Halloween éjszakája

Horror / Novellák (1169 katt) stephan
  2011.11.05.

A fák levelei már kezdtek lehullani, és az őszi szél sodorta azokat az utcán. Az idő elég hűvös volt főleg, amikor a szél kicsit fújdogálni kezdett, de a nap erőtlen sugarai próbálták még felmelegíteni a már igen hideg októberi földet. Az idő igen őszies volt, pedig pár héttel ezelőtt még javában tartott az idén igen hosszúra nyúlt vénasszonyok nyara. Végül is, már október harmincadikát mutatott a naptár, az idő is épp olyan volt, mint ahogy az ilyenkor megszokott.

Az emberek már készülődtek a halloweenra, ugyan nálunk nem hagyomány, de a fiatalok ilyenkor gyakran összejönnek, hogy megünnepeljék a szellemek és démonok napját, na meg persze, hogy szórakozzanak, és egymást ijesztgessék a butábbnál butább kísértethistóriákkal.

- Szia, Dávid vagyok. Figyelj, Reni, azaz ötletem támadt, hogy rendezni kellene egy kis összejövetelt a haverokkal – mondta a telefonba Dávid.
- Szióka, szerintem nagyon jó ötlet, úgy sincs semmi programom holnapra – mondta Reni.
- Nagyszerű, akkor hívd fel Melit és Vandát, én pedig beszélek Ricsiékkel! – válaszolt Dávid.
- Ó, muszáj Vandát hívni? Tökre zizi az a csaj – flegmázott Reni.
- Jaj, ne legyél már ilyen, ő is a barátunk, hogy nézne ki, az hogy őt kihagyjuk a buliból? –förmedt rá Dávid.
- Jó, végül is igazad van, de én akkor is tökre parázok attól a csajszitól – reagált Ricsi kommentjére Renáta.
- Csak beszélj velük, majd délután három körül nálam találkozunk és megbeszéljük a többit –mondta Dávid.
- Okés, addig riadóztatom a csajokat, hali – köszönt el Reni.
- Rendben, majd találkozunk, szia – búcsúzott Ricsi is.



Délutánra egész kellemes idő lett. A szél is lecsendesedett, és a felhők sem szűrték már a nap halvány sugarait, bár a hőmérő higanyszála valahol a 15 foknál lustálkodott, de mindent összevetve egész tűrhető volt az idő.

Három órára Vanda kivételével mindannyian Dávidéknál voltak.

- Na és Vanda hol van? – kérdezte Ricsi a többiektől.
- Tutira valami emberáldozatot mutat be valami démonhaverjának – mondta nevetve, gúnyosan Renáta, mire a többiek is hangos nevetésen törtek ki Dávid kivételével.
- Mondtam már neked, hogy ne legyél ilyen! Kicsit más, mint mi vagyunk, de ez nem jelenti azt, hogy rosszabb is! – förmedt rá Dávid Renire.
- Ja, persze, mondod te, de amik…. Ó, szia Vanda, már azt hittük, hogy el sem jössz – köszönt Reni az épp betoppanó lánynak, mint ha misem történt volna.
- Sziasztok, bocsi, hogy késtem, de közbe jött valami – mondta Vanda, majd leült a többiek mellé a kanapéra.

