Linktár

Szerencsecsillag

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2024/10 számában.

Lassan tekertem az erdei ösvényen, biciklim halkan zörgött, amint áthajtottam a fák gyökerein és a lehullott ágakon. Alig vártam, hogy megérkezzek munkahelyemre és ihassak egy forró kávét, amire feltétlen szükségem volt, hogy magamhoz térjek.

Úgy éreztem, biciklimmel valami baj lehet, szokatlanul erősen rándult félre kezemben a kormány, valahányszor áthajtottam valamilyen növényi akadályon. Bár jobb térdem még mindig fájt, erősebben tapostam a pedált, az októberi hideg levegő úgy folyt körül, mint a víz. Amint kiértem a földútra, már láttam a bejáratot, a parkolóban pedig pár autót, ámultam az embereken, hogy még ilyenkor is hajlandóak idáig utazni, csak azért, hogy aztán libegőzhessenek.

Bár most mintha az egész bolygó ünnepelne.

Hónapok óta nyomasztottak a híradások a közelgő aszteroidával, az emberiség végét vizionálták, lázongások törtek ki, mintha ez bármit is segített volna a kialakult helyzeten, pedig csak fel kellett volna ismerni, hogy jelentéktelen porszemek vagyunk a mindenségben. Hiszen mennyi esélyt kaptunk így is, hogy élhessük az életünket! Aztán nemrég végre egyértelművé vált, hogy bár nagyon közel jön hozzánk az a szikla, el fog robogni a bolygó mellett, és nem lesz ránk különösebb hatással.

De lett.

Hivatalosan 60-143-Exyl-nek nevezték, de mindenki csak Szerencsecsillagnak hívta, miután elhaladt. Ezt a teljesen tudománytalan elnevezést a tudományos körök elutasították, egyértelművé téve, hogy az objektumnak semmi köze egy csillaghoz. Rengeteg ember vált hívővé, jó pár változás állt be a világban a közelgő vég miatt, majd aztán amiatt, mert rájött mindenki, hogy kapunk egy újabb esélyt. Részemről nem bíztam abban, hogy kitör a világbéke, de tény, hogy sok változást hozott magával az a több milliárd éves szikla. Kicsit mintha lenyugodtak volna a kedélyek, az emberek és nemzetek pedig végre nyitni kezdtek egymás felé.

Igen, határozottan jót tett az emberi kapcsolatoknak az esemény.

Másfelől persze voltak, akik azt gondolták, hogy ezzel nincs vége, mert az aszteroida beindított valamiféle változást az élőlényekben. Érkeztek hírek különös eseményekről, de ezek ellenőrizhetetlenek voltak. Engem leginkább az UFO hisztire emlékeztettek, meg a Loch Ness-i szörny legendájára.

Az élet végül visszazökkent a megszokott kerékvágásba, eljött a következő nap meg a következő hétfő, mint a mai is. Így szezon vége után már alig akadt turista, leginkább sportolók jöttek, akik felmentek terepbiciklijükkel a felvonón, majd fentről leszáguldottak az erdőn keresztül. Magamban csak csendes bolondnak neveztem őket, elképzelni nem tudtam, mi visz rá embereket ilyesmire. Nekem már ez a napi húsz kilométer is sok volt, amit megtettem a munkahelyemig az otthonomtól, majd vissza. Szerettem volna egy robogót, ám jobban szerettem a csendet, az ilyen reggelek hangulatát. Utam szinte egész végig az erdei ösvényen vezetett, távol az autóúttól, mert így értem oda leggyorsabban.

Lelassítottam, begurultam a kapun, aztán letámasztottam járgányomat a bódé mellé, ahová szoktam. Valójában takaros kis téglaépület volt, csak egymás közt hívtuk bódénak. A szemben lévő büfé még nem nyitott ki, a karórámra néztem. Pedig még késtem is két percet, ilyenkor már itt szoktak lenni a lányok, meg Zsolt is. Benyitottam a bódéba, azonnal hallottam, ahogy Kati felcsattan.

– Csukd be az ajtót!
– Neked is szép jó reggelt! – feleltem. A jegykiadó ablaknál ült bélelt dzsekiben és sapkában, fel sem pillantott a telefon kijelzőjéről, amint beléptem. Hátizsákomat ledobva a kazánhoz léptem, hogy lássam, mi a baj.
– Nem működik – közölte a nyilvánvalót Kati, felsóhajtottam.
– Igen, én is látom.

A nyomáskijelző mutatója nullán állt, neheztelve néztem a lányra.

– Csak a szokásos, már mutattam, hogyan kell megcsinálni, egy fél perc az egész.

