Linktár

Ablak a túloldalon - 4. rész

Megszabadultam a repülőktől és bezártam az ablakot. Ezúttal igyekeztem valamivel eltorlaszolni, hogy ne tudjon kinyílni. A kint mocorgó különös árnyékok azonban nehézzé tették az elalvást, mintha valami hangtalanul mozgott volna odakint. Trixi is nehezen aludt, sokat fészkelődött mellettem.

Másnap Trixi üzenetben szakított ezzel a Zsolttal. Ott voltam vele és láttam a választ. A „szia bébi” olyan gyorsan váltott büdös kurvázásba, hogy egyszerre volt lenyűgöző és ijesztő. Ekkor értettem meg igazán, Trixi miért üzenetben szakított velem; vannak emberek, akik annyira nem tudják kezelni a visszautasítást, hogy jobb tartani tőlük a távolságot. Azt meg soha nem lehet biztosan tudni, ki tartozik ebbe a kategóriába.

Trixit eléggé felzaklatta ez az üzengetés. Nem is csoda, hiszen Zsolt többször is halálosan megfenyegette. Hagytam, hogy a saját tempójában dolgozza fel a dolgot. Nem igazán tudtam ebben többet segíteni.

Éppen a saját dolgomat csináltam, amikor megláttam, hogy a nyitott ablaknál ácsorog. Megfordult a fejemben, hogy megint kívánt vagy kívánni akar.

– Minden oké? – léptem mellé; finoman megérintettem a hátát.
– Igen, csak most néztem meg jobban ezt a kívánós ablakot. – A fejével a túloldalon lévő, még mindig nyitott ablak felé bökött. – Mindig ilyen sötét van odabent? Olyan, mintha egy függöny lenne vagy valami, de mégsem.
– Éjszaka még sötétebbnek látszik, ha egyáltalán ez lehetséges – szóltam és az ablakra meredtem. – És soha sincs becsukva.
– Azt mondtad valamikor, hogy a kívánságod miatt találkoztunk. – Trixi rám emelte kék szemeit. – Gondolod, tényleg képes teljesíteni a kívánságokat?
– Ha igen, akkor egy dzsinn a szomszédom.
– Komolyan kérdezem. – Trixi elkomorodott.
– Miért, szerinted? – kérdeztem vissza.
– Szerintem igen – felelte Trixi. – De nem azt adja meg neked, amit szeretnél. Hanem azt, amit érdemelsz.
– Mert te megérdemelted a szart, ami történt veled?

Trixi teljesen felém fordult.

– Honnan tudod, hogy nem?
– Szóval akkor mi megérdemeljük egymást? – vetettem fel.

Trixi válasz helyett csak elmosolyodott. Jól esett látni őt mosolyogni.

– Te biztosan nem érdemled azt a hülye picsát, aki vagyok – szólt.
– És ezt te honnan tudod? – vágtam vissza egy félmosollyal.

Átkaroltam a derekát, ő pedig hozzám bujt. Együtt néztük a szemben lévő ablak mögötti áthatolhatatlan sötétséget.

– Ott bent van, ugye? – szólalt meg Trixi végig az ablakot figyelve. – Vajon mit akar? – Rám nézett.
– Tudod, hogy van a mondás. Semmi sincs ingyen, még a kívánságok sem – mondtam. – Különösen azok nem. De hogy mi az áruk…
– Gondolod elindítottunk valamit azzal, hogy kívántunk? – kérdezte Trixi bizonytalanul.
– Nem tudom – válaszoltam. Egy pillanatra úgy éreztem, mintha valami megmozdult volna az ablak mögött és visszanézett volna rám. – A legjobb, ha nem kívánunk többet. A végén még valami valóra válik.

Nem mondtam, de tudtam, hogy ezzel már kicsit elkéstünk. Ahogyan becsuktam az ablakot igyekeztem az elmém mélyére száműzni azt a szörnyű felismerést, hogy azzal a papírrepülővel, amit átdobtam, én okoztam Eszter halálát.

* * *

Trixi hosszabb rövidebb megszakításokkal kapta az üzeneteket Zsolttól, amik a különféle fenyegetések és a szánalmas könyörgések között váltakoztak. A teljes elmebaj, ami ezekből az üzenetekből áradt, enyhén szólva is nyugtalanító volt. A magam részéről nem voltak fenntartásaim, hogy betörjem egy újabb kezelhetetlen ex arcát, ha arra kerül a sor. A fenyegetései azonban Trixi felé irányultak, és mivel tudta, hol dolgozik, féltem mi lesz, ha egyszer kellően felhúzza magát és megjelenik ott.

Nem kellett sokáig várnom, hogy megtudjam. Már sötét volt, amikor Trixi felhívott.

– El tudnál értem jönni? – Ijedtnek hangzott.
– Persze. Mi történt?
– Itt van Zsolt. Kint áll. Nem merek kimenni.
– Oké – szóltam. – Maradj ott! Mindjárt ott vagyok.

Sietve felöltöztem és elindultam. A rejtélyes szomszédom ajtaja előtt ködként lebegett a homály. Kirázott a hideg, ahogyan elhaladtam előtte. Amikor megláttam a leheletemet páraként gomolyogni, megtorpantam. Újra belém hasított az az ismerős érzés, amit olyan sokszor éreztem már éjszakánként, amikor az ablakom tárva-nyitva állt. Idegesen körbepillantottam, majd lenéztem a belső kertbe; ott állt a sarokban, a bokrok közötti árnyékban, hosszú kabátban.

Rohantam le a lépcsőn. A kapu felé sietve csak bepillantottam még egyszer a kertbe, de ekkor már nem láttam, de ez nem jelentette, hogy nem volt ott valahol.

Úgy siettem Trixihez, ahogyan csak tudtam. A Burger Kingnél lelassítottam, de akárhogyan kémleltem a környéket Zsoltot nem láttam sehol.

– Nem láttam odakint senkit – közöltem Trixivel, miután kibontakoztam az öleléséből.
– Láttam őket elmenni – mondta. – De nem tudom, hogy tényleg nincsenek-e még itt.

Úgy tűnt ennél a szarházinál valós veszély volt, hogy lesben áll valahol arra várva, hogy kilépjünk innen. Biztosra sajnos nem tudtunk menni, így sok választásunk nem volt. Úgy léptünk ki a gyorsétteremből, mintha azonnal támadásra számítanánk. Óvatosan haladtunk, de nem történt semmi.

– Gondolod, hívnom kéne a rendőrséget? – kérdezte Trixi.

Kicsit megkönnyebbültnek tűnt. Én még mindig feszült voltam, de már nem annyira Zsolt lehetséges felbukkanása miatt, hanem egyre inkább azért, hogy egyáltalán tartanom kell ettől a senkiházitól bármiért.

– Nem csinálnának semmit – feleltem szárazon. – A részükről a csávó még nem csinált semmit és pár fenyegető üzenet még nem üti meg az ingerküszöbüket.

Eszembe jutott Eszterék esete. Tudtam, hogy a rendőrség maximum akkor lenne hajlandó bármit csinálni, ha Trixi nagyon durván megsérülne, vagy rosszabb. És ez csak még jobban idegesített. Annyira elmélyültem a gondolataimban, hogy észre se vettem, hogy Trixi megállt, csak amikor a karomnál fogva visszarántott.

– Nézd – suttogta és az egyik sötét, szűk utcába mutatott, ami mellett elhaladtunk.

Először nem láttam semmit az olajos sötétségtől, ami megtöltötte az utcát. Aztán valami megmozdult odabent, amire Trixi erősebben kapaszkodott belém. Azonnal tudtam, mi az, mert semmi más nem mozgott így.

– Menjünk! – mondtam halkan.

Már csak ez hiányzott, mondtam magamban. Trixi ijedten pillantott mögénk, majd rám; bátorítóan megszorítottam a kezét, bár magam sem voltam biztos a dolgomban. A jól kivilágított főutcákon folytattuk az utunkat hazafelé. Kerültünk minden rosszabbul kivilágított mellékutcát vagy sikátort még akkor is, ha az rövidítette volna az utat. Egy pillanatra felmerült bennem, hogy mi történt volna, ha hagyjuk, hogy elérjen minket, de valahol legbelül nem akartam megtudni.

