És Szent Miklós megérkezik!
Egyszerűen nem tudtuk összehozni december ötödikét. Átlagos, öttagú család vagyunk. Én délutános, nejem éjszakás, a fiam délelőtt megy iskolai gyakorlatra, délután érkezik haza. A lányom az egyetemen csücsül. Egyedül a vő jelölt volt otthon, programozó a drágám, így nem kell bejárnia, ha nem akar. És nem akart. Naná, hogy nem akart, mert az éjjel leesett hatvan centi hó. Az autóján se téli gumi, se műszaki vizsga. Amúgy meg mindegy is, mert benzin nélkül nem akar menni az a mocsok.
Na de hatodikán sikerült a lehetetlen! Délelőtt tizenegy órakor mindenki hazatalált, véletlenül, természetesen. Ezt határozottan lehetett hallani, mármint amikor a lánykám utolsóként hazaérkezett.
– Néééé-noooo-néééé-noooo-néééé-noooo!
Nem, nem mentőautóval jött. Ez Szmoky, az ötven kilós Huskyi fiú kutya. Tőlünk kétszáz méterre, van egy tűzoltó áldomás. Ő meg szépen megtanulta a kétszólamú vonyítást. Természetesen Maya, a Huszky kislány is becsatlakozik az üdvözlésbe, de neki még csak a vauúúúúuoo megy, azt viszont ki tudja tolni akár húsz másodpercesre is. Közben Néró, a harminc kilós border collie, eszeveszetten ugat, hogy hagyja már abba a vonyítást a két idióta, amit viszont Dzsoni, a yorkshire terrier neheztel nagyon mind a három kilójával. Ezért az is ugat a fülsértően vékony csaholásával. Lányom belép, lerakja cuccait, ahol épp helyet talál. A kocsikulcsát Fredivel, a pompom alakú plüss sündisznóval együtt, amire Csipike, az óriás kiscica élvezettel csap le.
– CSIPÍÍ! – A méretes kandúrnak, természetesen esze ágában sem volt sem megállni, sem pedig a zsákmányát elereszteni. Így Fredi megkezdte haláltusáját, a nyakában lányom kocsikulcsaival.
– Vauúúúúuoo!
Megpróbálja lányom elkapni a macskát, miközben sikeres kísérletet tett Mayácska lányom arcába dugva keskeny pofiját, hogy aztán örömében végignyalhassa azt ott, ahol csak éri, eléri. Az orrán friss macskahomok díszelgett, jelezvén, hol is járt az üdvözlő dala megkezdése előtt közvetlenül kincsecskénk.
– CSIPIÍ! Fúj Maya, Mi a szart ettél?! Marha büdös!
– Néééé-noooo-néééé-noooo.
A vő jelölt látva a jelenetet öklendezni kezd, közben Néró és Dzsoni egymást túllicitálva próbálják eladni a házat.
– KUSS LEGYEN MÁR! – Természetesen eredménytelen volt kirohanásom, azaz nem teljesen mert nejem rám pirított. Vő jelölt tovább öklendezik.
– Te miért üvöltözöl a káosz közepén?! – Nézett kérdőn rám szívem csücske. Na persze, én próbálom csitítani a megvadult állatkertet és mégis én vagyok az idióta. Naná! Ki más is lehetne?! Tekintetem a leendő vő gyerekre téved, az öklendezik, a látványtól én is öklendezni kezdek, amitől viszont párom kap agyvérzést szinte azonnal.
– Boaa-boaa…
– CSIPIÍ!
– Vauúúúúuoo!
– Néééé-noooo-néééé-noooo!
– ELÉG LEGYEN! – Szerelmetes párom kiengedi magából az anyatigrist, mind a százhatvan centijével.
Hirtelen csend lesz és minden és mindenki megmerevedik ott, ahol épp van. Még a légy is megáll röptében.
– Akkor most szépen mindenki bemegy a nagyszobába, mert most meg fog jönni a Mikulás. – Hangja most már ismét halk volt és ellentmondást nem tűrő.