Semmilyen választ nem kaptam, bár nem is vártam. A kis csapot megnyitva feltöltöttem a rendszert az üzemi nyomásig, aztán addig ügyeskedtem a gyufával, míg a kis őrláng végre belobbant. Néha úgy éreztem, talán ez az utolsó ilyen szerkezet több ezer négyzetkilométeren belül. Már rég nem építenek be nyílt égésterű kazánokat épületekbe. A radiátorok pattogni kezdtek, a kávéfőzőhöz léptem. Nem lepett meg, hogy nincs kiürítve, se lemosva, rezignáltan takarítottam ki. Megtöltöttem kávéval, aztán vizet öntöttem bele, és elindítottam. Amíg vártam, hogy lefőjön, leültem a lány mellé.

– Van mozgás?
– Hülye vagy? Még a büfé se nyitott ki.

Nehezteltem rá ezért a stílusért, de lenyeltem, mint mindig. Igazán nem tehetett róla, hogy belém zúgott, ám érzelmei viszonzatlanul maradtak. Beírtam a napi jelentést a naplóba, aztán ellenőriztem laptopunkon a rendszert. Az erdőbe telepített kamerák képei helyén csak NINCS JEL felirat virított, csak az a kettő adott képet, amelyeket az indítóállomás két sarkába szereltek fel.

– Mióta nincs kép?
– Nem t’om.

Kinéztem az ablakon a drótkötélpályára, ahol üresen lógtak a felvonó ülései, aztán a lányra pillantottam.

– Szóltál a főnöknek?
– Mrnm – felelte, amit „nem”-ként értelmeztem. Előhúztam telefonomat, benyomtam a hívást, ám csak egy halk jelzést adott a készülék. A térerőt kijelző sávokból egy sem látszott, elhúztam a számat.
– Pazar… Internet van?

A lány nem felelt, így elindítottam a laptopon egy böngészőt. Pár másodperc után már váltott is a „Nincs internet” üzenetre, magamban vállat vontam. Tipikus hétfő.

A kávé már csordogált, felálltam, hogy elkészítsem italainkat. Úgy döntöttem, semmi nem szegheti kedvemet, jövő héten végre lesz egy hét szabim, ezért aztán két kanál cukrot tettem kávéinkba, tetejére tejszínhabot nyomtam, arra pedig egy kicsi fahéjat szórtam. Kati elé tettem a bögrét, aki végre vette a fáradtságot, hogy felpillantson telefonjáról. Amint meglátta a kávét, halvány mosoly futott át arcán, ám ez el is tűnt szinte azonnal. A telefonja felé intettem.

– Neked van neted?
– Nincs. Ez egy offline játék.

Lehunyt szemmel kezdte kortyolni a forró italt, ahogy néztem átszellemült arcát, bonyolult érzelem öntött el. Nyár elején jött, én tanítottam be, életvidám kiscsaj volt, hamar megkedveltem. Nagyon sokat beszélgettünk és nevettünk együtt, feldobta a napjaimat vitalitása és kedvessége mindenkivel. A büfés lányok, Andi és Vera is megkedvelték, hamar befogadták a csapatunkba, az egész nyár vidám hangulatban telt az aszteroidáról szóló, akkor még negatív hangvételű híradások ellenére is. Aztán augusztus környékén feltűnt, hogy egyre közvetlenebb velem, de akkor még nem gondoltam semmire. Végül Andi tett utalást rá, hogy szerinte Kati belém zúgott. Nem vettem komolyan, azt hittem, csak ugrat, nem is foglalkoztam a dologgal. Aztán egy nap, amikor hazafelé indultam, esni kezdett az eső, ilyenkor pedig az erdei ösvény egy dágvánnyá vált, így inkább az autóútra kanyarodtam. Alig fél kilométer után leesett a láncom, megszorult, én meg baromi nagyot estem, nem messze a buszmegállótól. Jobb térdem megsérült, alig tudtam ráállni, a biciklire támaszkodva sántikáltam el a buszmegállóig, hogy legalább fedél alatt legyek. Azt reméltem, enyhül a fájdalom, közben pedig visszaraktam a láncot. Alig pár percre rá érkeztek a lányok. Andi kocsival járt be, ő hozta-vitte Verát is, most pedig az eső miatt Katit is elhozta a buszmegállóig. Nagyon kedvesek voltak, sajnálkoztak, és felajánlották, hogy elvisznek haza, de nem akartam otthagyni a járgányomat. Akkor Kati felajánlotta, hogy visszateker vele a Libegőhöz, a másik két lány pedig besegített az autóba. Andi visszafordult, hogy Katinak ne kelljen gyalogolnia a záporban, bár addigra már mind bőrig áztunk amúgy is. Nagyon hálás voltam a fuvarért, és amikor kiszálltam a ház előtt, Kati is kipattant a kocsiból. Hiába mondtam, hogy boldogulok, mindenáron segíteni akart, így végül hagytam, hogy betámogasson. Ellátta sérülésemet, bekötözte, aztán teát főzött nekem. Jobban kikészítette a velem történt baleset, mint engem. Ahogy sertepertélt körülöttem, arra gondoltam, talán Andinak igaza lehet vele kapcsolatban. Ez aztán bizonyítást nyert még aznap késő délután. Mivel ő is csuromvíz volt, felajánlottam, hogy válogasson a ruháim közül, akár le is zuhanyozhat, mielőtt hazamegy, ő pedig élt a lehetőséggel. Voltaképp adta magát a helyzet minden értelemben, kivéve, hogy én nem éreztem irányában semmi különöset. Miután lezuhanyozott, a fürdőköpenyemben ült mellém, és a beszélgetés olyan irányba terelődött, amiből megértettem, hogy valóban vonzódik hozzám. Elmondta, hogy a közelgő aszteroida miatti nyomasztás elmúltával rájött, hogy sokkal több vár rá az életben, és szeretné ezt az új lehetőséget jól felhasználni. Úgy vélte, az emberiség egy új esélyt kapott, hogy újraértelmezze a dolgokhoz való hozzáállását, amiben egyetértettem vele. Csakhogy ő úgy gondolta, ezt velem együtt szeretné megélni, én pedig azt hiszem, nem álltam készen még ilyesmire.