Megnyugtató volt, amikor már látni lehetett az ismerős rozoga kaput. Azonban valakik már vártak ott. Mikor észrevettek minket, mind a hárman kiálltak a járdára. Közelebbről már egyértelmű volt, hogy mire vártak. Zsolt volt az és a két árnyéka.

Trixi visszarántott, amikor ijedten megtorpant; erősen szorította a karomat. Nem volt semmi kedvem ezzel az idiótával foglalkozni, de visszaemlékezve a hamburgersütő esetére nem láttam sok esélyt rá, hogy legalább a baromságait ne kellene végighallgatnom.

– Nézzétek csak! – szólt fennhangon a társainak. – Micsoda véletlen, hogy összefutottunk!

A legnyálasabb mosolyával jött oda hozzánk; a két haverja betonarcú testőrként követte. Még vicces is lett volna az egész erőltetett színjáték, ha nem irritált volna annyira.

– Sziasztok, mi a helyzet? – Felém nyújtotta a kezét. Csak ránéztem; nem tetszett neki.
– Mit akarsz? – kérdezte végül Trixi. – Késő van már.
– Ó, csak tudod éppen erre jártam – kezdte a srác színpadiasan – és azon gondolkodtam, hogy nem volt szép tőled, ahogyan szakítottál velem. Hát ezt érdemlem?

És megint itt vagyunk, gondoltam.

– Még csodálkozol? – csattant fel váratlanul Trixi. – Amekkora nárcisztikus bunkó vagy még csodálkozom, hogy nem…
– Fogd be a mocskos csaló pofád, te kurva! – Az utca zengett Zsolt kiabálásától. A bohóckodó álcája egy pillanat alatt mállott le. – Azt hiszed nem tudom, hogy ezzel a paraszttal csaltál meg. – Felém bökött. – Azt hitted annyira hülye vagyok, hogy beveszem ezt az unokatestvéres baromságot? Velem ezt nem csinálhatod!

Úgy köpte a fogai közt a szavakat a rémült Trixi felé, mint kígyó a mérget. Lényegében igaza volt, Trixi megcsalta velem, de attól még bassza meg. Gyilkos tekintettel meredt Trixire, és féltem, hogy nekiugrik, ebből az állatból kitelik, ezért tettem egy lépést kettejük közé, jelezve, hogy közbeavatkozom, ha kell.

Zsolt felém kapta a fejét és úgy nézett rám vérben forgó szemekkel, mint egy veszett állat.

– Te meg mit vigyorogsz? – Nem vigyorogtam. – Jó volt megbaszni a csajomat, mi? Jó volt tágítani utánam, he? Jól megraktad, ahogyan ilyen kis kurvákat kell? Biztosan, ha ilyen könnyen rádumáltad, hogy dobjon engem. Kurva büszke vagy most magadra, mi? Mi?!

Nem tudom, hogy megijeszteni akart-e, vagy csak hergelni magát, de végül eljutott odáig, hogy meglökjön. Erős lökés volt, hátrataszított egészen az épület faláig. A visszapattanás lendületével szó nélkül basztam pofán. Hátratántorodott, én utánaléptem és újra ütöttem; ezt már levédte a karjával.

Valamelyik haverja ekkor ocsúdott fel, megragadott hátulról és visszalökött a falnak. Erős volt, az ütése a karomat találta, de még így is éreztem. Zsolt káromkodva rontott rám és gyomorszájon vágott; elakadt a lélegzetem és összegörnyedtem. Ezután hamar a földre kerültem. Magzati pózba húztam magam és védtem a fejem a rúgásoktól, amik záporoztak rám. Szerencsére a falnál voltam, így a hátamat legalább nem érték el.

A földön fekve nem láttam sokat. Káromkodásokat hallottam és Trixi sikoltozását. Egyre több mindenem fájt, a könnyeim is csorogtak, de tartottam magam a pózban. Végül ordítani kezdtem, ahogy csak bírtam.

Nem tudom meddig rugdostak, de egyszer csak abbahagyták. Trixi sírt. Zsolt ordítozott és káromkodott, de nem tudnám felidézni, miről. A fájdalom teljesen eltompította minden más érzékemet. Az egyetlen dolog, amire tudtam koncentrálni, hogy a védekező pózomat fenntartsam, amibe már belegörcsölt a testem. Még annyit sem mertem mozdulni, hogy legalább lássam, mi történik. Csak feküdtem mozdulatlanul. Aztán elcsendesedett minden. Távolodó lépések hallatszottak, és Trixi sírdogált a közelben.

– Csak én vagyok – szipogta. Ahogyan hozzámért, felnyögtem és összerándult a testem. – Elmentek. Már elmentek. Jól vagy?

Nem voltam jól. Fájdalmasan nyöszörögve felültem. A végtagjaimban lüktetett a fájdalom, de tudtam, ennél sokkal rosszabb is lehetne. Reméltem, hogy nem tört el semmim. Trixi mellettem térdelt. A szemeit vörösre sírta.

– Úgy sajnálom – nyögte. Finoman a vállamra fektette a fejét és elsírta magát.

Az utca túloldalán pedig, az egyik sötétbe burkolódzó oszlop alatt ott állt a kalapos mozdulatlan alakja. Minket bámult, ha egyáltalán képes volt ilyesmire.

Felszisszentem, ahogyan megmozdítottam a karomat és Trixi fejére tettem. Felemelte a fejét és a könnyfátylon keresztül rám meredt.

– Gyere! – mondtam erőlködve. – Menjünk haza!

* * *

Valamivel később kezdett a fájdalom erősödni. Többnyire a végtagjaim fájtak, az alkarom, könyököm, térdem. Átmozgattam magam amennyire tudtam és úgy éreztem, nem tört el semmi. Ez persze nem jelentette, hogy igazam is lenne. Trixi el akart vinni a sürgősségire, de lebeszéltem róla. Értelmetlen lett volna várni a semmire órákat éjjel, hiszen a töréshez röntgen kell, arra meg várhattunk volna. Ha meg elmondom, hogy megtámadtak, akkor még lehet a rendőrökkel is kell futni egy kört. Egyikhez sem volt semmi kedvem. Egyébként is tudtam járni és nem volt olyan vészes. Ha meg mégis, akkor holnap már tudni fogom.

Az ágyon ücsörögtem és a fájdalomra koncentráltam. Próbáltam bemérni, hol és mi fáj pontosan. Láttam, ahogyan Trixi kiment a folyosóra. Pár percet vártam és én is kibotorkáltam utána. A korlátnál ácsorgott, az arca elől füst szállt fel; cigizett.

– Nem is tudtam, hogy cigizel – szóltam és odasétáltam mellé. Önkéntelenül is elnéztem a fura szomszédom örök sötétbe burkolódzó ajtaja felé.
– Ja, igen. – Megforgatta maga előtt a parázsló cigarettát, mintha ő is csak most venné észre. – Nem vagyok büszke rá. Párszor már próbáltam leszokni, de mindig volt valami szarság.
– Megértem – mondtam. – Semmi gond. A családomban mindenki dohányzott rajtam kívül, ezért tudom tolerálni.

Trixi mélyet szívott a cigiből, és egy nagy, fehér felhőt fújt maga elé. Én lebámultam a sötét kertbe.

– Hogy érzed magad? – szólt Trixi. – Bocsi, hülye kérdés. – Egy percre elhallgatott. – Nagyon sajnálom azt, ami történt. Mindig a bunkókat találom meg. Kívánság ide vagy oda. Ezúttal csak egy különösen agresszív seggfejet sikerült kívánnom magamnak. – Sóhajtott. Szívott egyet a cigiből és a füstöt a falakkal körbekeretezett tintaszínű ég felé fújta. Rám nézett. – Ha azt akarod, hogy menjek el, nem hibáztatlak érte.

Valami elsuhant felettünk. A szemem sarkából láttam az árnyékát az égen; denevér lehetett.

