Vérengzés Kopnyikovóban

Horror / Novellák (1329 katt) Homoergaster
  2012.01.08.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2010/4 számában.

...akkor rég...

Háború! Ezen az elátkozott bolygón a háború hajtja előre a dolgokat, a tőle való félelem, de az ellenség gyűlölete és legyőzésének vágya is. Az egyre újabb, rafinált, pusztító eszközök technikai motorja egyszer belöki a világot a szakadékba, ahonnan nincs visszaút.

Gustav Möelder leutnant ezzel pontosan tisztában volt. A háború előtt filozófiát és régészetet tanult, de mostanra, amikor itt, egy kis orosz falu határában, egy homokbánya kiszögellésében az embereivel védelmi pozíciót épített, meglepően kevésre emlékezett mindebből. Kevesen maradtak, mindig elöl voltak a sűrűjében. Az oberleutnant, egykori diáktársa gyors kézfogással búcsúzott el tőle, miután utasította: kitartani, amíg új parancs nem jön. Tudta, hogy a többiek hátát fedezik. Alighanem itt halnak meg mind. Ez a gondolat nem váltott ki belőle semmilyen reakciót, azelőtt tudósnak, gondolkodónak készült, de a sors akaratából katona lett, aki végrehajtja a parancsot. Sóhajtva a látcsövéért nyúlt, jöhetne már az ellenség, túl akart lenni az egészen...

...az utolsó golyóig, az utolsó emberig harcoltak. Meghaltak, mind egy szálig, tartva a tarthatatlan állásukat, társaik visszavonulását fedezve. Amikor a harc véget ért, a politikai tiszt egy partizánegységre bízta a falu megregulázását és a német hullák eltakarítását. A hősök nagy hévvel vetették maguk a feladatba. A falu lakosságát megtizedelték kollaborálás miatt, aztán az oszlásnak indult németekre rárobbantották az egykori homokbánya löszfalát. A falu maradéka új vezetőt kapott a kivégzett előző helyett, akinek első dolga volt, hogy kitette a dolgozószobája falára Sztálin képét. A falu apraja-nagyja tiszteletét tette a kép előtt, kötelező ámulatba és áhítatba esve. A bányában közben beomlott egy régi járat. Az omlás magába szippantotta a németeket, akik elindultak, az ismeretlen mélységek felé...

...húsz évvel később....

Vidám, zajos kompánia volt. A veteránok emléktúrán vettek részt, ehhez persze szükség volt egy rakás engedélyre meg pecsétre, de ez nem szegte kedvük. A környék kiskirálya, Nyikolaj Scsokolov, szintén a nagy honvédő háború kitüntetésektől roskadozó hőse, kissé kényszeredett szívélyességgel üdvözölte őket. Nem elég, hogy a dögmelegben viselnie kellett a régi hadigúnyát, amit már kissé kihízott, de az éppen folyamatban lévő ügyeit le kellett állítania. Az üzletfelei, tábornokok és funkcionáriusok, kissé megvetően néztek, mikor közölte velük a muszáj halasztást.

- Nem tehetek róla, elvtársak, partizánokat kell vendégül látnom! - Ezzel a képpel és keserű szájízzel fogadta a buszból kiszálló társaságot. Mind javakorabeli ötvenes és azon túl. A nők általában elhízva, méretre készíttetett kosztümben, melyekre nem felejtették el kiaggatni a medáljaikat. Úgy villogtak a napon, mint a gyémánt, vonzották a tekintetet. Volt egy köztük, aki világosszürkében volt, a meleg ellenére is nyakig begombolkozva. Hideg, mosolytalan madárarca volt, Scsokolovot egy keselyűre emlékeztette. Noha megtévesztően hasonlított egy vénlányra, ő volt Vaszilij Rodemkó felesége, Nadja Tusenka. Fedaszimov elvtárs, a túra vezetője, túláradóan szívélyes vigyorral ölelgette, és bőbeszédűen áradozott a régi dicső háborúról. Scsokolov szórakozottan bólogatott, miközben próbálta beterelni a jövevényeket a díszebéd helyszínéül szolgáló kultúrotthonba...