Amikor meg akart csókolni, szelíden visszautasítottam. Nagyon kedveltem őt, mint barátot, és ezt az értésére is adtam. Azóta számtalanszor végiggondoltam már. Nem éreztem magam hibásnak semmiben, mégis bántott, mert az elkövetkező napokban láttam, hogy teljesen kifordította magából a dolog.

Három napig bírtam otthon, aztán újra munkába álltam. Amikor visszamentem, Andi és Vera is hűvösen viselkedtek velem, nehezteltek rám Kati miatt. Hiába mondtam, hogy ez egy szerencsétlen helyzet, amiről senki nem tehet, ők úgy gondolták, esélyt kellett volna adnom. Kati teljesen megváltozott, keveset mosolygott, ha lehet, kerülte a beszélgetést velem, és mintha elhalványult volna. Egyszer megpróbáltam beszélni erről vele, ám csak annyit felelt gúnyos mosollyal:

– Kösz, nem óhajtok elhervadni a barátzónában.

Azt hittem, lassan túljut a dolgon, ám láttam, hogy egyre rosszabb lesz minden, a napok nyomott hangulatban teltek, és az egész kihatással volt a büféslányokkal való barátságomra is. Még Zsolt is lehülyézett, és onnantól némi távolságtartással kezelt. Sajnáltam az egészet, ám továbbra sem éreztem úgy, hogy bármiről is tehetnék, így passzív agresszíven úgy tettem, mintha minden olyan lenne, mint azelőtt, kivéve persze, hogy már nem beszélgettem egyikükkel se annyit, mint régebben. Pár hét alatt annyira rideg lett velem mindenki, hogy már azon gondolkoztam, hogy ideje munkahelyet váltani. Bár szerettem a munkámat, ez a dolog megmérgezte érzelmeimet. Eldöntöttem, hogy szezon végéig kivárok, és ha nem változik a dolog, nem tudjuk megbeszélni ezt Katival, akkor keresek más helyet.

Mindez csak átfutott agyamon, miközben néztem, amint kávézik, aztán amikor meghallottam, hogy Vera beköszön, felálltam.

– Jövök!

Kiléptem a reggeli hűvösbe, biccentettem az épp odaérkező Andinak és Zsoltnak is.

– Ki a soros?
Vera intett.
– Én megyek ma fel.
– Oké, indítom a gépet!

Odafent a fogadóállomásnál is volt egy kicsi büfé az erdei vándorok számára, és a leggyorsabban libegővel lehetett feljutni, ami így is eltartott húsz percig. Bekapcsoltam a rendszert, ellenőriztem mindent, aztán elindítottam a motorokat. Az ülések megdöccentek, majd amint a drótkötélpálya megindult, lassú ingással lendültek mozgásba. A beszálló zónába léptünk Verával, aki elővette zsebéből a cigarettáját.

– Tudtatok beszélni? – intett a bódé felé.
– Próbáltam.

Vera rágyújtott, ami valójában tilos volt itt, de persze nem tettem szóvá. Zsolt felvonta szemöldökét.

– Na és akkor most mi lesz veletek?
– Lehet, hogy keresek másik helyet – csúszott ki a számon, mielőtt átgondoltam volna. Meglepetésemre Vera csak biccentett.
– Igen, lehet, hogy jobb lenne.