Mindenki engedelmesen elindul egy hang nélkül. Még a kutyák is. Fiam még a füléből is kiveszi a bluetooth fülhallgatóját, amivel ezidáig próbálta megóvni idegrendszerét a végzetes károsodás lehetőségétől, podcast hallgatással. Majd miután az anyja egy szigorú pillantásával jelezi neki nemtetszését, azonnal lerakja a dohányzóasztalra a telefonjával együtt. Párom valahonnét hoz egy kisebb karton dobozt, kinyitja és leraja a szoba közepére. A macska a lopott kocsikulcsokkal együtt nulla másodperc alatt szinte belerobban a papírdobozba a semmiből, ahová idáig el volt bújva, majd szívecském nemes egyszerűséggel felemeli a dobozt macskástól.
– Na kérem, tessék, így kell macskát fogni! – Adja vissza lányomnak a kulcsait. – Akkor talán kezdhetnénk is! – Nejem akarta kezdeni, de a gyerekek megelőzték. Kajánul mosolyogva, óvatosan lázadva a szülői szigorral szemben adták át elsőnek az ajándékukat.
– Hello gyerekek, és hol vannak a csizmák?! – Próbálom eljátszani azt, amit egy évtizeddel ezelőtt még oly lelkesen fogadtak, gyermeteg örömmel.
– Apám! Ha bármit beleteszel a melós bakancsodba, idehányok, majd rád hívom a tisztiorvosi szolgálatot! – Fiam humorbuborékjait szerintem csak ő értette, mert senki sem nevetett rajta.
– Na! Megszólalt a görény! – Lányom már alig várta, mikor köthet bele az öccsébe!
– Fiam, moderáld magad! Ne vegzáld az öcsédet!
– Nem akarom én vegzálni, csak ki akarom nyírni.
Éreztem, megint kezdődik a káosz, de fiam a legnagyobb lelki nyugalommal válaszol.
– Ne vedd fel tőle, apám! Egy nővérnek ez a dolga, én meg vagyok annyira intelligens, hogy helyén kezeljem a dolgokat.
Már kezdtem büszke lenni a fiam józan eszére, amikor is hozzátett még egy csipetnyit gondolataiból, mondandójához.
– Különben is menstruál, és ilyenkor full elviselhetetlen, nem mintha alapból nem így lenne beállítva. Fogalmam sincs a párja, hogy tudja nulla huszonnégyben tolerálni a hisztijét.
– ANYÁDBAN A GÖRCS, AZ A HISZTIS TE NYOMORÉK!
– Elég, most ünneplünk! – Állítottam le a kezdődő vihart.
Párom átengedte a rendrakás jogát az apai szigor részére. Kicsi lányom nem akarta feladni.
– Idefele jövet nem láttál egy nagy fehér kutyát? Tudod, olyat, ami elbújik az idióták elől. Nem? Gondoltam!
Fiam vigyorgott, mint a vadalma. Imád a nővérével szócsatázni, ás már kontrázott is.
– Látod, apám, nem kell tőle ezt felvenni. Végül is csak azok utálják, akik már ismerik.
Vőjelölt nyihogva kezdet röhögni, ami azonnal abbamaradt, amikor kislányom morcosan ránézett.
– Te meg rakjál kolbászt a zsebedbe, hogy megtaláljanak a kereső kutyák, ha egy földrengésnél a romok alá kerülsz, mert annyira sötét vagy, hogy enélkül esélytelen lesz rád bukkanni!
Lányom párja ismét felnyihogott, ezúttal büntetlenül megúszta. Kis szívem elérkezettnek látta az idejét, hogy beavatkozzon.
– Apátokkal vettünk nektek egy kis apróságot. Tegnap akartuk odaadni, de sajnos nem jött össze. – Akkor rám nézett, megint gondolatolvasóst játszva, miközben nekem halvány fogalmam sem volt róla, most mit is szeretne tőlem. – Na! Apátok. A csomagok!
– Ja, ah. Tényleg! – Esett le a tantusz. Elvégre Mikulás van, vagy mifene? Kihoztam a pakkokat, nejem elkezdte kiosztani. Mindegyik „gyereknek” jutott egy adventi kalendárium, két kutyás és egy hókirálynős. És természetesen mindegyiknek egy-egy Mikulás csomag. Bár mindhárman elhagyták már a huszadik életévüket, ez láthatóan nem okozott gondot.
– Tudom, nem sok. Apátokkal túl későn mentünk el megvenni, és már nagyon a végére értünk oda.
– Én nem kapok? – Rángattam túljátszva a szemöldököm, holott tudtam jól, le vagyok tiltva mindenféle édességről.
– De igen, apukám, te is kapsz valamit. Szexmentes hónapot.