– Nem akarom, hogy elmenj – mondtam.
– Azok után, ami történt? – Már-már vádlón kérdezte. – Egy csomó szarságot hoztam rád. Összeverekedtél miattam két barom exemmel is. Csak a baj van velem.
– Tudod, mielőtt találkoztunk, olyan volt, mintha folyamatosan víz alatt lettem volna – kezdtem. – Utáltam ezt kurva várost, utáltam magamat, sőt, még most is utálom. – Felmutattam az alkarjaimat. – A fájdalom volt az egyetlen dolog, amitől egy rövid időre éreztem… valamit. – A szomszéd sötét ajtaja felé intettem. – Egy rohadt démontól, vagy akármi is ez, kívántam, hogy jussak valahova. Ennyire életképtelen nyomorult vagyok. De amikor megjelentél, a dolgok haladni kezdtek valahová, történtek dolgok, éreztem újra, nem csak az üres tompaság van és a nagy büdös semmi. – Elhallgattam egy percre; az üres ég felé emeltem az arcom. – Egy kibaszott lúzer vagyok. Meg sem lepődtem igazán, amikor elküldtél a fenébe.

Trixi leverte a hamut a cigijéről, majd újból beleszívott.

– Nem vagy lúzer – mondta, miután kilehelte a füstöt. – Sokkal többet tettél értem ezalatt a rövid idő alatt, mint bárki, akit ismerek. És cserébe csak a szart kaptad tőlem.
– Jól egymásra találtunk, mi? – nevettem. – Két nyomorult, szerencsétlen idióta.
– Ha ez tényleg az ablak mögött lakó műve, talán meg kéne köszönnünk neki. – Trixi rám mosolygott.
– Talán – bólintottam.

Csend telepedett ránk. Hallgattuk a beszűrődő városi zajokat, a denevérek neszeit. Trixi felemelte a tekintetét az üres égboltra, én pedig őt néztem.

– Kár, hogy nem látszanak a csillagok – szólt.
– A város fényei miatt – mondtam.
– Ja, tudom. Csak szeretném látni őket, hogy milyen a csillagos ég. Majd egyszer.
– Én láttam egyszer. Voltam sátorozni jó messzi mindentől egy hegyen – meséltem. – Kimentünk a koromsötétbe zseblámpákkal, aztán leoltottuk őket és csak álltunk a sötétben és bámultuk az eget.
– És milyen volt? – Trixi kíváncsian nézett rám; a cigi füstölgött az ujjai között.
– Csillagok voltak mindenfelé. – A kezemet végighúztam az égen. – A szemem jojózott tőle, ahogyan próbált értelmet találni a tengernyi kis pontban.
– Szép lehetett.
– Az volt – mondtam. – Egyszer elviszlek és megmutatom, ha szeretnéd.

Trixi rám mosolygott.

– Köszi. Az klassz lenne.

Újabb csend következett. Denevérek ciripeltek fölöttünk.

– Beszélek Zsolttal – szólt Trixi és elnyomta a cigijét a korláton. – Lezárom ezt az egészet.
– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne – fordultam felé.
– Azt mégsem hagyhatom, hogy terrorizáljon minket, ameddig bele nem un – erősködött Trixi. – Megérdemelsz annyit, hogy legalább megpróbálom rendesen elmondani neki, hogy hagyjon békén.
– Nem tudom – sóhajtottam. – Kétlem, hogy bármi hatna rá. És abban se nagyon bízom, hogy téged ne bántana. Ez pont olyan fajta seggfej.
– Igen, egy seggfej – kezdte Trixi és határozottan rám nézett. – És lehet, tényleg nem fog működni, de eddig mindig csak menekültem a problémáim elől, aztán mások nyakába szakadt az egész. Ezúttal meg akarom oldani.

Bólintottam, de nem szóltam semmit. Megértettem őt, de rossz ötletnek tartottam. Trixi megölelt talán, hogy megnyugtasson, talán, hogy ismét bocsánatot kérjen. Én is átkaroltam még úgy is, hogy kicsit fájt a mozgás. A gyomrom csomóba állt a nyugtalanságtól. Féltem attól, hogy vele is az fog történni, ami velem. Vagy rosszabb.

* * *

Egész nap esett az eső. A nyugtalanság egyre inkább eluralkodott rajtam, de úgy gondoltam, nem ok nélkül. Trixi ma beszélt a barom exével. Nem akarta, hogy vele menjek. Azt mondta, csak felbőszíteném, ha ott vagyok, és megint verekedés lenne belőle, de őt nem bántaná. Szóval csak otthon ültem tehetetlenül és bámultam a falat és hallgattam az ablaktáblákon kopogó esőt.

A nyugtalanságom csak fokozódott, ahogyan egyre sötétebb lett odakint és még mindig nem hallottam Trixi felől. Üzenetekre nem válaszolt. Végül felhívtam, de a hívás sem tudott kapcsolódni. Ekkor kaptam magam, hogy elindulok érte. Tudtam, hol találkoztak. A következő pillanatban megtorpantam, ahogyan belém hasított a gondolat, hiába mennék oda, már biztosan nincsenek ott. A srác biztos elvette a telefonját és kikapcsolta. Én pedig itt ültem és pazaroltam az órákat, mint egy idióta.

Egyik aggasztó gondolatom követte a másikat egyre növelve a frusztrációmat és dühömet. Lezuhantam az ágyra és csak bámultam a padlót. Hogy lehettem ekkora hülye, hogy hagytam ezt?

A percek óráknak tűntek, ahogyan a gondolataimmal és kétségeimmel küszködve azon töprengtem, mitévő legyek. Már éppen indultam volna, hogy csináljak végre valamit, amikor megszólalt a kapucsengő.

– Én vagyok – hallatszott a kagylóban Trixi hangja.

Kinyitottam neki a kaput, majd kiléptem az esőtől nedves és hűvös folyosóra és a szomszéd előtt uralkodó sötétségbe bámulva vártam, hogy felbukkanjon. Sok mindenre számítottam, de amikor kilépett a fénybe, alig ismertem rá.

Lehajtott fejjel, összeesetten csoszogott felém. Nem volt rajta kabát; teljesen el volt ázva. Szőke haja barnának tűnt a nedvességtől és csöpögött róla a víz. Reszkető légzése tisztán hatolt át az esőn. Odasiettem hozzá, ő pedig a karjaimba zuhant; a teste hideg volt, nedves és reszketett. Csak egy pillantást vetettem az arcára, a remegő, belilult ajkaira, a kipirosodott szemeire, és megértettem, valami sokkal borzalmasabb történt vele, mint bármi, amire számítottam.

Azonnal bevittem a lakásba és elkezdtem levenni róla az átázott ruháit. Rossz volt nézni, ahogy csak ott állt remegve és hagyta magát. Mozdult, amikor kértem rá, de teljesen passzív volt, nem is szólt semmit, csak hümmögött, nyöszörgött és sóhajtozott. Mintha nem is ott lett volna, hanem valahol teljesen máshol. Ahogyan a nedves ruhák lekerültek róla, megértettem, hogy miért. Hideg bőrén lila foltok éktelenkedtek. A nyakán, a hátán, a karjain, a mellein, mindenhol. A belső combján pedig száradt vér csíkjai húzódtak.

Az elmém mindent regisztrált, mindent értelmezett, de még ezeken sem akadt meg; pörgött tovább. Hajtott a kényszer, hogy Trixit biztonságban tudjam. Muszáj volt, csak én voltam ott neki és szüksége volt rám. Még be se fejeztem az előző dolgot, már a következőn járt a fejem. Még csinálhattam valamit, csinálnom kellett valamit.

Betereltem a fürdőbe a zuhany alá. Folyamatosan magyaráztam neki, mit fogok csinálni. Hideg vízzel kezdtem és amikor bólogatott, hogy érzi, akkor fokozatosan állítottam át melegre és addig engedtem rá, ameddig jól át nem melegedett. Utána jó alaposan áttöröltem és ráadtam egy köntöst. Kivezettem a fürdőből be a szobába.

A szobába befordulva megtorpantam. Az ablak nyitva volt; a párkányon kopogó eső zaja és hűvös esőillat áradt be rajta. Ösztönösen pillantottam a padlóra, ahol meg is láttam a papírrepülőt. Leültettem Trixit, majd felkaptam a papírrepülőt; teljesen száraz volt. Összegyűrtem és dühösen kihajítottam az esős éjszakába; becsuktam az ablakot.

Trixihez léptem, finoman megérintettem a vállát.

– Csinálok egy teát, jó? – mondtam és fordultam is a konyha felé, de megragadta a kezem.
– Ne – szólt. Olyan régóta nem szólalt meg, hogy a hangja egészen meglepett.