Vanda valóban elég furcsa teremtés volt. Egy kicsit különbözött a többiektől, nem is nagyon barátkozott másokkal, eléggé elvont lány volt, csak ritkán ment el a baráti összejövetelekre, most is arra számítottak a többiek, hogy valami ostoba kifogással rukkol elő csak, hogy ne kelljen részt venni a holnapi bulin és annak szervezésében.
- Na és hogy álltok a szervezéssel? – próbálta megtörni Vanda a kínos csöndet.
- Hát… Még igazából sehogy. Úgy gondoltam, hogy kerti parti lesz, de az időjárás szerint holnap esni fog az eső délután, így nem tudom, hogy mi lesz – válaszolt Dávid.
- Ne már! Én már egészen beleéltem magam, a rucim is kiválasztottam, amit fel akartam venni holnap – vágott Dávid szavába Melitta, aki Renihez hasonlóan egy elkényeztetett, szőke barby lány volt, de beképzeltnek egyáltalán nem volt nevezhető.
- Nyugi, a buli nem marad el. Valahogy majd csak megoldjuk, lehet, hogy nem is fog esni az eső, hisz elég szélsőséges az időjárás mostanában – nyugtatta Dávid a lányokat.
- Figyu, de ha még is rossz lesz az idő, akkor én tudok egy jó helyet, ahol megtarthatjuk a partit – mondta lelkesen Ricsi.
- Na és hol? Csak nem abban a falu végén lévő lepukkant kísértetkastélyban, amit még a nagyanyád örökölt? Mert oda én tuti, hogy nem megyek! – flegmán támadt Reni Ricsire.
- De, arra gondolok, és egyáltalán nem lepukkant kísértetkastély, és nem is a nagymamámé, hanem a dédnagymamámé, Marionett grófnőé volt! Szerintem jobb hely nincs is egy ilyen buli megrendezéséhez! – vágott vissza sértődötten Ricsi.
- Hé! Fejezzétek be a veszekedést! Szerintem is kitűnő ötlet a régi kastélyban tartani, legalább ott nem zavarunk senkit a hangzavarral, évek óta kihalt az a környék – csitította Dávid a kedélyeket.
- Oké, tőlem lehet ott, de akkor is félek az ilyen helyektől – válaszolt Reni megszeppenve.
- Jaj, ne legyél már ilyen nyuszi, csajszi! Tök buli lesz, majd meglátod! – bíztatta Melitta barátnőjét.
- Na, jó, végül is úgy sem egyedül leszek – mondott nagy nehezen igent Reni.
- Na, akkor megdumáltuk, holnap nálunk találkozunk olyan délkörül. Majd megkérem apámat, hogy vigyen le minket a kastélyhoz - mondta Ricsi.
- Rendben, akkor holnap mindenki nálatok, onnan meg le régi házhoz – nyugtázta Dávid is.



Az idő épp olyan borongós, szeles volt már kora délután, mint ahogyan azt az időjósok mondták. Az eső épp még nem esett, de mindenhol el volt borulva, és a faleveleket szinte tölcsér alakzatban sodorta a hideg szél a poros utcákon.

- Na, induljunk már végre, Melitta, gyere már! Nem igaz, hogy mindig rád kell várni! –sürgette Reni barátnőjét.
- Végre! Csak nem sikerült elvonszolni azt a lapos segged a kocsiig? – kérdezte nevetve Reni barátnőjét.
- Aha, tudod, mi lapos? Az agyhullámaid! Azok elég laposak – vágott vissza Melitta Reni csipkelődésére.
- Jaj, de vicces vagy! Induljunk, mert sosem érünk oda! – mondta Renáta a többiekhez fordulva.

Hosszú poros földút vezetett el a régi kastélyhoz, mely már hosszú évek, sőt évtizedek óta üresen áll, csak néha látogatnak el oda Ricsiék szülei, hogy megnézzék, minden rendben van-e. Körülötte egy kis erdő volt, az udvaron mindenféle gaz, vadvirág tenyészett, csupán egy hosszú, keskeny ösvényen lehetett eljutni a hatalmas bejárati ajtóig. A kastély hatalmas kapuin az akkori kor jellegzetességeként hatalmas kopogtató díszelgett, az épület a korához képest kitűnő állapotban volt.

- Azta, ez sokkal nagyobb, mint ahogy azt képzeltem – mondta csodálkozva Melitta.
- Na, hogy tetszik? – kérdezte Ricsi a többieket.
- Baró! Pont olyan, mint azokban a régi kísértetfilmekben – válaszolta Vanda.
- Na, legalább te otthon érzed magad – csapta le Reni a magas labdát.
- Reni! Fejezd be légy szíves! – mordult rá Dávid.
- Bocsi, Vanda, ne haragudj – kért bocsánatot Reni.
- Ó, nem történt semmi, már megszoktam – mondta Vanda.
- Na, csajszik teperjünk befele, megfagyok! – szólt Melitta.

A nagy, nehéz ajtó keserves nyikorgással nyílt ki. Belülről elég elhagyatottnak látszott a ház, a falakon régi képek, festmények lógtak, tele pókhálóval és porral. A házban mindenfelé törtfehér színű anyaggal letakart bútorok álltak. Az ajtóval szemben, az előtér másik végében egy hatalmas kandalló volt, a kandalló két oldalától hosszú lépcső vezetett fel a kastély második szintjére, ahol a megannyi szoba nyílott.

- Na, nézzünk körül a házban és kezdjük el a készülődést! – mondta Ricsi.



Az idő egyre zordabbra fordult. Az eső esett, a szél teljesen felborzolta az udvaron lévő térdig érő füvet, a magasba nyúló fák bólogattak jobbra-balra engedelmeskedve az erős szél akaratának. Sötét felhők gyülekeztek, ugyan még csak hét óra körül járhatott, de már oly sötét volt, mint ha az éjfélt is elütötte volna az óra, ugyanis a sűrű, nagy fellegeken a hold sugarai sem tudtak utat törni maguknak… Az éj sötétjét csak a hosszú, kanyargós villámok hasították félbe.