Amikor már javában folyt a dínom-dánom, a hőstettek felemlegetése, Scsokolov el tudott szakadni egy kicsit a berúgni készülő veteránoktól, hogy meghallgassa bizalmas embere, Portitoszkij beszámolóját.

- Mindent elrendeztem! - mondta éppen. - Az emlékhely "most lett felújítva", és arra is ügyeltünk, hogy úgy látsszon, évenként megemlékeznek a csatáról.

Bólintott. Ez a beképzelt csürhe el lesz alélva attól, hogy itt ünnepelgetik őket. A falusiak közül csak a legmegbízhatóbbakat tartotta itthon. A többieket, még az öregeket és gyerekeket is kivezényelte gyapotot szedni. A férfiak egy részét a geológusok mellé, akik olajat kerestek a környéken. Akiket kitüntetett a bizalmával és szüksége volt rájuk a konyhában, azoknak kimerítően elmagyarázta a tervezett rituálét. Előzőleg a kiválasztott "megemlékezőkkel" hosszasan gyakorlatozott, hiszen úgy kellett tűnnie, ez már évtizedes rutin. Az eredménnyel elégedett volt, a félelem és a megígért jutalom megtette a hatását...

...néhány nappal előbb...

...Visszajönnek! A hír felrázta szentségtelen álmából az elátkozott osztagot. Ott lenn a mélyben, a homokba, agyagba aszalódott, mumifikálódott hullák megmozdultak. Ásni kezdtek felfelé, kitartóan, hidegen. Möelder ásás közben hangtalanul vitatkozott a démonnal. A démont annyira régen elfelejtették az emberek, hogy már ő sem tudta, ki is volt egykoron.

- Miért mentek föl? - kérdezte a rém. - Nem jó nektek itt?
- Nem! - válaszolta Möelder. - Visszavonulási parancsot kell kapnunk, anélkül csak a harc van... örökké.
A rém elgondolkodott.
- Hmm, ez valami újfajta átok lehet... de tudod mit? Meg próbálom megszerezni neked, ha csak ez kell... Möelder egy pillanatra abbahagyta az ásást, de aztán folytatta, nem akarva lemaradni.
- Mit kérsz cserébe?
A démon gonoszul nevetgélt.
- Egy Portitoszkij nevűt.
- Ártott neked?
- Egy távoli őse. Régi história, túl régi, hogy megértsd!
- Azt mondtad, nem emlékszel a régi dolgokra!
- Erre igen!
- Miért nem ölöd meg te?
- Nincs már hatalmam az emberek felett!
- Hát akkor mit akarsz tőle?
- Be akarom habzsolni a rémületét, a kínjait, s végül a lelkét!
A zombi némán ásott tovább, aztán "megszólalt":
- Mi a parancsot akarjuk!
A démon elgondolkodott.
- Meg tudom szerezni, bár ő máshol van, másként.
- Ismered őt?
- Személyesen nem, de vannak módok rá, hogy elérjem őt...
- Csak őtőle érvényes a parancs, senki sem oldhatja fel más!
- Meglesz! - bólintott a démon, és eltűnt...

...ismét ott, és akkor...

A zombik éppen akkor másztak elő a földből, amikor Scsokolov megdicsérte a csicskáját, és új feladatokat rótt rá. Az máris elrohant, hogy nekikezdjen. A zombik zörögve, recsegve sorban felálltak, földszínűek és földszagúak voltak. A múmiákból por szállt minden mozdulatra, most azonban szoborcsoporttá válva figyelték a falut. Möelder az "emlékhely" felé fordította a fejét. Egy kiszáradt, zörgős zombi nem tud nevetni. Möelder leutnant azonban megpróbálta: fura zizegés hallatszott. A hadnagy nem adott parancsot. Legalább is nem élők által érzékelhetőt. Az osztag elindult be a faluba. Száz ágra sütött a nap...