Aztán könnyedén belehuppantak az éppen érkező ülésbe, a fiú lehajtotta a biztonsági korlátot, én pedig megbántottan néztem utánuk. Vissza akartam vágni, kicsit már untam, hogy olyasmiért hibáztatnak, amiről nem tehetek, ám megszólalni sem tudtam. Elárulva éreztem magam, rosszkedvűen néztem, amint eltűnnek a domb fölött.

Ekkor láttam őket életben utoljára, bár ezt akkor nyilván nem tudhattam.

Nem akartam visszamenni a bódéba most, így inkább kivettem a kapcsolószekrényből a távcsövet, és végignéztem a kötélpálya innen is látható szakaszát. Pár perc nézelődés után feltűnt, hogy a fák alig észrevehetően hajladoznak, noha szellő sem rezdült idelent. Furcsa látvány volt, próbáltam megérteni, mit is látok, de nem tudtam, mi zavar igazán. Visszaraktam a távcsövet, még egy darabig figyelve, amint az üres ülések mennek felfelé sorban, aztán sóhajtva a bódé felé indultam. Muszáj jeleznem a főnöknek, hogy gondok vannak a kamerahálózattal.

Kati nem volt a bódéban, lehuppantam az ablak mellé, és újra próbáltam telefonálni. Pár perc után feladtam, már ki se ment a hívás. Internet továbbra sem volt, pedig a routert is újraindítottam, hátha ez megoldja a problémát. Kintről mintha halk sikkantást hallottam volna, füleltem egy kicsit. Kati pár perccel később lépett be, két kezében egy dobozt tartva, amit letett az asztalunkra.

– Minden oké? – kérdeztem, mire árny futott át arcán.
– Ja, kurva remek minden. Csak megkarmolt a fű.

Értetlenül néztem rá, mire felhúzta bal nadrágszárát kicsit, így láthattam pár vékony véres vágást a bokája külső oldalán.

– A fű?
– Igen. Kimentem a hátsó raktárba, hogy hozzak be rollnit a gépbe, és amint kiléptem a fűbe, úgy éreztem, mintha valami megharapott volna. Elejtettem a dobozt is. Nem volt ott semmi, csak a fű.

Lehajoltam, hogy közelebbről is megnézhessem.

– Ezt a fű csinálta? Olyan, mintha…
– Igen, ezt mondtam, nem figyelsz? – csattant fel. Ez újra eszembe juttatta, hogy valami megváltozott, teljesen elkedvetlenedtem.

A lány leült a másik székre, és előhúzta mobilját. Megittam kihűlt kávémat, aztán erőt vettem magamon.

– Figyelj… szeretném megbeszélni veled ezt az egészet!
– Van miről beszélni? – kérdezte fahangon. Ingerült lettem.
– Igen, van! Képzeld el, nem csak neked rossz ez!
– Nocsak.
– Veráék is úgy tesznek, mintha én bármit is elkövettem volna ellened, pedig erről szó sincs. Nem bátorítottalak, nem hülyítettelek, mindössze csak…

Valaki megkopogtatta az ablakot, odafordultam és elhúztam oldalra.
– Jó reggelt!
Fiatal srácok álltak odakint vidáman beszélgetve, egyikük felém fordult.
– Három jegyet kérnék!

Kiadtam a jegyeket, aztán Katira néztem, aki ismét a mobilját nyomogatta. Kimentem a fiúkhoz, láttam, hogy bringások, kicsit irigy voltam a jókedvükre.

– Libegőztetek már?
– Persze, még nyár elején jártunk itt. Ismerjük a szabályokat. Nyitva van már a büfé odafent?
– Mire felértek, nyitva lesz. A kollégák épp előttetek indultak fel. Álljatok ide oldalra, kérlek. Amíg beültök, én felrakom a bringát a tartóra.

Az első srác azülés sor elé állt a jelzéshez, könnyedén beugrott, én meg felakasztottam a járgányát egy e-célra készített kampóra mellé. A harmadik srác visszafordult az ülésben.

– Kösz, nemsoká jövünk!

Intettem, hogy oké, de őket sem láttam soha többé.

Lassan egyre többen érkeztek, nem volt alkalmam beszélni Katival, és egy idő után úgy éreztem, talán jobb is így. Nem voltam igazán jó a verbális kommunikációban, ha komoly dolgokról volt szó, talán még mentegetőztem volna a végén valami miatt, amit el se követtem.

Szezonhoz képest, amikor minden ülésen ültek, most nagyon gyér volt a forgalom, hátizsákos, széldzsekis turisták főleg. Bringások is jöttek még páran, mindenkit én szolgáltam ki, de nem bántam. Úgy gondoltam, jót teszek a lánynak, ha nem vagyok a közelében. Átsétáltam a büféhez, Andi elhúzta az ablakot.

– Kaphatok egy szendvicset? – kérdeztem, mire szó nélkül kivett egyet a hűtőből és elém rakta. Előhúztam bankkártyámat.
– Számold össze légy szíves, mennyivel is lógok, szeretném rendezni.
– Összesen hárommal. Ezerkétszáz.
– Köszönöm. Hogy megy a bolt?