- Hú, ez durva! Az idő sokkal rosszabbra fordult, mint azt ahogyan vártuk – mondta Ricsi.
- A francba! Így annyi a bulinak, tutira nem fog eljönni senki ilyen viharba – szomorkodott Melitta.
- Halljátok, haza kellene mennünk, mihez fogunk kezdeni? – kérdezte ijedten Reni.
- Nyugi, ne félj! Megvárjuk, míg a vihar elvonul, és akkor értünk tudnak jönni. Nem lesz semmi baj, itt biztonságban vagyunk, zárjunk be minden ajtót és ablakot mielőtt a vihar fokozódna, majd begyújtunk a kandallóba, és megvárjuk, míg a vihar elvonul mondta Ricsi.
- Igen, ezt fogjuk tenni, járjuk végig az épületet és zárjunk be mindent, majd együtt átvészeljük az éjszakát, de siessünk, mert a vihar egyre közeledik – sürgette Dávid a többieket.

A monumentális épületet úgy tudták leggyorsabban végigjárni, hogy ha szétválnak. Dávid és Melitta a földszintet, Vanda és Reni pedig az emeletet járták végig, míg Ricsi begyújtott a kandallóba, és kicsit összébb rendezte az asztalt és a székeket, hogy később legyen hová leülniük.

- Mekkora ez a hodály, minden tiszta por és pókháló. Előre szólok, ha egy pókot találok magamon, tuti beájulok, ó minek is jöttem ide! – kesergett Reni.
- Nyugi, nem lesz itt semmi baj, átvészeljük ezt az éjszakát utána pedig, csak nevetünk ezen az egészen, ne aggódj! – próbálta Vanda nyugtatni a lányt.
- Jó, de akkor is, eléggé félek az ilyen szituktól – mondta már kicsit nyugodtabban Renáta.
- Persze, megértem, de nincs mitől félned, nem lesz semmi baj – mondta kedvesen Vanda.



A vihar már teljesen elérte az öreg épületet és területét, egy villám csapott a kastély egyik toronyszerű részébe. Hatalmas robbanásszerű hangot hallottak a bent lévők, és az egész ház beleremegett, az áram elment, és sötétség borult az egész immár kísérteties kastélyra.


- Mi volt az, basszus?! – kérdezte ijedten Melitta.
- Nem tudom, de elment az áram, gyere, keressünk gyertyákat, vagy valamit, itt a folyosón lévő asztalon láttam két öreg gyertyatartót, ha szerencsénk lesz, találunk benne gyertyát is –mondta Dávid.
- Oké, menjünk, de nehogy itt hagyj! – kérlelte sírós hangon a lány.
- Dehogy hagylak! Eszemben sincs, gyere! – bíztatta a fiú a megijedt lányt.
- Na, ad azt a gyújtót, és keressük meg a többieket, a két lány már biztos halálra rémült –mondta Dávid.



- Jézusom! Vanda, hol vagy??? – kérdezte zokogva Renáta.
- Nyugi, nyugi, ne sírj! Itt vagyok! Itt a telefonom, azzal világíthatunk, míg megtaláljuk a többieket. Jó, jó csak ne hagyj itt! – mondta Renáta
- Együtt megyünk, nyugi. – mondta Vanda.
- És mi az a kezedben? Hol találtad? – kérdezte Renáta.
- Ezt akkor láttam meg az asztalon, mielőtt elment az áram, mikor felvettem, pont becsapott a villám. Egyébként ez egy „szellemtábla”, jól el lehet vele szórakozni, legalább lesz mivel elütnünk az időt, ez egy társasjátékszerűség – válaszolt Reni kérdésére a lány.
- Hallottam már róla, szerintem hagyd itt, ahol találtad, ne vigyük magunkkal, én félek –mondta remegő hangon Renáta.
- Jaj, ne kezd már megint, ez egy darab fa, egy játék az egész – hárította a támadást Vanda.



Lent találkozott a két csapat, ahol Ricsi már begyújtott a kandallóba és csinált annyi helyet, hogy össze tudjanak ülni, ha már így alakult ez az este.