...a faluban...

Az első, aki találkozott velük, Portitoszkij volt, a csicska. Rohantában megtorpant, és döbbenten nézte a csoportot.

- Kik ezek, valami ellenőrzés, bizottság? - kérdezte magától.

Az alakok furcsán jártak, és mintha füstöltek volna. Túl késő volt, mikor derengeni kezdett neki, hogy a szépülő szocializmus építését ellenőrző bizottság váratlan látogatásánál sokkal nagyobb a baj. Felhördült, és iszonyodva megpróbált elfutni, ám az élőhalottak állapotukat meghazudtolóan gyorsak voltak. Vergődve, vinnyogva kalimpált, ahogy Möelder belehajolt a képébe, ledermedt, és a készülő sikoly hangtalan borzadállyá vált. A hulla, aki leszorította, olyan volt, akár egy száraz fatörzs, csak jéghidegen. A meleg ellenére vacogott. Az üres szemüregek vizslatóan bambulták, aztán egy fémráspolyszerű krákogást hallott: Ez az, ez kell neki! Elsötétült előtte minden...

...a vérengzés...

...Jevgenyij Liszenkónak egyetlen kurta mozdulatra volt csak ideje, aztán kitépték a gégéjét. a vérsugár a falra fröcskölt, Liszenkó pedig gurgulázó sípolással hanyatt dőlt. A WC-re indult, és jókedvűen fütyült egy régi indulót, amikor szembetalálta magát Möelder egyik egykori géppuskásával. Képtelen volt felfogni a látványt, a zombi pedig nem is hagyott neki elég időt az értelmezéshez. A meglepett mozdulatot, ahogy maga elé emelje a kezét, sosem fejezte be. A kitépett gégét a szörny a szájnyílásába tömte, és rágás nélkül lenyelte. Miközben a kéregszerű ujjak akadálytalanul mélyedtek a mellkasába, a szíve felé, Liszenkó még látta a zombi szétrothadt nyelőcsöve helyén lezúdulni a nyakából kitépett húst. Ahogy, immár a szíve nélkül összerogyott, megfigyelhette a zombi összeszáradt gyomrában megjelenő testrészét, a vér kibuggyant a pergamenszerű bőr alól.

Eközben Otto Hallen, vagyis az, akit egykoron így hívtak, Nadja Tusenka kitépett szívébe harapott. A még rángatózó szerv erre kipukkadt, vérsugarat lőve a közlegény pergamenszerűre száradt arckoponyájára. Otto kettészakította, és a fogai között maradt részt lenyelte. A nyelőcsöve kiállt a szétrohadt torokból, olyan volt, akár egy levetett kígyóbőr. Most a vérpatak benedvesítette, és a szív másik fele már könnyedén lecsusszant az egykori gyomor helyén lévő agyagos förtelembe. A zombi szemüregeiben a vér meglöttyent, és kifolyt, úgy tűnt, mintha vörösen sírna.

Vaszilij Rodemkót nem sokkal előbb tépték kettőbe, a két lábát két ellentétes irányba húzva. Úgy vált szét a jobb meg a bal oldala, mintha zipzárazták volna. Az egyik, már szinte csak csont élőhalott elkezdte begyömöszölni a száraz bordái alá a beleit, valószínűleg azért, hogy pótolja, amit rég elvesztett. A többiek a visítozó mulatozókra és kiszolgálóikra vetették maguk. A következőkben a lakoma egészen más jellemzőket öltött. Eddig a veterán hősök falták a kedvükért leölt állatokat, különböző módokon elkészítve, most őket falták fel a zombik, nyersen. A rendjeleket és kitüntetéseket se vetették meg, sorban megropogtatták és kiköpdösték. A helyszínelők összegyűrt fémdarabokként találtak rájuk.