Amint feltettem a kérdést, meg is bántam, pedig csak próbáltam olyan lenni, mint általában, mielőtt még ez a nyomasztó időszak elkezdődött. A lány felfelé intett a kötélpálya irányába.

– Még senki nem jött lefelé. Óriási buli lehet odafent.

Kicsit elmosolyodtam a belsős poénon, aztán kibontottam a szendvicsemet. Andi feltartotta a mobilját.

– Nektek működik bármi?
– Nem, se internet, se térerő. Még a belső kamerahálózat se működik. A főnöknek se tudok szólni.

Ezután kínos csend lett, úgy tettem, mintha lekötne az evés, pedig az ízét se éreztem igazán. A felét meghagytam, inkább elcsomagoltam, elment az étvágyam. Inteni akartam Andinak, de ő közben már visszahúzta az ablakot és leült a pult mögé. Átsétáltam a beszállási zónán, közben megszokásból felnézve a hegyoldalra, és meglepetten torpantam meg. Minden ülés kilengett a kötélpályával párhuzamosan, mintha valami miatt megdöccent volna. Még komoly szélben sem szoktak ennyire lengeni a szerkezetek, aggódva figyeltem. A jelenség nem tartott sokáig, a sebesség egyenletesnek tűnt, az ingás lelassult. Be- és kiszállásnál előfordult, hogy egy-két másodpercre lelassult a pálya, de az csak szezonban, amikor teli van minden ülés.

Gondolataim elterelődtek, visszamentem a bódéba, hogy újra megpróbálkozzak a telefonnal. Kati az asztalra tett karjaira hajtott fejjel ült, mellé léptem.

– Hahó! Rosszul vagy?

Lassan felnézett, láttam, hogy szemei kissé vörösek, mintha sírt volna.

– Nem tudom… azt hiszem, beteg leszek. Olyan erőtlennek érzem magam.
– Ettél ma már? Hozzak neked egy szendvicset?
– Nem kell, köszi. Kicsit émelygek.

Közben jött megint egy pár, kiadtam a jegyeket, segítettem beszállni, aztán visszamentem a lányhoz. Feltámadt a szél, tapasztalatból tudtam, hogy ilyenkor a pályán baromi kellemetlen fent lenni, és örültem, hogy van kazánunk. Láttam Katin, hogy nem érzi jól magát, végül felé fordultam.

– Figyu, menj haza, ha akarsz! Láthatod, nincs nagy forgalom, simán elviszem egyedül is. Úgyis tartozok azzal a három nappal, amikor egyedül voltál itt, amikor elestem.

A francért kellett ezt felhoznom már megint? Bosszús voltam, hogy most már minden gondolatomat átszövi ez az egész, de úgy tűnt, a lány túl enervált ahhoz, hogy egy gúnyos megjegyzéssel elintézze, ahogy mostanában szinte mindent. Kicsit bólintott.

– Köszi, kedves tőled!

Kis csend után halkan szólalt meg.

– Láttam, hogy még mindig sántikálsz. Fáj még a térded?
– Csak ha erőltetem. Valami van a biciklimmel, alig bírtam egyenesben tartani, és jobban kellett taposnom a pedált. Olyan volt, mintha csúszna az ösvény.

Ekkor furcsát mondott.

– Valami baj van a növényekkel.
– Ezt hogy érted?

A szemembe nézett.

– Rosszul alszok pár napja, és az éjjel kimentem a verandára kicsit levegőzni. Egy idő után úgy tűnt, mintha valami szokatlan neszt hallanék. Nem olyan volt, mint a sün, vagy valami egyéb kis állat, ez mindenhonnan hallatszott. Felkapcsoltam a kinti lámpákat, és figyeltem, de semmi nem mozdult. Aztán feltűnt, hogy a kerítés menti bokrok levelei mozognak. A szellő sem rezdült, és ez a mozgás nem is olyan volt, mint ahogy szélben mozognak a növények. Valahogy… nem is tudom… olyan lassú volt, mintha lassított filmet néztem volna. Nem is mozogtak, mint inkább tekeregtek.

Aggódva néztem rá, aztán felé nyúltam, és megérintettem homlokát.

– Azt hiszem, hőemelkedésed van.
Összevonta a szemöldökét.
– Ez nem vicces. Hogy lehetsz ilyen bunkó?
– Nem akartalak szekálni, nem úgy értettem, hogy félrebeszélsz. Ne haragudj, én csak…

Úgy tűnt, ebből az egész elátkozott helyzetből már nem jövök ki jól, úgyhogy inkább elhallgattam. Egy kis csend után halkan szólalt meg ismét.