Könyörögve nézett rám, én pedig engedelmesen leültem mellé. Közelebb húzódott hozzám, belém kapaszkodott és odabújt. Éreztem a nedves hajának illatát. Az agyam még pár percig erőlködött: csinálni kellene neki egy meleg teát, meg kellene szárítani a haját. Végül feladta. Sóhajtottam és néztem, ahogyan az ujjaim megfeszülnek, a kezem remegni kezd. Küszködtem ellene, de végül a tehetetlenség eluralkodott rajtam, nem bírtam tovább és elsírtam magam. Trixi is velem sírt.

Egy negyedóra telhetett el, ameddig valamennyire lenyugodtam. Utána még ugyanennyi ideig csak ültünk egymás mellett, némán hallgatva a doboló esőt.

– Annyira hülye vagyok – szipogta Trixi. – Megmondtad, hogy rossz ötlet. De én megint hülye voltam és most… – Szívott egyet az orrán és reszketve sóhajtott. – Megérdemlem ezt.
– Nem igaz – vágtam rá halkan. Megindult a kezem, hogy megfogjam a kezét, de visszahúztam. Azok után, ami történt, féltem hozzáérni, mintha én tettem volna valami rosszat, bűntudatom volt valamiért, amit nem követtem el. – Nem vagy hülye, nem csináltál semmit rosszul.
– Eltörte a telefonom – folytatta Trixi sírós hangon. – Azt mondta, úgy fog használni, mint egy szexjátékot. Oda fog dobni a haverjainak, aztán bezár, amikor nem kellek. És senki nem fog értem jönni.

Felzokogott. Az egész testem befeszült; a nadrágomba markoltam.

– Nem kell beszélned róla – mondtam inkább talán a saját védelmemben, mert fájdalmas volt hallani.
– Ő is ott volt. – Trixi a köntös ujjával a szemeit törölgette. – A dolog az ablak mögül. – Az ablakra pillantottam, amin hosszú csíkokban csorgott az eső. – Amikor kidobott az esőbe, nézett a sötétből és végig követett. – Felemelte a fejét és a szemeiben olyan fájdalommal és rémülettel nézett rám, amit még soha nem láttam senkitől. – El vagyok átkozva. Meg fogok halni, ugye?
– Dehogy fogsz! – Magamhoz öleltem; remegve kapaszkodott belém. – Nem fogsz. Meg fogjuk oldani. Kitalálunk valamit és minden rendben lesz.

Minden szót, amit kiejtettem hazugságnak éreztem. Valójában fogalmam sem volt, mit fogunk csinálni. Ugyanannyira zavarodott voltam és ugyanúgy féltem, mint ő. Úgy kapaszkodott belém, mintha megvédhetném, pedig én is ugyanezért szorítottam olyan erősen magamhoz. Az esőáztatta ablakon át egy árnyék némán figyelte ezt.

* * *

Az ég borult volt és sokat esett, mintha az időjárás is tükrözte volna a hangulatunkat. Trixi jobban nézett ki, de nyilvánvalóan nem volt jól. Az sem segített, hogy a seggfej exe nem hagyott minket. Üzeneteket küldözgetett nekem, amiben dicsekedett azzal, amit Trixivel csinált hosszan és részletekbe menően. Egyszer a ház előtt is megjelent, legalábbis egyszer láttam. Játszottam a gondolattal, hogy ha odajön, azonnal megölöm. De nem jött oda.

Az éjszakák nehezek voltak. Trixi nyugtalanul aludt, én pedig sokszor felébredtem arra, hogy valami mocorog és zörög az ablaknál. Rögzítettem az ablakot, ahogyan csak tudtam, nehogy kinyíljon. A túloldali ablak mögötti akármi ezt használta főleg, és nem akartam, hogy bejusson. Sajnos nagyon jól tudtam, hogy ez keveset tesz ellen, de nem tudtam mi mást csináljak.

Az egyik este összebújva néztünk valami filmet Trixivel. A kinti vihar hangjai még nyugtatóak is voltak. A nyugalom kezdett ránk telepedni némi enyhülést adva az őrülettől, ami az utóbbi napokban ránk szakadt. Aztán megszólalt a kapucsengő.

– Igen? – szóltam bele.
– Trixi már tud járni? – Zsolt volt az. Még a rossz minőségű kaputelefonon keresztül is érződött, hogy vigyorog. – Jó alaposan megbasztam. Egy idő után már nem is kiabált. Ez untatott, ezért elkezdtem használni a száját. Remélem nem lett teljesen használhatatlan a számodra. Az ilyen kurvákon mindig akad valami lyuk, amit meg tudsz dolgozni.

És csak beszélt és beszélt, én pedig némán hallgattam. Magam sem tudom miért nem tettem le egyből. Végül egy szó nélkül leraktam.

– Ki volt az? – kérdezte Trixi kis ijedtséggel a szemében; már sejthette a válaszom.
– Ő volt – mondtam.

A kapucsengő újból megszólalt, de ekkor már csak levettem és félreraktam.

Hirtelen három hangos koppanást hallottunk. Trixi ijedten felkiáltott; mindketten az ablak irányába kaptuk a fejünket. Először azt hittem bogarak vagy denevérek ütődtek az üvegnek, de amikor a koppanások megismétlődtek az ütemük és a szünetek túl szabályosak voltak.

Trixi felpattant, odasietett hozzám és belém kapaszkodott. Lélegzetvisszafojtva hallgattunk. Aztán az ajtón dörömböltek.

– Hahó! Eleget szórakoztunk. – Zsolt volt az. – Tudom, hogy Trixi ott bent van. Volt elég ideje sajnáltatni magát és átgondolni, amit csinált.

Trixi erősen megszorította a karomat. Bennem egy szempillantás alatt felment a pumpa. Az első gondolatom az volt, hogy átmegyek a konyhába, felkapok egy kést, kinyitom az ajtót, és tárgyalás nélkül nyakon szúrom ezt a szarzsákot. Nem így tettem.

– Maradj! – mondtam Trixinek. – Majd én elintézem.

Nem akart elereszteni, de végül kiszabadítottam magam a szorításából. Az ajtóhoz mentem és kinyitottam. Zsolt ott állt egyedül kissé ázottan; a haja nedvesen csillogott a lámpafényben. Arcán hülye, önelégült vigyor ült, amitől még inkább felforrt az agyvizem.

– Na végre – szólt. Benézett mellettem a lakásba. – Trixi!
– Értjük a célzást – kezdtem. – Egy kibaszott kemény tökű, ordasnagy fasz vagy. Vettük. De mi lenne, ha most már eltakarodnál a picsába?

Zsolt lassan rám nézett; már nem vigyorgott.

– Kurva keménynek képzeled magad, mi? – szólt.

Szünetet tartott, de nem feleltem.

– Az a kis kurva megcsalt engem. Velem ilyet senki nem csinál. – Minden szót külön hangsúlyozott. – Megkapta a büntetését, kapott időt gondolkodni azon, amit tett. És most idejön és megmutatja, hogy mennyire sajnálja, és talán visszaengedem magamhoz. És talán, téged is elfelejtelek.

A tekintetében teljes meggyőződéssel meredt rám. Nem az volt ijesztő, amit és ahogyan mondta, hanem hogy látszott a szemében, mennyire hisz mindabban, amit elmondott. Itt nem volt miről beszélni.

– Csak menjél innen – javasoltam neki újra.
– Mert különben mi lesz? – Olyan büszkén, szinte már sértődötten húzta ki magát, mint egy pulyka. Nem volt elég magas ahhoz, hogy elérje a hatást vele. – Hívod a zsarukat?

Ismét nem válaszoltam. Egy percig csak meredtünk egymásra. Végül levette rólam a szemét és mögém irányította a figyelmét.

– Trixi! – kiáltotta újra.

Meglendítettem az öklömet és fejen találtam. Nem találtam telibe, lecsúszott a kezem, de annyi ideje gyűlt ez bennem, hogy még így is nagyon kielégítő volt. Zsolt hátratántorgott, de hamar összeszedte magát, így egy pillanattal később én is bekaptam pár találatot. A többségét sikerült hárítanom. A sarokban olyan szűk volt a hely, hogy végül egymásba kapaszkodtunk és dulakodtunk.