Fedaszimov, miután a szeme láttára aprították miszlikbe terebélyes feleségét a szótlan rémek, éppen oly könnyedén, mint ahogy az egykori harcos- és hálótársa szokott galuskát szaggatni, megfutamodott. Az élete párja fejhangú visítása egy elszakadó párnahuzat reccsenésére emlékeztető hanggal ért véget. Letépett végtagokon és belsőségeken csúszkálva, eszelős önkívületben sikerült kijutnia a helyiségből. Rohantában még látott egy lavórt, ami vérrel volt tele. Furcsa cücögéssel egy penészes-agyagos zombi ült bele, lassan-kéjesen. Nagy levegőt vett, amikor végre a szabad ég alá jutott. A következő pillanatban elébe állt Möelder. Az első szabad lélegzet benn is akadt, ráadásul felismerte a mozgó hullát. Az, hogy a falut az utolsó leheletéig vele szemben védő, egykori német hadnagy állta el az útját, borzalmas múmiaként, élete legmegrázóbb felismerése volt. Ha túléli, sosem képes feldolgozni ezt a sokkot. A zombi ráfogta a pisztolyát. Ennek őszintén megörült, csak lelőni akarja, nem elevenen megenni.

- A parancs még érvényben van! - krákogta felé, és meghúzta a ravaszt. Azazhogy meghúzta volna. Az egykor precíz tiszti oldalfegyver már csak egy pisztoly formájú, rozsdás vasdarab volt. Ráadásul, mint azt a tiszt kissé elfeledte, anno az utolsó töltényig harcoltak. Fedaszimov egy pillanatnyi bénultság után, melyben, a pisztolyára meglepetten meredő zombit bámulta, menekülőre fogta. Futott, ahogy csak az egykor szikár, mostanra elpuhult, löttyedt teste engedte. Möelder eldobta a használhatatlan fegyvert, aztán a távolodó orosz felé lódult.

A veterán partizán sikongva fékezett le egy másik zombi előtt, akit szintén felismert. Élénk képben villant az agyába a halott német, akinek nyolc sebéből minimum három halálos volt. Ő állt előtte, még az orra is megvolt, késpenge vékonyságúra száradva. Még akkor is ezt a fura orrmaradványt bámulta, amikor a hadnagy beérte, és lendületből leszakította a fejét. A szemeiben ottmaradt az orr, csak akkor tűnt el ez a kép belőlük, mikor a zombi fogai alatt kipukkadtak. Az agyán a két szörny testvériesen megosztozott, míg a beleit, élve a tiszti rangfokozat előnyeivel, Möelder kisajátította. Úgy tekerte magára, akár egy töltényhevedert. Körülbelül olyan boldogan is. A testet apró darabokra cincálták. A májat a hadnagy úr a falhoz vágta, olyan erővel, hogy a szerv felrobbant, akár egy gránát. A zombik röpködő májfoszlányoktól beterítve mentek vissza az odabenti mészárszékbe.

A buszsofőr, aki a KGB embere volt, hiába lődözött a hullákra. Most elbarikádozta magát egy éléskamrában. Az állati tetemdarabokra, melyek körülvették, most képtelen volt szalonnaként, vagy sonkaként gondolni. Csak az járt a maradék eszében, hogy nem sokára ő is erre a sorsra jut. Végül rátörték az ajtót a szűkölő titkosrendőrre. Neki csak az agyát ették meg. Fejét a busz tetején találták meg később, olyan volt, akár egy dió, amiből kiették a madarak a belet. A zombik sorra levadászták az összes hőst és falubélit, aki még tartotta magát valahol elbújva. Az utolsó nyálkás hörgés elhaltával a hullák nekiláttak még jobban szétkenni a maradványokat. Ezen nemes foglalatosságuk közepette jelent meg a démon köreikben. Árnyék volt csupán a falon, az odakent és lassú csigaként lefelé araszoló húsfoszlányok között. Elégedetten hümmögött, és türelmesen várta, hogy Möelder észrevegye...