– Tudom, mit láttam. Huszonegy éve élek itt a völgyben és még soha nem láttam azelőtt ilyesmit. És még a fű sem karmolt meg soha ennyire.

Eszembe jutott, amit reggel láttam, ahogy hajladoztak a fák, egy pillanatra elgondolkoztam, aztán racionális énem felülkerekedett és majdnem felnevettem. Borzalmasan vette volna ki magát, ha most nevetek, így uralkodtam magamon. Az órámra nézve megállapítottam, hogy ideje a következő kávénak, ezért a kávéfőzőhöz léptem. Hallottam, hogy a lány elhúzza az ablakot, aztán egy fél perc múlva azt mondta.

– Még nem jött le senki.
– Gondolom, sétálnak az erdőben. A bringások meg amúgy is az út felé mennek lefelé.

Kiöntöttem a zaccot, elöblítettem a bögréinket, megtöltöttem a kávéfőzőt, és közben azon járt az agyam, hogy minden nap egyre nyomasztóbb itt.

– Roland!
– Hm?
– Ezt látnod kellene!

Megfordultam. A lány kifelé nézett az ablakon, mellé léptem. Először nem tudtam, mire gondol, aztán megláttam. Az egyik ülésen volt valami.

– ’Sszameg…!

Kisiettem a beszállási zónába, és felfelé néztem. Kati is kijött, megállt mellettem, aztán odamutatott.

– Mi az ott, kígyó?

Az ülések sorban mentek el mellettünk, nemsoká közelebb ért a 66-os üléspár, amin keresztben valami több méteres szürke holmi hevert. Már láttam, hogy mi az, megkönnyebbülten sóhajtottam fel.

– Lassítsd le légy szíves!

A lány a kapcsolószekrényhez lépett, és elfordította a szabályzót. Amint az ülés mellénk ért, odaléptem. Egy hatalmas darab szürkésfehér fakéreg hevert az ülésen, megfogtam, hogy levegyem, mire az ülés magával húzott. Megrántottam a kérget, ami hirtelen kiszabadult, én meg hanyatt estem vele együtt. Döbbenten néztem a 66-ost, amint lassan tovalibeg, láttam a korláton és az ülésen is a nyomokat, amit a nedves kéreg hagyott. Kati mellém lépett, és segített felállni. Felemeltem a kezemben tartott darabot, a lány meglepetten nézte.

– De hiszen ez még friss.

A darab nem volt kiszáradva, úgy nézett ki, mintha élő fáról nyúzták volna le. Félredobtam, és önkéntelenül is a nadrágomba töröltem a kezemet. Elgondolkozva néztem fel a pályára, közben hallottam, ahogy nyílik a büfé épület ajtaja. Andi már messziről kiabált.

– Mi volt az? Mit találtatok?
Kati a fűben heverő kéregre mutatott.
– Ez volt az egyik ülésen.
Andi óvatosan közelebb lépett.
– Ez egy háncs?
– Olyasmi – biccentettem – Csak fel nem foghatom, miért annyira ökör valaki, hogy letépje egy fa kérgét és rádobja az ülésre.
– Le van tépve?
– Igen, nézd meg, még egészen friss.

Nagyon ritkán fordult elő, hogy bármiféle tárgyat találjunk az üléseken. Előfordult, hogy egy pulóver vagy egy hátizsák ment még egy kört, ilyenkor felszóltunk a fogadóállomásra, hogy vegyék le, vagy valaki visszajött vele. Olyan is megesett, hogy menet közben leejtettek valamit az irtáson, de ilyet még nem láttam. Ez vandalizmusnak tűnt, ami még jobban elrontotta a kedvemet. Andi intett.

– Vissza tudjuk nézni a kamerákon?
– Nem. Még mindig nincs jel.
– Előbb próbáltam hívni Verát, a telefon sem jó még mindig.

Egy kéz ért a vállamhoz, megfordultam és Katit láttam, amint ijedten néz a fűbe, ahová a kérget dobtam. Amikor odanéztem én is, semmi különöset nem láttam, értetlenül néztem a lányra.