Sikerült belenyúlnom a szemébe egyszer. Alacsonyabb volt, de erősebbnek bizonyult nálam, így miközben tolt hátra, próbáltam megharapni. Nem jártam sikerrel, de ő arcon fejelt; a szememet találta el. A fejemre ütött, amit még sikerült védenem, de a gyomorszájast már nem. Fuldokolva estem neki a falnak az ajtó melletti kis sarokban. Rugdosott, ahol ért. Idővel már a földön összekuporodva ültem; annyira magamnál voltam, hogy védtem a fejemet, ami a találatok erejétől időnként nekikoppant a falnak.

– Ez kellett neked, te senkiházi szar! – sziszegte zihálva, ahogyan taposott be a sarokba.
– Hagyd békén, te állat! – Trixi kiáltására a rúgások sorozata abbamaradt.

Felpillantva láttam, ahogyan Trixi rángatja Zsoltot, aki egy mozdulattal kiszabadította magát, és lekevert egy pofont a lánynak. Aztán egy újabbat. A pofonok csattanásaira, Trixi sírására megfeszültek az izmaim. A fájdalmaim ellenére felpattantam és Zsoltnak rontottam.

Homályosak az emlékeim arról, hogy pontosan hogyan történt. Meglöktem talán, esetleg megrúgtam, amitől hátraesett. Zsolt nekiesett a folyosó alacsony korlátjának, átbucskázott rajta és lezuhant a belső kert sötét mélyébe a harmadikról. Hallottam az ágak recsegését, majd egy puffanást. Aztán csend; csak az eső kopogott.

Kimerülten nekidőltem a falnak és nagyokat sóhajtottam. Trixi ott volt velem, talán még mondott is valamit, de nem emlékszem. Lassan tértem magamhoz és álltak össze az események.

– Meg kell néznem, mi van vele – nyögtem ki végül. Trixihez fordultam. – Lemegyek, megnézem. – Láttam Trixin, hogy nem akarja, hogy menjek. – Menj be, csukd be az ajtót. Mindjárt visszajövök.

Trixi tanácstalanul és ijedten nézett rám.

– Várj bent! Visszajövök – ismételtem és elindultam a lépcsőház felé.

Tudni akartam, mi van azzal a faszkalappal. Lehet, meg is halt. Még bántani se bántottam senkit komolyabban, megölni valakit meg pláne nem. Sokat gondoltam rá, hogy őt meg fogom. Meg akartam ölni. Megérdemelte volna, de valószínűleg nem tettem volna meg. Szándékosan, tervezetten nem. Amikor elképzeltem a halálát, büszke voltam magamra. Most, ahogyan siettem le átázott zokniban, a fülemben dübörgő adrenalinnal és egyre sajgó tagokkal a sötét lépcsőházban, inkább félelmet éreztem.

Mikor leértem, a belsőkertbe vezető ajtót nyitva találtam. Lépések és nyögések visszhangoztak a főkapu felől, aztán a kapu jellegzetesen zörögve kinyílt. Óvatosan léptem elő a sarok mögül. Nem láttam, ki ment ki, de a főkaput nyitva hagyta. Talán Zsolt túlélte a zuhanást és inkább a távozás mellett döntött, gondoltam. Megfordult a fejemben, hogy utánamegyek, megállítom és hívok neki egy mentőt. Egy seggfej volt, de én nem.

Ekkor megnyikordultak a kert ajtajai. Hűvös levegő csapódott a hátamnak; megborzongtam. Megperdültem és a kert nedves ablakain keresztül megláttam. Ott állt a kert közepén a sötétben; a kalapjáról és a kabátjáról azonnal felismertem.

A szívem kihagyott egy pillanatra. De a rémület akkor rántott össze igazán, amikor az árnyalak váratlanul meglódult. Ügyetlen, groteszk kalimpálással, mégis elképesztő sebességgel mozgott. Rémisztő némasággal mászott keresztül a kertajtón; se az ajtó nem nyikordult, se a léptei nem visszhangzottak a folyosón. Az iszonyatból felocsúdva rohantam fel a lépcsőn a lakásomhoz. Nem néztem hátra.

Sietve csuktam be az ajtót magam mögött és ügyetlenkedve zártam be. A zárak kattanásai némi nyugalommal töltöttek el. Ez a nyugalom hamar szertefoszlott, amikor észrevettem, hogy a lakásban sötétség uralkodott és csend. A gyomrom azonban akkor szorult össze igazán, amikor megláttam, hogy az ablak, amit annyira próbáltam csukva tartani, ismét tárva-nyitva állt.

– Trixi! – kiáltottam.

Óvatosan lépkedtem beljebb. A szemem sarkában fényt láttam a fürdőbe vezető folyosó felől. Újra Trixit hívtam és elindultam a fürdőbe.

A fürdő ajtóból már láttam, ahogyan Trixi a zuhanyzóban kuporog a kezében a telefonommal, aminek a képernyője bevilágította könnyektől nedves rémült arcát. A gyenge fény megvilágította rémületének a forrását is. Az elképesztően magas árnyék kalapos feje elérte volna a mennyezetet, ha kiegyenesedett volna. Vékony alakja a hosszú, furcsán álló karjaival egy göcsörtös, rémséges faként hajolt Trixi fölé.

A döbbenet leküzdése után az első mozdulatommal felkapcsoltam a villanyt. A fény betöltötte a helyiséget és az eddig csak a sötétség homályában látott alak először vált láthatóvá teljes valójában.

A teste teljesen ki volt csavarodva a fekete kabát alatt, visszafelé volt az egész. Háttal hajolt a dermedt Trixi fölé, a tarkójával bámult le rá, az arca – ha volt egyáltalán neki – a mennyezetre meredt és a kalap takarta; csontvékony, lehetetlenül hosszú karjait kényelmetlenül kicsavarta, hogy felfelé fordított tenyeréhez kapcsolódó vékony ujjaival elérje a lányt. Szürreális alakja szinte teljesen betöltötte a helyiséget.

Egy pillanatra láttam csak, aztán az alak megvonaglott és egy hang nélkül nekem rontott. Nem volt erő abban, ahogyan rám ugrott, mégis hanyatt estem. Az alakja sötét, jéghideg lepelként borult rám. Éreztem, ahogy a számba és orromba hatol; a hideg végigperzselte a légcsövemet, a tüdőmet jeges fagy rántotta össze. Görcsbe rándult a testem, rángatóztam, fuldokoltam, könnyeztem.

Elájulhattam egy pár pillanatra, vagy talán csak az elmém törölte a szenvedésem pillanatait, mert a következő, amire emlékszem, hogy levegőért kapkodva riadok fel, mintha egy rossz álomból ébredtem volna. Trixi sírdogálva ölelt magához. A fürdő előtti folyosón ültünk a földön. Fáztam és sajgott mindenem.

– Soha nem lesz vége, ugye? – szipogta Trixi. Rám nézett; az arca piros volt és könnyektől nedves és egy kis seb volt rajta ott, ahol az a barom megütötte. – El vagyunk átkozva. El fog kapni. Meg fogunk halni, igaz?

Kétségbeesetten fürkészte az arcom, majd kitört belőle a mély, tehetetlen, gyötrő zokogás. Szorosan magamhoz öleltem, megsimogattam a fejét. Sírni akartam én is, de nem ment. Csak ültünk ott, ki tudja meddig, és vártunk. Vártunk valamire. Vártunk az árnyékra a túloldali ablak mögül, hogy elnyeljen minket.

Utáltam várakozni. Különösen az elkerülhetetlenre. Dühített. És a düh lehet produktív érzelem is, ha cselekvésre sarkall.

– Gyere! – szólaltam meg. – Van egy ötletem.

A lány kábán és kimerülten nézett fel rám.

– Hogy? – kérdezte értetlenül. – Micsoda?
– Csak gyere – ismételtem.

Nyöszörögve feltápászkodtam, Trixi hozzám simult és átsétáltunk a szobába. A nyitott ablak párkányán kopogott az eső; a parkettán már három papírrepülő hevert. Felvettem az egyiket.

– Korábban azt mondtad – kezdtem –, azért akarsz beszélni az exeddel, hogy ne kelljen menekülnöd előle, hogy végre ne kelljen félned tőle.
– Aztán mire mentem vele – mondta letörten. – És hogy segít ez most?
– Úgy, hogy ugyanezt fogjuk csinálni.

Trixi értetlenül pislogott.

– Hogyan?

