A hegedűművész halála
Réz Tihamér hegedűs volt, a javából. Négyévesen kezdett el a hangszeren játszani és igazi csodagyerekként tartották számon. Mára az idő jócskán elszaladt felette. Az ötvenes éveiben járt, mégis kitűnő formában volt, és rajongói rendszeresen megtöltötték a koncerttermeket.
Ám mindenkinek lehetnek rossz napjai, és ez alól Tihamér sem volt kivétel. Ez a mai sajnos pont egy ilyen nap volt. Nem tudni, miért.
Erről egyébként több elmélet is napvilágot látott. Volt, aki egy katasztrofális szerencsejáték-veszteséget emlegetett, ami anyagilag taccsra tette a művészt. Mások azt mesélték, hogy Tihi, aki ezidáig boldog házasságban élt, reménytelenül szerelmes lett egy feltűnően csinos és fiatal klarinétos lányba. Olyan is volt, aki biztos forrásból tudta, hogy Tihamér csúnya verekedésbe keveredett, és véletlenül megölte haragosát, majd elásta hátul a kertjében. Ismét mások meg azt terjesztették, hogy gyógyíthatatlan betegséget diagnosztizáltak nála.
Hogy ezekből mi igaz, nem tudhatjuk, viszont azon az ominózus napon hősünknek valóban cudar kedve volt. Már korán reggel elkezdte alkohollal kezelni a depresszióját, ami a nap előrehaladtával egyre csak súlyosbodott. Délutánra már odáig jutott a lelki válságban, és az alkoholizmusban, hogy elhatározta, megöli magát.
„Agyő, gonosz világ!” – gondolta. Leveti magát arról a szikláról, ami a város fölé magasodik, nem messze a lakásától. Ám mégis, hogy méltóképpen távozzon e szomorú sárgolyóról, mielőtt leugrik, még eljátszik egy csodás hegedűdarabot, a legjobb tudása szerint, de úgy, hogy az égiek is elsírják majd magukat gyönyörűségükben.
Egy darabig azon tűnődött, mit válasszon. Talán egy virtuóz Paganini capricciot? Vagy Bachtól egy fúgát? Netalán Vivaldi valamelyik szívhez szóló concertoját? Esetleg Csajkovszkij híres hegedűversenyét? Mindegy, úgy döntött majd a helyszínen kitalálja. Ami legjobban illik a hely hangulatához.
Készülődni kezdett, ivott némi vodkát, és az üveget meg a hegedűtokot magához véve elindult fel a hegyre.
Egy darabig busszal ment, aztán gyalog kapaszkodott felfelé a magas, kiugró szikláig, ahol egy hatalmas szürke betonkereszt hirdette Jézus Urunk dicsőségét. Menet közben többször meghúzta a vodkásüveget, hogy bátorságot merítsen e nehéz, és bátorságot igénylő feladathoz.
Már beesteledett mire felért, ruhája átizzadt, cipője sáros lett. Körmei alól földes fűcsomók kandikáltak elő a mászástól. Lehelete vodkától bűzlött.
A város fenségesen terült el alatta. Tihamér egy darabig csak ült és nézte. „Az angyalok is ilyennek láthatják” – gondolta. „Nemsokára én is megtudom, mi van odaát. Most hegedülök egyet, aztán leugrok. Legyen végre vége ennek a szenvedésnek.”
Halk kattintással nyitotta ki a hegedűtokot, és rutinos mozdulattal emelte ki az öreg mesterhegedűt, ami akár egy szerető és hűséges asszony simult a kezébe. Végül a chaconne mellett döntött. Istent dicséri, mint Bach legtöbb műve.
Álla alá illesztette a hangszert, mély lélegzetet vett, majd belekezdett. Oly szépen és szomorúan szólt a chaconne, hogy a szíve is belefájdult, mégis megnyugtatta.
De aztán valami történt. Először el sem akarta hinni. Elrontotta! Pont most! Ráadásul annál a könnyű résznél! „Bocsáss meg Uram! Kezdhetem újra?” Ivott még egy kis vodkát. Az erős szesz csak úgy égette a torkát.
„Ez az! Igen, most jó lesz. Azoknak a hármas és négyes hangzatoknak, tisztán kell szólni.”
Újra belekezdett, és megint ugyanott rontotta el. Aztán megint, és megint. Egyre idegesebb lett. Ivott volna még, de az üveg időközben kiürült.
„Szarban vagy!” – gondolta. „Az utolsó koncerteden így beégni… Addig nem ugrom le, amíg rendesen el nem játszom, az hétszentség” – fogadkozott.
Újrakezdte. Nem hiába volt az egyik legjobb hegedűs. Hihetetlen akaraterejével és elszántságával kigyakorolta a legnehezebb tételeket is. „Azért is eljátszom.” Aztán csak hegedült, néha káromkodott, sírt vagy a fogait csikorgatta, de mindig újrakezdte.
Aztán a végén, jó sokára, elkezdett úgy szólni az egész, ahogy elképzelte. Annyira tisztán és átéléssel játszott, hogy az éjszaka lényei köré gyűltek és csendben hallgatták.
Valami történt. Többé már nem Tihamér volt, hanem maga a varázslatos Orfeusz, akinek hangjától megolvadnak a sziklák, életre kelnek a halottak és újra kisüt a Nap.
És tényleg, a keleti horizonton már egy égő vörös csík jelezte az új nap kezdetét.
Befejezte a darabot. Időközben az alkohol is elpárolgott már a testéből. Frissnek és erősnek érezte magát. „Azért is megcsináltam” – gondolta büszkén, miközben visszarakta a hegedűt a tokba.
Csendben indult el lefelé a hegyről. Szíve könnyű volt és boldog. A hajnal hűvös szele arcába fújta a még elgémberedve nyújtózó virágok fülledt illatát. Már nem gondolt sem a múltra, sem a problémáira.
Csak az Életre gondolt, ami csodálatos, és arra, hogy miért nem vette ezt már sokkal korábban észre.