– Mi a baj?
– Megmozdult! A kéreg az előbb megmozdult.
Megböktem a holmit a cipőm orrával, és néztem fél percig, ám semmi különös nem történt.
– Csak megbillenhetett.
– Nem, kérlek higgy nekem! Úgy mozgott, mint egy hernyó, összehúzódott pár centit, aztán visszaegyenesedett!
Andi aggódva nézett rá, felé fordultam.
– Figyelj, Kati nem érzi jól magát, megtennéd, hogy kiviszed a buszmegállóba?
Andi a másik lány mellé lépett.
– Rosszul vagy?
– Csak… talán elkaptam valamit… nem akarok odamenni.
– Hova?
– A buszmegállóba. Nem akarok egyedül maradni.
Andi jelentőségteljesen rám pillantott, majd vissza Katira.
– Oké, semmi baj. Bezárom a büfét, és hazaviszlek, rendben? Menj, hozd a cuccodat!
Kati bólintott, és elindult, Andi ismét felém fordult.
– Mi baja van?
– Nem tudom. Hőemelkedése van, előbb megnéztem. Azt mondja, rosszul alszik egy ideje.
– Aha.
– Andi, ezt most ne told rám, oké?
– Egy szót se szóltam.
– Most nem, de amúgy eléggé éreztetitek velem, hogy én tehetek mindenről.
A lány elhúzta a száját.
– Kati nagyon kivan, ezt érezzük is, meg látjuk is rajta, és mindez azóta van. Ez tény.
– Jó, és mit kellene tennem szerinted? Tegyek úgy, mintha nem ez lenne a helyzet? Hülyítsem? Adjak neki hamis reményt?
– Esélyt sem adtál neki.
– Ez nonszensz. Világosan elmondtam, hogy én nem érzem iránta azt a vonzódást, nekem csak egy barát. De miért is magyarázkodok én itt? – Dühös lettem, most már igazán úgy éreztem, hogy kezd szürreális lenni az egész helyzet.
Kati kilépett a bódéból a hátizsákjával a vállán, Andi biccentett.
– Mindjárt jövök, csak bezárom a boltot!

Amikor elmentek, teljesen magamra maradtam az indulóállomáson, kényelmetlen érzés kerített hatalmába. Nyáron ez a hely teli van vidám emberekkel, a büféből kihallatszik a rádió, kisgyerekek futkosnak, tömik magukba az édességet, mindenhol nyüzsgés van. Most meg sehol semmi, csak én, meg a mások által generált problémáim.

Nem volt kedvem visszamenni a félhomályos bódéba, itt a placcon meg a hideg szél cibálta a dzsekimet, és legszívesebben otthon lettem volna már. Tehetetlennek éreztem magam minden téren, még a nyavalyás munkámat sem tudom normálisan végezni, mert nem elérhető senki. Ha a szél tovább erősödik, úgyis le kell állítani a gépet, csak fel kellene szólnom a többieknek, hogy jöjjenek le. A napsütés is halványulni kezdett, hirtelen pokoli magányosnak éreztem magam. Visszasiettem a bódéba, hogy újabb próbát tegyek a telefonnal. Közben a kávé is kész lett, most nem tettem bele habot, se cukrot, csak egy kis tejet, és azzal ültem le az ablakhoz. Az indítóállomás kamerái a lassan mozgó üléseket mutatták, meg az üres placcot, nagyon lehangoló volt a látvány.

Már semmi nem terelte el a figyelmemet, gondolataim egyre sötétebbek lettek. Először az jutott az eszembe, hogy ezt a hetet még végigcsinálom, aztán a szabadságom alatt komolyabban nekiállok munkát keresni. Ez egy elhatározás volt, és örültem neki, mert legalább jutottam valahova. Aztán az jutott az eszembe, hogy miért rongálja valaki az erdő fáit, és miféle viccet lát abban, hogy egy letépett kérget az ülésre dob. Főleg, hogy erre csak a fogadóállomáson van esélye, és ezt Zsoltnak is látnia kellett. Ezután az jutott eszembe, hogy talán valami baj van.

Kinéztem az ablakon, ameddig elláttam, teljesen üresek voltak a lefelé tartó ülések. Oké, hogy kevés ember ment fel eleve, de hogy senki ne jöjjön lefelé ennyi idő után sem, az azért szokatlan. Szerettem volna beszélni valakivel, bárkivel, hogy ne érezzem ezt a nyomasztó hangulatot. Hiányozni kezdett Kati, az az idő, amit még nevetéssel, meg bolondozással töltöttünk.

Amikor nyár elején jött az a forróság, felállítottunk egy párakaput a büfé meg a beszálló zóna közt, nagyon jó volt látni, ahogy a gyerekek élvezik a hűvös permetet. Kati meg elhozta otthonról a ventilátorát, hogy elviselhető legyen a bódéban is, bár nem sokat ültünk bent. Így visszagondolva talán tényleg túl közvetlen voltam vele én is, amit bátorításként fogott fel. De hát honnan tudhattam volna, mit érez? Ugyanazok a dolgok érdekeltek mindkettőnket, ugyanaz a zenei ízlésünk, ugyanazokat a filmeket szerettük, mindig tudtunk beszélgetni valamiről. Amikor Vera azt mondta, hogy ideális pár lennénk, csak nevettem, nem gondoltam, hogy komolyan mondja.