- Na, rendben van mindenki? A vihar sajnos nem vonult el, helyette inkább csak erősödött, azt hiszem, itt kell töltenünk az éjszakát. A mobilokon sincs térerő, és az utakat is eltorlaszolták valószínűleg a vihartól kidőlt fák – vázolta a helyzetet Dávid.
- Igen, pont ettől féltem, de legalább már mind együtt vagyunk, hamarosan vége lesz, és mehetünk haza – mondta Melitta.
- Pontosan, nem kell félni, ez csak egy hülye vihar, ami jól belekavart a programunkba, de majd bepótoljuk máskor. Most viszont játszunk! – mondta Vanda.
- Hogy érted, hogy játszunk? Mire gondolsz? – kérdezte Ricsi.
- Nézzétek, mit találtam fent, mielőtt elment az áram! – mutatta a régi ovális fadarabot Vanda.
- Nagyszerű, találtál egy vágódeszkát? – kérdezte nevetve Dávid.
- Nem, ez egy úgy nevevezett quija tábla – válaszolt Vanda.
- Ha jól sejtem, akkor nem olyan, mint az iPad – mondta gúnyosan Renáta.
- Ha-ha, nagyon szellemes vagy… Már mondtam neked, hogy ez egy „szellemtábla”, sokat hallottam róla, de még nem próbáltam ki – mondta izgatottan Vanda.
- Szóval akkor még nem dumcsiztál a haverjaiddal, akik a pokol fenekén laknak ugye? – ismét Vandát kóstolgatta Reni.
- Na, most már fejezd be! Semmit nem tudsz rólam, csak dumálsz itt, hülye elkényeztetett kis barbibaba – kiabált mérgesen Vanda Renire, elég félelmetesnek hatott mindenki számára, Vanda fura volt ugyan, de sosem látták még így kifakadni.
- Na, lányok fejezzétek be! Ne piszkáljátok folyton egymást – próbált rendet tenni Dávid.
- Szóval? Akkor benne vagytok? Kipróbáljuk? Vagy… túl beszariak vagytok ehhez? –kérdezte Vanda.
- Na, add ide a húsvágódeszkád, anya, még, hogy én beszari – vágott vissza Melitta.
- Szerintem hülyeség, de egy játéknak nem rossz. Dávid te benne vagy? – kérdezte Ricsi.
- Nem tudom, végül is, miért ne? Úgy sem tudunk értelmesebb dolgot csinálni – mondta Dávid.
- Nos, a tábla használatához körül kell ülnünk, és mindenkinek érintenie kell a táblát és a mutatót. Koncentrálni kell, és ha van a közelben egy szellem, vagy valaki a túlvilágról, ezen keresztül üzenhet, de ez csak akkor működik, ha senki sem kételkedik.

Mind az öt fiatal körülülte az asztalt, középen a tábla volt, a gyertyák égtek az asztalon, és mindannyian ujjukkal érintették a kis háromszögszerű mutatót. Hosszú perceket ültek ott, de a kintről beszűrődő furcsa zajokon kívül mást nem tapasztaltak.
- Mondtam, hogy nem ér semmit, csak az időnket pazaroljuk – mondta Renáta.
- Csak várjatok! – bíztatta a többieket Vanda.
- Juj, várjatok! Megmozdult, megmozdult!!! Írjátok le a betűket! – kiabált extázisba esve Vanda.

Az első betű „V”,a második „A”, a harmadik „N”…
- Tyűűű, Vanda, ez téged akar – mondta nevetve Renáta, most már egyáltalán nem félt, jó szórakozásnak találta, ha piszkálja Vandát, elvégre ő talál ki ilyen hülyeségeket mindig.
- Nagyon vicces… sosem tudsz semmi se komolyan venni – motyogta Vanda dühösen.

Ekkor hirtelen kicsapódott a hatalmas ajtó, és a szél besüvített, eloltotta a gyertyákat, Renáta és Melitta sikítottak, és a többiek is rémülten szaladtak az ajtóhoz. A szél úgy fújt át a hatalmas előtérben, mintha hurrikán szabadult volna be, a jeges szél átjárta mindegyikőjük ruháját, de megkönnyebbülve vették észre, hogy csak a tomboló vihar miatt nyílt ki az ajtó.

- Gyertek, gyorsan, be kell zárnunk az ajtót, egyedül nem bírom! – kiabált Ricsi, aki már a nyitott ajtót próbálta bezárni.

