Igen, anya!

Szépirodalom / Novellák (871 katt) Kusz-kusz
  2011.11.05.

– Igen, anya, tudom. Jó, legyen neked igazad – sóhajtottam, és már nem is tudtam, mire mondtam. Néhány gyerekkori videó kötötte le a figyelmem. – Hogy? Nem, dolgozom… – Fél füllel hallgattam csak, amit mond. – Ja, persze, most van állásom, azért dolgozom, tudod – daráltam. Igazán érdekesnek találtam néhány képkockát. Lassítottam őket, hogy jobban lássam a mozgást. Nem vettem észre, hogy mikor tettem le a telefont, és az sem tűnt fel, a szobám egyedüli fényforrása a monitorom maradt.

Volt abban valami, ahogy mozdult. Olyan kicsi csírának tűnt valami hatalmashoz, hogy egészen belevesztek a gondolataim, ahogy figyeltem, hogy mi lehet még belőle. Újra és újra visszapörgettem. Nem tudom, hogy mit láttam abban a lendületes… legyintésben? Hajolásban? Minden egyes tagomat átjárta egy pillanatnyi heuréka!, pedig…?

A zenére és a hangokra figyeltem, miután a borzongás újra és újra átjárt, valahányszor megnéztem, és mégsem jutottam közelebb a megoldáshoz. A zene és a hangok – ismételgettem, és először a háttérzajra fókuszáltam. Túl nyilvánvaló volt a zenei ütemekre kenni a lélegzetvételnyi varázst… pontosabban: azt a varázst, ami bennrekesztette a lélegzetet.

Úgy ültem le a gép elé, hogy csak még két perc, amíg néhány levelet elküldök. Hopp, a levelek! Egészen ki is ment a fejemből, és miközben a rádió előadót és számcímet darált, írtam néhány hivatalos sort. Tökéletes volt arra, hogy az üres szavak mögött a fejemben gondolatok kavarogjanak. Már nem volt szükségem a videóra, ha akartam volna se tudtam volna megszabadulni attól a néhány képkockától.

Nem is figyeltem másra, a háttérzajok kötötték le minden idegszálam, szűrtem azt, ami a képek mögött dolgozik: gépi hangok, lokálok, szintetizátorbillentyűk munkája, egész sok érzelem. Nem értettem, ebből mégis mi kelhet nekem: Kukába! – mondtam fennhangon, és rostáltam a zörejeket. Nem kell az olcsó tucathang, nincs szükségem üres billentyűcsapkodásra. Viszont feltűnt néhány oda nem illő elem. Hibásak voltak. Talán egy veszteséges tömörítőprogram művelte velük ezt a csodát: úgy harapta ki belőlük a hangot, hogy a szünetekben egy második ritmus lüktetett. Egyszerűen nem volt más szó rájuk: csodálatosak voltak!

A szék nyikorgott alattam, ahogy előrébb hajoltam. Ez a felfedezés egészen felvillanyozott. De kevés, kevés. Kell még ott lennie. – Magamban hümmögtem, de ugyan ki szólt volna érte? A falakról gyerekkori hősök plakátjai, a monitor hátteréből linuxot hirdető meztelen lány nézett vissza rám. Hi five – kérte egy forever alone matrica, és én pacsit nyomtam rá, amikor megigazítottam a monitort.

Akkor utoljára gyürkőztem neki, miközben ujjaimmal variációkat rögzítettem. A zenére koncentráltam. Az ütem a háttérben is dolgozott, nézzük, mit hozott össze az igazi basszusügyeletessel. Kellett néhány pillanat, amíg eszembe jutott, mit is hallgattam néhány perce. Nem gondoltam volna, hogy fel fogom tudni idézni, de csak bevillant. Öt éve máig játsszák a rádiók, öt éve hallgatom nap mint nap hol otthon, hol az albérletben ülve. Nekiveselkedtem az előttem tornyosuló kihívásnak, ha már eddig jutottam.

Hiába. Teljesen hiába való volt a munka. A képkockákat már le se pörgettem újra, nem hittem, hogy abban lehetett valami. Pedig… a zene nem rejtett többet. Összehangoltam a háttérrel, mert kicsit csúszott, de így is csak a halovány levonatát adta annak, amit igazán kerestem.

Néhány perces tétlenség után kerestem ki a lejátszóból az egész anyagot. Körbevagdostam. Húzni akartam ezzel az időt, mert biztos voltam a teljes vereségemben. Amikor kész volt, lejátszottam: a szemüvegemmel együtt két pár tekintet ragadt a képernyőre: eddig nem is figyeltem, mi történik benne. Anyuék soha nem készítettek videókat. És most… ott állt előttem tíz éves önmagam. Én pedig eddig fel sem ismertem. Döbbenten ültem a székben, a történet beleegyezésem nélkül cipelt magával.

Barna lány kezét fogtam, és arról beszéltem neki, hogy én is hős leszek. Idegen hang kuncogott a háttérből, ő lehetett az, aki a videót készítette. Én nem foglalkoztam vele, a lány raszta hajába túrtam, magyaráztam: élvezem, igazán tetszik. Idősebb volt nálam, Istenem!, még azt is mondanám, hogy az ő hangja hamarosan mutálni kezdett. És mégis csak mosolygott, és fogta a kezem, miközben Elton John azt énekelte mind a háttérből, mind a hozzá igazított rájátszásomból, hogy Can you feel the love tonight.

– Adam! – sikította egy hang a kamera mögül, de nem érdekelt! Én csak mozdultam, hogy elkapjam még az utolsó pillanatot is, ami még kettőnkké, pedig már felcsattant a kamerázó hangja is, ahogy anyám fellökte, és felém rontott. Ahogy mozdultam, az a lendület… Olyan erő szikrázott benne… Ajh!

Elkeseredetten dőltem hátra. Pofonok csattantak, és anyám üvöltött: „soha többé ne csinálj ilyet! Ne merj eltűnni a közelemből!”

Nem semmi fényforrás a szobában. Vágás következett, sötét háttér futott tovább. A mobilom képernyője kivilágosodott: bejövő hívás. Sóhajtottam.

– Igen, anya? – kérdeztem. – Fekszem már, hogyne…

Előző oldal Kusz-kusz
Vélemények a műről (eddig 2 db)