...utána...

...tiszt úr hamarosan fel is figyelt rá, bólintott felé, bár ez némileg nehezen ment most, mivel a vastagbelek szenvedélyes gyűjtőjének bizonyult. A nyakába aggatott számos gyomor és egyéb emésztőszerv kissé akadályozta a bólogatásban. Odalépett a falhoz.

- Elkaptuk... - szólott, a hangja a sok vértől és megzabált hústól ezúttal kásás sziszegés volt.
- Hihi... - göcögött a démon. - Az a jó, hozd ide!

A zombi elfordult, és kiment a helyiségből. A falu első emberének házában, annak íróasztalához kötözve nyögdécselt a csicskás, kissé meghibbanva az átéltektől. Amikor meglátta az élőhalottat, sivalkodni kezdett, az nem törődve semmivel letépte a köteleket, és a nyakánál fogva kivonszolta onnan. Kifelé tartva Portitoszkijnak volt alkalma megcsodálni Scsokolov kicsontozott, megnyúzott hulláját. A feje a lámpa helyén függött. Meglehet, azért dobták oda, hogy mint a falu első embere magasabb nézőponthoz jusson ebben az ügyben. Helyzetét nehezítette, hogy a gondolkodásra használt szervétől megfosztották, a fény érzékelésére valókkal együtt. De ez csupán materiális síkon okozhat gondot. A látványtól a csicska még eszelősebben kezdett sikongani, egészen addig, amíg a lakoma helyére nem értek. Ott elnémult, csak reszketett, mint egy megnyírt pincsikutya...

...kicsit később...

...miután a démon kiszívta Portitoszkijból az összes életerőt, a fonnyadt almához hasonló testet a zombik már csak mérsékelt lelkesedéssel dolgozták fel. Ezúttal Möelder várakozott, míg az egysége bedarálta a csicska hulláját a helyiséget ékítő egyvelegbe. Amikor ez megtörtént, várakozóan fordult a démonhoz. Nem kellett erőltetnie az átázott torkát. A démon bólintott.

- Üzenetem van neked, katona! Sikerült találkoznom vele. A parancs: Kiürítés! Rugalmas elszakadás az ellenségtől egy lendületben! Irány a találkozási pont!

A hadnagy és egysége mozdulatlanul állt. Möelder lassan megfordult, torokköszörülésnek is értelmezhető furcsa síkos zörejek után, ezt sziszegte:

- Visszavonulás!...

...még később...

...a démon is eltűnt, miután megfigyelte, hogyan omlanak porrá az élőhalottak, és ez a por is hogy válik semmivé a nyitott ajtókon beáramló szellőben. A zombik eltűntek, de az elfogyasztott, magukra kent, és akasztott szervek és húsdarabok nem. Ezért történt meg az, hogy a hazatérő falusiak az ocsmányul szétkent húskása közepette sajátos szervgyűjtemény szigeteket találtak. A nagy erőkkel kivonuló titkosrendőrség megpróbálta ezeket értelmezni. Azon kívül, hogy több addig erős idegzetűnek számító emberük kidőlt, örök életre megnyomorodva lelkileg, semmire sem jutottak. A falu maradék lakosait internálták, főleg Szibériába. Miután mindent lefotóztak és dokumentáltak, a falut lángszórós egységek felégették, majd a maradék romokat bedózerolták a homokbányába. Aztán az egészet ismét berobbantották, és elegyengették a terepet síkba...

...sokkal később...

A TASSZ jelentése szerint, a veteránok buszbalesetben hunytak el...

Előző oldal Homoergaster
Vélemények a műről (eddig 1 db)