az éjfekete selyem letekeredett a telt, alma alakú arcról, a dús, fekete haj kibomlott. Tekintélyes kebleivel, telt asszonyalakjával akár az emberiség mitikus szülőanyjának gránitszobra is lehetett volna.

A fogadósné rámosolygott, ugyanazzal a csábos mosollyal, amivel odalenn is szerencséltette. De ez nem valami párzó nőcske csábulósa volt, hanem egy történelem előtti fenevad éhes vigyora. Óvatosan és kissé meglepetten visszavigyorgott, vidáman meghajolt, vigyázva minden mozdulatára. Amaz arckifejezése hűvössé vált, biccentett. A párbajukat időlegesen fel kell függeszteniük, most a rablókra koncentrálnak. A nő villámgyorsan eltűnt, ahogy sejtette, egy a falban nyíló rejtekajtó mögött. Kurgan pár pillanatig bámult utána, kissé vágyakozva, és bosszúsan, hogy a nő így átejtette.

Aztán összekapta magát, és kirúgta az ajtót. Az tokostól kiszakadt, átbucskázott a korláton, magával rántva egy darabot belőle. Leérkezve agyonütött egy rablót, aki pánikszerűen menekült valami elől. Ahogy lenézett, nem kellett soká bámészkodnia, hogy meglássa, mitől is esett félelembe a fattyú. Egy fekete anyatigris mészárolta a cimboráit. A tüzes ősnőstény megvadult párducként, gonosz fúriaként tombolt, a támadókból támadottakká vált zsiványokat aprítva. A kibomlott haj önálló életre kelt, fekete csápokként kígyózva. A hajzuhatag, ez a sötét tűz ragyogó keretbe foglalta a hamvas gyümölcsforma arcot, benne a jádeként villámló, zöld szemeket. Elragadóan ősi és gyilkos látvány volt.

A megvadult őserő kavargott, dühöngött. Megcsapta a hatalmas erő, a szájában érezte az ízét. Azzal a fekete karddal akként hatott, mint egy bosszúálló isten, egy arkangyal lángpallossal. De ez a láng fekete volt, mint az éjszaka a fejük felett. Kurgannak tetszett a látvány, ezért aztán a küzdelembe vetette magát. Üvöltve zúdult alá, egyenesen egy másik menekülő nyakába. Miután elválasztotta a nyaktól a fejet, vetett még egy pillantást a felfelé menekülő haramiák démoni üldözőjére. Ezután kirohant a fogadó elé, ahol a mit sem sejtő többi lator a tűz elől kimenekült vendégeket mészárolta. Amikor meglátták, mind abbahagyták, amit csináltak. Döbbenten bámultak rá. Felvillantotta a farkasmosolyát.

- Ma éjjel mind a pokolra kerültök! - rikoltotta vidáman, és lesújtott. Az egyiket hosszában vágta ketté, a másikat keresztben. Volt, amelyiknek megnézte mennyi esze van, egy másiknak a vacsorájára volt kíváncsi. Röpködött a csontszilánk, húsfoszlány, vér fröccsent a túlélő vendégekre. A rablók sikongva futásnak eredtek, azt hívén, maga az ördög jött föl a pokolból. Kurgan lelkesen űzni kezdte őket, akár a nemesurak egy körvadászaton a rókákat. Hiába reménykedtek abban, hogy az erdőben majd elbújhatnak. A rókák is hiába remélnek...

Hajnalodott, amikor visszatért a fogadó romjaihoz. Még füstölgött, de már nem látott sehol nyílt lángot. Szinte teljesen leégett, üszkös falak maradtak belőle. Az egész hátralévő éjszakát kellemesen töltötte. Sorban zsigerelte ki a teljesen bepánikolt rablókat, akik a borzadályuk közepette egyenesen a rejtekükhöz vezették. Na, ott aztán végképp pontot tett a törvényen kívüli csürhe dolgos hétköznapjaira. Megszorította őket, és irgalom nélkül levágta mind. Páran patkányként próbáltak ellenállni, ezekkel úgy játszott, akár a macska az igaziakkal. Legvégül rátalált egy asztal alá bújva a "vándorra" is. Helyesen gyanította, hogy valami hírvivőféle lehet.