Felmutattam a papírrepülőt és az ablakra mutattam.

– Akármi is van odakint, ahelyett, hogy várnánk rá, idehívom.
– És ez min változtat?
– Talán semmin – vontam meg a vállam. – De itt már nem az eredmény a lényeg, hanem az, hogy csinálunk-e valamit vagy sem. De csak akkor, ha te is velem vagy.

Trixi az ajkát harapdálva nézett rám, majd az ablakra pillantott; megszorította a kezem.

– Félek – motyogta.
– Én is – vallottam be.

Egy perccel később felém fordult és bólintott.

– Csináljuk.

Széthajtogattam a papírrepülőt, kerestem egy tollat és a „Kívánj és küldd vissza” alá odaírtam „mutasd magad”. Visszahajtogattam a papírt, egy pillantást vetettem Trixire, majd kihajítottam a repülőt az ablakon az esőbe. Biztos voltam benne, hogy célba talált. Megfogtuk egymás kezét és az ablakra meredtünk. Nem kellett sokáig várnunk.

A kinti világ, az utca és az eső zajai hirtelen elnémultak. Az ablakot egy áthatolhatatlan sötét lepel burkolta be. Olyan volt akár egy hártya, lüktetett és hullámzott, majd egyszer csak átszakadt. Olajos sötétség ömlött be a szobába, felcsapott a falakra és megállíthatatlanul száguldott felénk. Magamhoz szorítottam Trixit, és a sötét áradat hulláma elsodort minket.

Tehetetlenül forogtunk a csontig hatoló jeges semmiben. Görcsöltem és fuldokoltam, de próbáltam nem elereszteni Trixit. Végül a közénk hatoló áradat szétszakított minket. Kapálódzva próbáltam menekülni a körém gyűlő sötétségtől, de nem volt hova. Egyre nagyobb erővel szorított, elnyelt és összeroppantott.

* * *

Nagyon fáztam. A testem időről-időre görcsösen meg-megremegett a hidegtől. Teljes volt a sötétség körülöttem, magamat valahogyan mégis láttam. Akármennyit mentem bármelyik irányba, nem változott semmi. Egyedül voltam. Csak a reszkető légzésem és a nedvesen tocsogó lépéseim voltak a társaim.

Meghaltam. Egyre biztosabb voltam benne. Sokat hallottam azt, hogy a halál után nincs semmi, csak a nagy sötétség és csend. Hát, ez pont így nézett ki. Hacsak éppen nem az ellenkezője igaz és ez a Pokol, az én személyes poklom. A magányos, önsajnáltató lúzer pokla, akit valódi magányra kárhoztattak az idők végezetéig.

A nagy semmi bántani kezdte a szemem; mintákat és színeket kezdtem el látni benne, amik nem voltak ott, ahogyan az elmém próbált értelmet adni a helynek. Végül becsuktam a szemem és úgy sétáltam tovább. Nem mintha lett volna mit nézni vagy bármin átesni.

Kíváncsi voltam, mi történt Trixivel. Vajon ő is itt bolyong a sötétben velem? Aztán azon kezdtem el gondolkodni, olyan-e ez a hely, ahol lassan elveszítem az emlékeimet, elfelejtem ki voltam én és ő, és a végén csak egy üres, sétáló test leszek a sötétség tengerében. Végül azon kezdtem el morfondírozni, hogy mikor tör rám az első pánikroham, és redukál le egy kuporgó, zokogó ronccsá.

Vajon hogyan telik itt az idő, jutott eszembe váratlanul. Egyáltalán létezik idő itt? Ha létezik, milyen formában? Lehet az idő cseppfolyós errefelé és az a tócsa, amiben trappolok lehet az idő maga. Számít egyáltalán az itt töltött idő?

Ekkor hirtelen nekimentem valaminek.

– Kinek képzeled magad, te senki? – szólalt meg indulatosan egy ismerős hang.

Ahogyan kinyitottam a szemem hátrahőköltem. Az alak vonások nélküli fejének domború tükréről a saját tekintetem nézett vissza rám.

– Egy senki vagy! – kiáltotta és két kézzel taszított egyet rajtam.

Hátratántorogtam, bele egy másik alakba, aki megragadta a vállam és az arcomba bámult; arcának tükre gyűlölködő tekintetet formált a képmásomból.

– Miért létezel egyáltalán? – mondta.

Leráztam magamról a kezét és hátraléptem. Meghökkenve vettem észre, hogy rengeteg fekete alak van körülöttem. Valahogyan kitűntek az ezt a világot uraló sötét semmiből. Nyugtalanító, jellegtelen fekete testük manökenbábukat juttattak az eszembe, de ezek nagyon is mozogtak és mind engem bámultak tükröződő arcukon az én eltorzult, gyűlölettel teli tekintetemmel.

Sietve haladtam át közöttük, miközben mindegyik felém nyúlkált, próbált megragadni és sértéseket vágtak hozzám a saját hangomon, ami hamar rémisztő kakofóniává vált.

– Nem vagy jó semmire!
– Nem értesz semmihez! Egy szar vagy!
– Nem kellesz senkinek!

Küszködve lökdöstem félre őket az útból kétségbeesetten keresve a kiutat a tömegből, de bármerre mentem, nem volt vége.

Már kezdtem feladni és belátni az erőlködésem hiábavalóságát. A sértések özöne nem csillapodott. Az alakok egymás után ragadtak meg, az arcomba bámultak a saját tekintetemmel és közölték velem a mondandójukat. Ezután haladtam tovább egy kiválasztott irányba, hogy egy újabb buzgó csapat tükörarcú klónom közölhesse velem, mennyire haszontalan vagyok.

A sértéseket harsogó hangom mellett váratlanul egy másikra lettem figyelmes. Először azt hittem, csak képzelem, hogy az elmém hangokat kreál kínjában, hogy mást is halljak, de pár pillanatra rá tudtam koncentrálni és úgy tűnt, egy bizonyos irányból jött. Újult erővel löktem félre az alakokat, hogy ráleljek a hang forrására. De hiába; túl zajosak voltak. A hang ott volt, biztosan tudtam, de még azt sem tudtam kivenni, mit is hallok.

– Fogd már be! – mordultam rá az egyikre, amelyik a fülembe vonyított. Fenyegetően rámutattam egy felém közeledő csoportra. – Kuss legyen! Pofa be!

Nem használt. Dühömben kiabáltam velük, az arcukba tenyerelve fellöktem őket, beléjük rúgtam, de csak jöttek és jöttek és mondták tovább.

– Fogjátok be a pofátokat! – tört ki belőlem a kétségbeesett düh. Az ordításom végigsöpört a koromfekete világon; aztán csönd.

A tükörarcú alakok elhallgattak. Nem mozdultak, nem nyúltak ki értem, csak bámultak rám tükörarcukon keresztül a saját szemeimmel. A nyugtalanító némaságban végül meghallottam a hangot. Sírást, egy lány sírását.

– Trixi? – hasított belém a felismerés.

Tisztán hallottam, az irányát is meg tudtam állapítani. Óvatosan indultam meg a körülöttem szobrozó alakok fala felé. Nem álltak az utamba, szétnyíltak előttem és hagytak tovább haladni. Azonban nem csak a tekintetükkel követtek. Mire kiértem a tömeg szélére, egy teljes seregnyi tükörarcú verődött hozzám és kísért el Trixi keresésére. A jelenlétük nyugtalanító volt, mert akármik is voltak, fogalmam sem volt, mit terveznek. De legalább már nem voltam egyedül ebben a sötét, kihalt, hideg világban.

A sírás egyre közelebbinek érződött, mígnem feltűnt valami a távolban. Több is volt; szürke foltok a sötétségben. Közelebb érve lett nyilvánvaló, hogy ezek is sötét, tükörképű alakok, amik komótosan ballagtak egy irányba, ahol egy hasonló seregnyi gyűlt össze, mint ami engem követett. Ezek viszont nem beszéltek, egy hangot sem adtak ki, és az arcuk is üres volt.

Egyre mélyebbre hatoltam a tömegükben, toltam félre őket az utamból, hogy a keserves sírás forrásához jussak. Amennyire láttam, a seregem hasonlóan tett; tolták szét az idegen, arctalan alakokat, hogy tartsák velem a lépést, és meneteltek egyre mélyebbre.