Bámultam az üresen elhaladó üléspárokat, és éreztem, hogy valamiféle önsajnálatba süllyedek. Most úgy éreztem, nem a menekülés lenne a megoldás. Szerettem a munkahelyemet és a munkámat, miért is kellene nekem máshová menni? A fenébe is, hiszen tényleg nem tettem semmi rosszat! Csak egy átlagos srác vagyok, átlagos vágyakkal. Hogy a fenébe romolhatott el így minden?

Az ott vér azon az ülésen?

Merev léptekkel mentem az ajtóhoz, kiléptem a hideg szélbe, és figyeltem, amint egyre közelebb ér a 43-as szerkezet. A jobb oldalán az ülőlapon két tenyérnyi sötét folt látszott, győzködtem magam, hogy kakaót, vagy forró csokit borított ki valaki véletlenül, noha ki van táblázva odafent, ahogy itt lent is, hogy enni és inni tilos utazás közben.

Amint elhaladt mellettem a 43-as, jól láttam, hogy a nedves folt barnás bíbor árnyalatú, ami pont úgy nézett ki, mint az alvadt vér, de még mindig azt mondogattam magamnak, hogy csak kilöttyenhetett valakinek az itala.

Csak akkor ennek a valakinek fel kellett ülnie odafent, kezében azzal az itallal, és már le kellett volna érkeznie. Nyilván senki nem olyan hülye, hogy üres libegő ülésekre öntözze a kakaót.

Kezdtem kihűlni, már nem csak a hideg miatt, hanem a lelkem is sajgott. Csak álltam a beszállási zónában, az ülések alig fél méterre lebegtek el mellettem, jól láttam, hogy többeken is vannak hasonló foltok. Láttam azt a jó háromméteres indát is, ami a 29-esről lógott, láttam, hogy szorosan rá van csavarodva a biztonsági korlátra, láttam tépett végét, és hogy rángatózni látszik. Bár nyilván csak a szél miatt tűnt úgy. Még mindig próbáltam bemagyarázni magamnak, hogy ez az egész csak egy ízléstelen tréfa, amit Zsolt csinál velem, pedig nem tudtam elképzelni, hogy fakérget hajigáljon az ülésekre, meg indákat tekerjen a korlátra, nem beszélve a foltokról.

Hirtelen az az érzés kapott el, hogy odafent már nincs élő ember, talán élő állat sem, és rettenetesen taszítani kezdett a kietlen hegyoldal látványa. A fák már szabad szemmel is jól láthatóan mozogtak, pont úgy, ahogy Kati elmondta. Minden levél tekergőzött, és most már én is láttam, ahogy a letépett fakéreg féregszerű mozgással lassan mozdul felém. Most nem tűntek konteónak azok a különös hírek, amik az aszteroida élővilágra gyakorolt hatásáról szóltak.

Megjelent előttem a kép, amint Andi beér a fák közé, és az egyik kanyarban fékezés nélkül nekihajt egy hatalmas kidőlt törzsnek. Miközben próbálnak kikászálódni a rommá tört autóból, indák nyúlnak be az ablakon, és a két lány sikoltozása aztán borzalmas roppanások után végül elhal.

Belerázkódtam a gondolatba, és most én is betegnek éreztem magam. Valamit tennem kell, hiszen minden szétesik. Valamiféle öntudatlan rosszindulatot éreztem a létezésben, rémisztett a magány, és hogy nem találok benne egy megnyugtató pontot, valamiféle magyarázatot, ami megnyugtatna.

Talán velem van a baj.

Beálltam az indulási zónába, belehuppantam a legközelebbi ülésbe, de nem hajtottam le a biztonsági korlátot. Azért, hogy… hátha ki kell ugrani, mert esetleg…

Ahogy elemelkedtem a talajtól és közeledett az első pilon, aminek a tetején a görgők tartották a drótkötélpályát, lepillantottam a több méter mélyen alattam hullámzó fűbe. Hiszen ez csak egy átlagos hétfő délelőtt, az Isten szerelmére! Ha majd felérek, kiszállok a fogadóállomáson, elmondom Zsoltnak, hogy igaza van, teljesen hülye vagyok és segítségre van szükségem. Úgyis egyre nagyobb a szél, bezárjuk a büfét meg az állomást odafenn, lejövünk mindannyian, aztán majd segítenek rendbe tenni ezt a káoszt.

Elmondom Katinak, hogy igaza van, megkérem, hogy adjon egy esélyt, ha már én balga módon nem tettem. Elhívom randira, és ha igent mond, a bal alkaromra tetováltatom az aszterodia nevét. Ott lesz életem végéig, hogy EXYL, hogy mindig emlékeztessen a hibámra, amikor az élet felém nyúlt, én pedig ellöktem a kezét. Hiszen nem ártottam senkinek, és egy esélyt valóban mindenki megérdemel. Kérlek, adj még egy esélyt...!

Azok ott lent…
Azok emberi csontok a fűben...?