- Most elkéstél, fattyú! - morogta neki oda, és meglendítette a pallosát. A nyüszítő visítás egy reccsenésben ért véget, ahogy a kard kettévágta az asztalt, az alatta gunnyasztót, és ferdén beleállt a padlóba. A visszafelé úton, ahogy sorban elhaladt az éji öldöklés helyszínei mellett, egyre csak a fogadósnén töprengett. Lazított, készült a nagy folytatásra. Próbálta az érzékeivel megtalálni, de nem sokra ment, így aztán a fogadót vette célba. Amikor a leégett épülethez ért, azonnal érezte, hogy valami nincs rendben. Fürkészve topogott ott, hogy aztán rájöjjön végre, mi is hiba. A fogadósné bennégett! Bosszúsan felmordult, hogy fognak így harcolni? Már azon volt, hogy hagyja a fenébe az egészet, ha a másik teljesen hamuvá vált, akkor nagyon sok időbe telhet, míg újra ép lesz. Ahhoz meg nem érzett kedvet, hogy a leégett épület maradványai között turkáljon, azt találgatva, melyik hamukupac lehet a fogadósné. Annak semmi köze se lenne a harchoz. Sarkon akart fordulni, amikor valami megmoccant a füstölgő hamuban.


Ami onnan fölemelkedett, alig volt több ember formájú hamuoszlopnál. Hátborzongató látvány volt, egy folyton széteső, visszarendeződő, szürke hamufelhő közeledett feléje, "kezében" egy karddal. A fegyver a testtel ellentétben sértetlenül vészelte át a tüzet. Ez a kard egy ék alakú, anyagiasult sötétség volt, az éji ég egy szilánkja, és egy hosszú tőrre emlékeztetett. Bonyolult cirádák, ismeretlen jelképek voltak belemaratva a pengébe, a vércsatorna körül. A kard ősibb volt, mint a gazdája. Nem évszázadokban, de évezredekben lehetett mérni a korát. A két penge egymásnak feszült, a fekete éjszaka és ezüst hajnal, villogtak a kelő nap vörösében. Energia cikázott át közöttük. Kurgan azon kapta magát, hogy az egyoldalú és egyhangú éjszakai mészárlás után élvezi ezzel az élő, mozgó hamurakással a vívást. Villámok kezdtek csapkodni, a fogadó parázsló romjai újra lángra kaptak. Minden egyes villámcsapás visszahozott valamit a másik eredeti alakjából. Egyre emberibbé vált. Már nem hamunak látszott, hanem halott embernek.

- Tőlem is lop! - ismerte fel Kurgan. Ettől elpárolgott a jókedve, viszont fellángolt a gyűlölete. Fizikai síkon fokozta a támadást, mentálisan pedig a védekezést. Sikerrel, a hamu "emberré válása" megszakadt, most egy félig elégett hullával harcolt. Ami zavarta, az a dús fekete haj hullámzása. Az már élő volt, teljesen. Vadul összeakaszkodtak, most nyoma sem volt annak a légies könnyedségnek, amivel az ellensége az éjszaka harcolt.

- Bizonyára a tűz tette! - gondolta Kurgan. - Nagyon rossz lehet elevenen elégni! - Hátrálni kényszerült az előtte villogó fagyott éjdarab elől. Váratlanul látta meg a védelem hibáját. Az évszázados, begyakorolt mozdulatok között egy apró rést. Még nem is tudatosult benne a felfedezése, már ki is használta azt. Az ébenszínű kard megállt a levegőben, félúton a feje felé. Ekkor jött rá, hogy épp időben cselekedett. Az ő feje is veszélyben volt! A fej, a másiké, le akart gördülni, de széthullott, szemcsés hamuvá. Aztán a test is porrá vált, a feltámadó szél szétterítette az üszkösen égő romok felett.