Két néma alak között átbújva végül megtaláltam. Ott kuporgott a földön, szőke haja eltakarta az arcát és zokogott. Egy alak guggolt mellette és a hátát simogatta, mintha vigasztalni próbálná. Egy másik előtte állt és a gesztikulálásából úgy tűnt, mintha lehordaná. Egyikük sem adott ki hangot.

– Trixi! – kiáltottam oda.

Felemelte a fejét és a hajzuhatag mögül kipirosodott, kisírt szemekkel nézett rám. Először meglepettség aztán megkönnyebbülés ült ki az arcára. Megpróbált felkelni, de hirtelen egy alak masírozott ki a körülötte lévő tömegből, durván Trixi hajába markolt és hátrarántotta a fejét. Úgy tűnt, mintha mondana neki valamit, majd lekever a lánynak egy pofont.

Azonnal odasiettem, félre lökötem az összes közelében ácsorgó tükörfejűt. Azt, amelyik megütötte, megragadtam és szinte behajítottam a tömegbe. Egy pillanatig vizslattam az alakokat, hogy tesznek-e valamit, de miután egy sem mozdult felénk, letérdeltem Trixi mellé.

– Hé, én vagyok az. – Óvatosan megérintettem. Felnézett rám; megviselt volt és rémült. Azonnal a nyakamba ugrott. – Most már minden oké. Megtaláltalak.

Nem volt minden oké, de a testének a melege, a hajának az érintése olyan boldogsággal és megkönnyebbüléssel töltött el, ami teljesen idegennek érződött ennek a helynek az üres vákuumában, ahol látszólag se fény, se melegség nem léteztek.

– Azt hittem, végleg elvesztél – szólt remegő hangon Trixi. – Bolyongtam a sötétben, hátha megtalállak, de csak ezek jelentek meg. – A tükörarcúakra pillantott.
– Ja, én is így voltam. – Megérintettem az arcát, ahol a tükörarcú megütötte. – Ne engedd, hogy hozzád érjenek!
– Próbáltam, de túl sokan vannak, meg – lehajtotta a fejét – kiút sincs innen. Mi ez a hely egyáltalán?
– Fogalmam sincs – csóváltam a fejem. – De megtaláltalak és ez már eredmény. – Megfogtam a kezét és felálltam. – Gyere, együtt kitalálunk valamit. Sajnos jobbat nem tudok.

Trixi felállt; széles mosoly terült szét az arcán, talán a megkönnyebbüléstől. Lehajtotta a fejét és szégyenlősen próbálta elrejteni. Nekem is mosoly kúszott az arcomra ettől. Nem tudtam, hogy mi fog történni ezután, hogyan fogunk kijutni innen, ha egyáltalán ki lehet, de sokkal jobban éreztem magam már attól is, hogy a közelemben volt.

– Nem mész sehova, te ringyó!

A visítás szétrobbantotta a csöndet. Az eddig üres arcú alakok tükreiben Trixi gyűlölettől eltorzult arcai jelentek meg.

– Egy hülye kurva vagy! Nem érdemled meg, hogy elmenj vele! – harsogta az egyik alak Trixi hangján, majd hirtelen kicsapott a karjával és a lány hajába markolt.

Trixi felkiáltott. Én azonnal odaléptem és ököllel arcon ütöttem a Trixi-tükörklónt. Az alak feje hátracsapódott, eleresztette a lányt és hanyatt esett. Azonban újabb alakok ugrottak oda kiáltozva és megragadták Trixit, aki kapálódzva próbált szabadulni. Mielőtt segíthettem volna rajta, az én néma árnyékseregem is kiáltozásban tört ki; egy féltucat kéz kapaszkodott belém és rángatott hátra. Kétségbeesetten ordibáltam és kalimpáltam, miközben tehetetlenül néztem az engem szüntelenül sértegető és gúnyolódó torz tükörarcaim között, ahogyan Trixit elnyeli a sötét alakok tömege.

Vonszoltak egy darabig, aztán egyszer csak a földre ejtettek. Azonnal felpattantam és körbefordultam, de minden irányból csak az én tükörképemet viselő alakok ácsorogtak, ócsároltak és provokáltak engem.

– Nem akar veled lenni, te senki! – kiabálta az egyik. – Egy kibaszott lúzer vagy! Senkinek nem kellesz!

Már irritált a saját hangom, a minden irányból rám zúduló cinikus megjegyzéseim, a saját gyűlölködő, arrogáns, lenéző tekintetem. Fújtattam a dühtől, amit csak tovább táplált a felismerés, hogy az átkozott hely jellegtelen üressége miatt képtelen voltam megállapítani, merről hurcoltak ide, merre van Trixi.

Végül elindultam az egyik irányba, amiről úgy sejtettem, a jó irány. Az alakok nem álltak félre az utamból, ezért megpróbáltam félrelökni őket. Ekkor azonban az egyik váratlanul ellenállt és visszalökött.

– Mégis mit képzelsz, hova mész? – vetette oda.
– Takarodj az utamból – sziszegtem.
– Különben mi lesz, te kis keményc sávó? – gúnyolódott tovább a tükörarcú.
– Lehet, megint sírni fog – nevetett egy másik.
– Vagy megüti magát – szólt egy harmadik.
– De kibaszott nagy a pofátok ahhoz képest, hogy nem is léteztek – jelentettem ki.
– Ó, igen? – Az előttem álló alak közelebb lépett. – Mondja ezt az, aki úgy egy semmi, hogy közben létezik.
– Takarodj az utamból! – kiáltottam rá, de rám sem hederített.
– Senki vagy. – A tükörarcú lökött egyet rajtam. – Nincs semmid. Nem értesz semmihez. Egyedül vagy. Nem vagy semmi sem, csak szánalom, önsajnálat és…

Minden lökésétől csak egyre gyűlt bennem az indulat, végül megfeszült az állkapcsom, ökölbe szorult a kezem, és a fortyogó düh kitört belőlem. Állcsúcson érte az öklöm a tükörarcút, aki azonnal bezuhant a társai közé. Állatias ordítással rohamoztam bele a tömegbe. Őrjöngve támadtam rá mindenre, ami az én arcomat viselte vagy az én hangomon szólt.

A dühöngésem során összeakaszkodtam az egyik tükörképűvel. Vissza tudott tartani, nem bírtam vele.

– Csak ennyit tudsz? Szánalmas – vigyorgott gúnyosan a képmásom arca tükröződő felületéről. – Egy gyenge szar vagy.

Felmordultam, erősen belekapaszkodtam és kigáncsoltam. Lezuhantunk a hideg, nedves földre, ahol azonnal rámásztam és még mielőtt bármit tehetett volna, a teljes testemet beleadva az arcába könyököltem. Aztán csak ütöttem a tükörarcát megállás nélkül; a feje toccsanva csapódott a földnek minden találat után. A tükör az egyik ütésem erejétől hangos reccsenéssel tört el, majd teljesen szilánkosra zúztam. A darabok fájdalmasan beleálltak a kezembe, de ez sem állított meg abban, hogy újra és újra lesújtsak rá.

Nem emlékszem már, hogy mikor hagytam abba. Csak a csendre emlékszem, a kimerült zihálásomra, és hogy egyedül voltam, a sötét, tükörarcú alakok eltűntek. Hideg volt és fájt a kezem. A testen ültem és az összetört arcára meredtem, aminek számtalan tükörszilánkja üresen nézett vissza rám. Egy percre úgy tűnt, győztem. Kinyírtam a rohadékot. Megszabadultam tőlük.

Aztán hangokat kezdtem hallani, a saját hangomat, ahogyan többedmagával magyaráz szüntelenül, gúnyolódik, nevet és sérteget. Hirtelen nem tudtam eldönteni, honnan jönnek a hangok, majd megláttam a kezemet. Az arcom elé emeltem a fájós kezemet; a sebekből higanyszerű anyag csorgott végig hosszúra nyúló patakokban a karomon, amikben saját magam undok képmásai néztek vissza rám lángoló gyűlölettel.

Amíg én a tükröződő véremben úszó arcokkal voltam elfoglalva, az alattam fekvő tükörarcú megmozdult és mire bármit tehettem volna felpattant, mint egy rugó, nyakon ragadott és letepert. Nem csak lenyomott a nedves földre, hanem áttolt rajta, mintha víz lenne. Fuldokoltam a folyadék jéghideg ölelésében. Kétségbeesetten kapálódzva próbáltam kiszabadulni, miközben a hullámzó felszínen keresztül láttam a saját gonoszul vigyorgó arcomat az engem fojtogató alak törött arcának minden szilánkjában.