Mind a négyen odaszaladtak, hogy segítsenek. A szél ereje megmutatkozott, öten alig bírták visszatolni az ajtót. Mikor visszamentek az asztalhoz és gyertyát gyújtottak, észrevették, hogy a mutató nem úgy állt, ahogyan azt hagyták, de különösebben nem foglalkoztak vele, be tudták az erős szélnek. A mutató azonban még egyszer megmozdult. A srácok nagyon megijedtek, nem tudták mire vélni a jelenséget, döbbentségükben mozdulni sem tudtak, csak figyelték a mutató táncát a táblán. Lassan mozgott a mutató, komótosan, mintha egy már nagyon öregember keze mozgatná azt. Öt betűt járt végig a kurzor, aztán abbamaradt, csak Vandának volt annyi lélekjelenléte, hogy feljegyezze a betűket. A betűkből a „PINCE” szó volt kirakható.

- Úristen, Jézusom! Menjünk el innen! – kiáltozott Renáta, könnye patakzott és reszketett, mint a nyárfalevél.

A többieket is mind átjárta a félelem és borzongás, úgy futott végig a hátukon a hideg, mintha egy lassan olvadozó jégkocka csúszott volna le rajta. Minden porcikájukat átjárta a félelem, féltek, hisz egy olyan dolog, jelenség szemtanúi voltak, amit még addig sohasem láttak, csak ostoba sztorikból hallottak.

- Nyugi, nem tudunk hová menni, a vihar tombol, próbáljunk megnyugodni! – mondta Vanda, szintén félelemtől reszkető ajakkal.
- Most mit tegyünk? – kérdezte Ricsi döbbenten a többiektől.
- Nem tudom - válaszolta Dávid, még mindig meredten bámulva a szellemtáblát.

Az éjszaka folyamán szorosan egymás mellett ülve várták a vihar csendesedését, de az csak nem csillapodott, még inkább fokozódott, egyre különösebb és egyben félelmetesebb volt ez az egész. A buli hirtelen ötlete, a vihar, a villámcsapás, a szellemtábla és a félelmetes üzenet. Különös egybeesések vagy a sors kifinomult akarata? Nem tudni, de egy biztos, hogy különös dolgok történnek, mióta megérkeztek a házba.

Furcsa hangok szűrődnek át a padlás felől, kaparó, kopogó hangok, mintha valaki a felsőbb szinten csoszogna végig és vissza. Végig is vissza…

A hangok egyre közelibbnek tűnnek, valaki csoszog és lépked. A léptek abbamaradnak. Egy hatalmas robaj rázza meg az előtérben húzódó gyerekek lelkét, olyan volt, mintha egy több száz kilós tárgyat ejtettek volna le a padláson. Összerezzentek, félnek, reszketnek. Ez a valami egyre közelebb és közelebb kerül, a hideg végigfut a hátukon, remegő kezeikkel egymást szorítva próbálnak erőt venni magukon, hogy túléljék a következő percet. Érzik, hogy nincsenek egyedül, egy furcsa megmagyarázhatatlan érzés keríti őket hatalmába, mely a testük legmélyére férkőzve bénítja meg őket, mozdulni sem mernek, csak a halk sírás hallatszik, és a lélegzetvételük a kintről beszűrődő vihar zajai mellett.

Ismét hallani lehet a lépéseket, de már egyre közelibbnek hallik, a lépcsők tövében járhat az a valaki, vagy valami…

A lányok sikítanak, mikor is egy ismét hatalmas puffanás töri meg jajveszékelésüket, most már biztos a vég, a torkukat szorítja az a megmagyarázhatatlan érzés, és érzik a halál érintését arcukon.

- A pince! Gyertek, mennünk kell, ez az utolsó esélyünk, kérlek, gyertek, most nem szabad feladnunk! – hirtelen felszólalt az addig némán hallgató Ricsi.

Összekapaszkodtak és futottak a picelejáratig, most már maguk mögött hallották a szapora lépteket, és könyörtelen sikoltásokat hallottak a padlás felől leszűrődni, de nem állhattak meg egy lépésre sem, egy üzenetet kaptak, és nem véletlen, tudták, hogy az utolsó esélyük az, ha lejutnak a pincébe.

Az utolsó pillanatban csapódott halk puffanással a pinceajtó.



Az eset után hetekig pszichológusok foglalkoztak az egy éjszakára eltűnt öt fiatallal, később egy különös újságcikk került elő egy régi évkönyvből:

Kegyetlen módszerrel végezte ki családját egy elmebeteg férfi

A férfi baltával végzett két gyerekével és feleségével a Newsheery kastélyukban, majd kiugrott az emeleti erkélyről, tettét mai napig nem magyarázza semmi. A legkisebb lányt élve találták meg az alagsori pincébe rejtőzve, a kislányt Marionettnek hívták.

1893. október 31.

Előző oldal stephan
Vélemények a műről (eddig 2 db)