A fegyvert tartó "kar" eltűnt, a kard a lába előtt puffant a kiégett földön. Csak a haj látszott még mindig élni, a szél a fogadó égő romjai közé sodorta. Kurgan érezte, ahogy a hatalmas erők körülötte gyülekeznek. Várt. Ahogy ott állt, megreccsentek körülötte az erdő évszázados fái. A szél vadul fújt, felkapta a hamvakat. Örvénylő oszlop alakult ki, ami lassan formát öltött. Kurgan már látott sok cifrát, de ilyet még nem. A fogadósné áll felette, akár egy régvolt titán. A fák fölé magasodott, és lenézett rá. Ő meg felnézett. A hamualak kitátotta a száját.

- Valamit mondani akar? - töprengett. - Biztos meg akar átkozni, amiért legyőztem.

Ezt belenyugvással vette, kész volt dacolni akármilyen ősi átokkal. A következő pillanatban az óriás alak ráomlott, egyúttal gigászi energiák rontottak rá. Ahogy beléáramlott az ősi energia, széttárta a karjait, aztán a legyőzöttnek kijáró hagyományos tisztelgésre zárta. Körülötte az erdő zúgott, hajlongott ropogott, faóriások dőltek ki. Ahogy lenézett, az elemi erővel rázúduló erők nyomása alatt az látta, hogy a fogadósné kardja töredezik. Mintha nem is fémből lenne, furcsán megfakult, repedések jelentek meg rajta, aztán szétesett cserépdaraboknak látszó részekre.

A serkentés átadott neki olyan információkat, amiket egyszerűen nem tudott felfogni. Jeges, zsibbadt érintést érzett magán, fénytelen csendet. Ez a hideg és sötét hely messze volt innen, olyan messzire, hogy beleszédült. A fogadósné járt ott, egyszer rég... nagyon régen. Nem egyedül múlatta az időt ott, a mesterét követte. Ott gyakorolta a harcot... Itt egy pillanatra elveszítette az eszméletét a rátörő látomás harapófogójában. A fogadósné, akit persze nem így hívtak, egy hideg, sötét és fullasztóan üres helyen gyakorolt, minden védelem nélkül. Ez nagyon meglepte, "látta" a nőt elszürkült testtel azon a rettenetes helyen harcolni. Nem egyszerűen védtelen, hanem teljesen védtelen volt, az elemi ruházatot is nélkülözve. Pucéron harcolt ott, ahol egy halandó azonnal, egy szívdobbanásnyi idő alatt meghalt volna. Ő meg vívott, fénytelen, beesett szemekkel, szürke bőrrel, fagyottan összeragadt hajjal. Meztelen talpa felverte a port, ami túl lassan hullott vissza. Megborzongott, még hang sem volt, a fegyverek némán találkoztak. Ott a sikeres próba után kapta azt a kardot, ami most csupán törött cserépnek látszott a lába előtt. Végül minden elcsitult. Kurgan lerázta magáról a hamut, és hosszan nézte az összetiport agyagedénynek tűnő karddarabokat.

- Micsoda história! - dünnyögte maga elé...

Amikor kiért az elátkozott és immár elárvult erdőből, egy utazó jött szembe vele. Megálltak egymással szemben, a másik bizalmatlanul méregette őt.

- Mit tudsz az erdőről, uram, bizton átkelhetek rajta? Kurgan nyájasan bólintott.
- Igen, teljesen nyugodt lehetsz!
A másik bizonytalankodott.
- De azt beszélik, rablók portyáznak odabenn!
Kurgan megvonta a vállát.
- Én is hallottam efféle szóbeszédet, de semmi ilyet nem tapasztaltam! A másik kissé zavartan nézte az erdőt.
- Van ott valami fogadóféle is!
Kurgan erőteljesen megrázta a fejét.
- Sajna már nincs, uram! Leégett!
Ezzel otthagyta a tépelődő halandót. Az erdő már ártalmatlanná vált, de híre megmarad neki. Egy legenda élete! Vigyorgott...

Előző oldal Homoergaster