Fogyott az erőm és a pánik helyét a feladás kezdte átvenni. Mikor már nem bírtam tovább, lehunytam a szemem, de ekkor hirtelen újra kaptam levegőt. A testem be volt feszülve és a kezeimmel szorongattam valamit. Szemeim felpattantak és azonnal észrevettem, hogy valaki fekszik alattam, akit a nyakánál fogva én nyomok a víz alá. Azt is láttam, hogy az a valaki nem egy tükörarcú volt, hanem én magam.

Rémülten engedtem el a saját nyakamat. Zavarodottan pislogtam körbe a sötétségben, de mire bármit tehettem volna, fekete karok nyúltak ki a vízből, megragadtak és lerántottak a mélybe. Fekete testek úsztak körülöttem, belém ütköztek, megragadtak és rángattak. A nagy kavarodásban össze tudtam szedni magam annyira, hogy amikor egy újabb megragadott, én is belekapaszkodtam, felemeltem a lábaimat és elrúgtam magamtól.

Kapálódzva sodródtam a jeges közegben, de végül sikerült némileg orientálnom magam. A tükörarcúak ragadozóhalakként indultak meg felém. A másik irányban azonban valami fényeset pillantottam meg. Trixi volt az; a szőke haja szinte világított a feketeségben. Ő is egy tükörarcú másával viaskodott.

Ügyetlenül kapálódzva próbáltam elindulni felé, de az egyik fekete alak utolért és megragadta a lábam. Azonnal felhúztam a másik lábam és beletapostam a torz képmásomba lerázva őt magamról és egyúttal lendületet is nyerve.

Kinyújtott kézzel lebegtem Trixi felé, aki szintén észrevett és hevesebben próbált szabadulni a támadójától, miközben kinyúlt felém. Abban a pillanatban, hogy elértem őt, magamhoz húztam és átöleltük egymást. Felkészültem, hogy a tükörarcúak raja nekünk ront és próbál ismét szétválasztani minket. De nem történt semmi, mert mind egy csapásra eltűntek, mintha feloldódtak volna a sötétségben.

Egyedül csak mi ketten lebegtünk egymás karjaiban az üres, fekete semmiben, amit a távolból egyre erősödő zúgás kezdett megtölteni. Olyan volt, akár a tenger morajlása. Mindketten belebámultunk a sötétségbe; nem láttam semmit, de éreztem, hogy valami közeleg. Trixi magához szorított én pedig úgy kapaszkodtam belé átfagyott, fájó ujjaimmal, hogy előbb szakadt volna le a karom, minthogy eleresszem.

A fagyos sötétség hulláma hirtelen csapott le. Minden maradék levegő kiszökött a tüdőmből, mintha kiszipolyozta volna belőlem. Amikor már úgy éreztem, ez a vég, fényesség jelent meg a távolban és felemésztette a sötétet. A fehérség beborított mindent, és újra kaptam levegőt.

A lakásomban tértünk magunkhoz, egymás karjaiban ugyanúgy, ahogyan voltunk, mielőtt az árnyékok berontottak volna az ablakon és elnyelték volna a szobát. Borzalmasan fáztam, nem bírtam abbahagyni a remegést; amikor szólni próbáltam, nem jött ki hang a remegő ajkaim közül. Ösztönösen bújtam Trixihez; annyira kimerült voltam, hogy mást nem is tudtam tenni. Trixi rémülten vinnyogott és húzott magához, kapaszkodott belém. Olyanok voltunk, mint a rettegő kisállatok, ijedten várva a ránk vadászó ragadozó felbukkanására.

A következő dolog, amit az elmém megőrzött, a nappali fény volt, ami az ablakon keresztül világította be a szobát, ahol Trixivel kuporogtunk. Mikor sikerült összeszednem némi erőt, felálltam, az ablakhoz botorkáltam és megtámaszkodtam a párkányon. Kitekintve olyat láttam, ami akkor lehetetlennek, szinte természetellenesnek tűnt. A túloldali ablak ugyanis csukva volt.

* * *

Csomagolás közben az ágy mögött találtam egyet. Amikor felismertem, ledermedtem, a gyomrom összeszorult és szinte újra éreztem a sötétséget rám borulni. Ösztönösen az ablakra pillantottam; nyitva volt. A beáramló délelőtti napfényben táncoltak a felvert porszemcsék. Vettem egy mély levegőt, kifújtam, majd benyúltam az ágy mögé és kivettem.

Már vége van, mondtam magamban a papírrepülőt forgatva. Vagy talán soha nem is volt minek véget érnie. Már egy ideje, hogy Trixivel magunkhoz tértünk ennek a szobának a padlóján annak a szürreális rémálomszerű éjszakának a végén. Én azonban időnként még bizonytalan voltam az elmúlt hónapok valóságosságával kapcsolatban; hol elhittem, hogy minden valódi volt, máskor inkább tűnt egy nagyon hosszú hagymázas álomnak az egész.

A bejárati ajtó kinyílt és Trixi jött be; végignézett az összekészített dobozokon és zsákokon.

– Hogy állsz? – kérdezte a szobába lépve. Azonnal megtorpant, és a döbbenettől nagyra nyíltak a szemei, amikor meglátta a kezemben a papírrepülőt.
– Nem az ablakon át jött – nyugtattam. – Itt találtam. Talán még korábban esett be.

Trixi láthatóan megkönnyebbült, de a szemei kék tükrében makacsul kitartott a nyugtalanság. Leült mellém és a papírrepülőre meredt.

– Jól vagy? – kérdeztem egy perccel később.
– Ja – bólintott. – Mondhatni. Az utóbbi időszak nem volt egyszerű.
– Tudom – sóhajtottam, majd Trixihez fordultam. – Ha szeretnél beszélni róla majd, csak szólj. Lehet ránk férne, hogy átbeszéljük az egész őrületet.
– Igen, az jó lenne – válaszolta. – De nem itt, nem most.

Egyetértően bólogattam és tovább babráltam a papírrepülővel. Én se itt, az események helyszínén akarnám átbeszélni a traumáinkat. Majd később, valahol máshol, biztonságban, nyugalomban.

– És te? – Trixi megbökött a könyökével. – Hogy érzed magad?
– Nem tudom – feleltem őszintén. – Megkönnyebbülten egy kicsit, azt hiszem. Csak el akarok innen menni.
– Éppen ezt csináljuk. – Trixi felállt. – Gyere, már várnak lent.
– Csak megszabadulok ettől.

Az ablakhoz léptem, a párkányra támaszkodva kinéztem rajta. Hunyorogtam a napsütéstől, de amint hozzászokott a szemem a fényhez, már tisztán láttam az ablakot a túloldalon; csukva volt. Trixi szorosan mellém állt és ő is kidugta a fejét.

– Különös így látni – szóltam.
– Gondolod, újra kinyílik? – kérdezte Trixi óvatosan. – Egy új lakónak vagy valami?
– Nem hiszem, hogy ez nekünk már számítana.

Összegyűrtem a papírrepülőt egy galacsinná és kihajítottam a mélybe. Egy pillanatig arra vártam, hogy felröppen újra sértetlen alakban és az ablak felé száll, de nem történt semmi. Trixi sóhajtva visszalépett az ablaktól és a dobozokat kezdte próbálgatni, hogy melyiket bírja el.

– Emlékszel arra, amikor azt mondtam, hogy a kívánságom hozott össze minket? – szóltam és nekidőltem az ablakpárkánynak. – Szerinted, most, hogy az ablak bezárult, megszűnt a varázs, ami összehozott minket és egyszerűen szétmegyünk?
– Szerintem inkább azt jelenti, hogy innentől a kapcsolatunk a mi döntésünk. – Trixi odalépett hozzám és adott egy puszit. – És egyelőre nem szeretném, ha vége lenne. – Rám mosolygott, majd megfordult és felkapott egy dobozt. – Meg megígérted, hogy megmutatod nekem a csillagokat.
– Igaz. Ha ezzel végeztünk, megnézzük együtt a csillagokat – mondtam és becsuktam az ablakot.