– És az miért jó nekem?
– Neked? Neked nem jó. De nekem az lesz, mert antibiotikumot kellett szednem a meghűlésemre és eszem ágában sincs még egy gyereket szülni, úgyhogy koplalni fogsz kedvesem.
Már épp tiltakozni akartam, amikor fiam valóban meglepett, mondandója félbeszakította gondolataim fonalát!
– Ebben hol a csoki?!
Az adventi kalendárium első hat ablakát már mindhárman kinyitották, és az ott talált dolgokat a kezükben forgatva kitört belőlük a röhögés. Kiskutyás pecsét, hűtőmágnes, ceruzahegyező, hókirálynős radírgumi, matrica, ceruza végére figura, meg ilyenek voltak az adventi kalendáriumban. Csokoládé egy darab sem. Nejem kérdőn nézet rám, és én vissza rá. Ez meg mi a franc?! Együtt mentünk el megvenni Mikulásra a cuccokat, csakhogy nem vittem magammal szemüveget. Kincsecském meg mindig az enyémet használja, nála sosincs ilyesmi.
– Hát… biztosan valami egészségmániás cucc lehet ez. – Próbáltam menteni a menthetőt. Nejem feje színe élénk vörösre váltott! Megéreztem a halálom szelét!
– Ne néz rám, te választottad!
– Te meg azt mondtad, rendben van!
– Naná! Mindig azt mondom.
Egyszer megpróbáltam jobb belátásra bírni kincsecskémet. Hiba volt, így többé nem tettem.
– Gyerekek, sajnálom. Ezt nagyon benéztük apátokkal!
– Na tessék, helyben vagyunk! Mindjárt én leszek a hibás.
Szerencse a szerencsétlenségben, a már felnőtt gyerekek mind jót mulattak baklövésünkön. A vőjelölt majd megszakadt a röhögéstől.
– Apuka drága, kérlek, ne vegyél nekem elektromos fogkefét karácsonyra! Mert ha megint szemüveg nélkül teszed meg ezt a galádságot, akkor ki tudja mit fogok kapni?! Attól, hogy valami hosszúkás, zümmög, rezeg és elem kell bele, még nem biztos, hogy az, amit venni akartál!
Még erősebben tört ki a röhögés a fiúkból. Lányom átkarolta édesanyját.
– Ugyan már, anyátok, túléljük. Amúgy meg pont szükségem volt egy hókirálynős hűtőmágnesre!
A vő gyerek és a fiam röhögve egymás homlokára nyomkodták frissen ajándékba kapott kiskutyás pecsétjeiket. Mindkettőjük feje tele volt már kék, piros és zöld kiskutyával.
– Csak megjegyzem, az tus tinta. Nem fog lejönni! Neked meg holnapután munkamegbeszélésed lesz a cégnél. Vagy nem? A görénynek, meg suliba kéne mennie.
Ezen a ponton már mindegy volt, a jókedv nem hagyott alább. Lányom beletörődve sorsába nézte a két baromkodó fiút.
– Anyám, most mond meg kérlek, de őszintén! Miért van nekem szükségem erre az emberre?! – És párom rám nézet.
– Fiacskám, én ezen már harminc éve gondolkozom! Talán, hogy ne haljunk bele az unalomba. Más értelmes ötletem nincs!
És akkor kiborította kicsi fiam a mikulás csomagját. A gumicukrokat kiszedegette belőle, mert azt nem szereti. Viszont én igen, így hát lecsaptam a tiltott gyümölcsre. Nejem megengedőn nézett vissza. Az első két gumicukorig nem szólt semmit se, elvégre Mikulás van. De a harmadiknál rám kiabált.
– AZT NEM!
– Túl késő, szerelmem!
Lendületből kéjesen haraptam bele fiam bluetooth fülhallgatójába, ami halk reccsenéssel megadta magát, kilehelve lelkét. Szemeim könnybe lábadtak, amint az enyhén fülzsíros műanyag ház, a savanyú ízű akkumulátorral együtt befejezte földi pályafutását fogaim közt. Na nem a technikát sirattam meg, hanem kilazult fogaim késztettek erre a tettemre. Csak a kutyáim, mind a három és fél, nem értették a szituációt. Mindenki kacag. Vágni lehet a jókedvet a levegőben. Rendben, a gazdik megint megbolondultak. De mi mikor kapunk végre a csokiból?
Vége…
