A romantika halála, maga a valóság!
A szigorúan történet fikció! Bármilyen hasonlóság valós eseményekhez a véletlen műve!
Nyolc hónap maga volt a pokol. Legalábbis akkor ezt így gondoltam. Most másként látom a holtak birodalmát. Akkor még nem tudtam, a kiképzés nyolc hónapja csupán út az alvilág felé. Nemhogy az Infernót, de még a gyehenna felé vezető út kapujának körvonalait sem láttuk mi, a háború kutyái. Nem tudtam, mit írok alá, csupán beszűkültek a lehetőségeim, közelítve a nullához. Öt év, ennyit kértek az életemből, és akkor tiszta lappal kezdhetek. Nem mintha lett volna bármi folt is, amit el akartam volna tüntetni. Egyszerűen csak éhes voltam és fáztam. Az utca nagyon kegyetlen tud lenni egy tizenhat éves számára. Volt választási lehetőségem, és én választottam. Nem vagyok hozzá sem elég okos, sem elég erős, hogy a bűn útjára lépjek. Másodszorra sikerült csak egy tehervagonban épp csak átcsusszannom a magyar határon.
Nemrég volt rendszerváltás, és hatalmas volt a káosz. Egyenesen Bécsbe, a sorozóirodába tartottam. Csak ezt a két címet sikerült megszereznem, a Bécsit és egy Spanyolországit. Nem is sejthettem mekkora szerencsém volt! Bárki, aki rám nézett, láthatta, még nem vagyok tizenhét. A sorozótiszt tudta, hogy hazudok. Nem is érdekelte volna ha végigszakad cipőm a februári hidegben, ha nem végzett villanyszerelő vagyok, de az voltam, neki meg a listáján ebből az igen keresett fajtából még egyetlenegy név sem szerepelt. Így az sem volt baj, hogy nem beszéltem szinte semmilyen idegen nyelvet sem. Épp csak törtem valamicske németet, azt is rosszul. Majd a mellette ülő nyak nélküli harcsabajuszos megszólalt magyarul.
– Szóval huszonhárom.
Szigorú szemmel mért végig, teljesen ridegen. Vastag bajusza eltakarta a maradék emberi vonásait is.
– Igen, annyi. – Már magyarul válaszolva neki. Pedig dehogyis! Még a tizenhetet sem töltöttem be. Az bizony még két hónap. Két nagyon hideg és nélkülöző hónap. Nekem nem volt ennyi időm.
– Huszonhárom. Értem! Mondja huszonhárom! Elbír maga negyven kilót? – Büszkén húztam ki magam, hisz az építkezéseken, bár nem szabadott volna, negyven kilós zsákokkal rohangáltunk.
– El én! – Tekintetem teljes önbizalomról árulkodott.
– Attention! Venez! – üvöltötte el magát váratlanul. Nem ijedtem meg, mert volt alkalmam megszokni ezt a szülői házban. Csupán annyi volt a különbség, hogy odahaza mindig egy ütés járt mellé. Még valamit vartyogott, valami számomra érthetetlen nyelven. Odalépett egy makulátlanul kinéző katona vigyázzállásban és egy puskát nyomva a kezembe.
– A katona fegyvere, értékesebb az életénél! Nem érhet hozzá a földhöz, nem érhet hozzá semmihez sem! A fegyveréért létezik! Megértette?
– Igen, meg!
– OUI MONSIER!
– Vui Mösziő! – láthatólag elégedett volt.
– Látom, értjük egymást. Tehát, a katona fegyvere mindig tiszta, jobban tiszteli, mint az édesanyját! Tisztán tartja, el nem ereszti, le nem rakja. Akkor sem, ha meghal! Csak akkor, ha parancsot kap rá! Megértette?!
– Vui Mösziő!
Elégedetten hümmögött.
– Azt ott! Amellett a kiállított díszegyenruhás bemutató bábu mellett. Ott egy hátizsák. Vegye fel!
Puskával a kézben, fél kézzel felemelve a zsákot, próbáltam a hátamra illeszteni. A puska nem érhet a földhöz! A puska nem érhet a földhöz! Ez járt végig a fejemben. A hátizsák hihetetlen nehéz és semmi fogása. Nekem meg csak fél kezem, másikban egy majd tíz kilós fegyver. Percekig próbálkoztam, mire sikerült beledugnom a fél karom, átrakva abba a puskát majd bebújtatva a másikat. Amikor végre sikerült mindkét karom bebújtatni, nemes egyszerűséggel hanyatt vágódtam. Lehúzott a súly! A puskát magam fölé tartva, azt nem hozzáérintve semmihez se.
– STARI! Nem mondtam, hogy lefeküdhet! Ez nálunk BANANE!
– Igen, Uram!
Azt látva, hogy a puska még mindig a levegőben van, kézben van tartva, megenyhült.
– Látom a lényeget érti. Adja vissza a katona fegyverét, és hámozza ki magát abból a kalodából! Teljesen tönkreteszi a köveket benne! – Megint mondott valamit a katonának. Az visszavette a fegyverét, majd egy társával ketten helyére rakták a hátizsákot is. – Kap egy ROUGE-ot! Egy hétig még itt marad, megnézzük, mit is tanult villanyszerelőként. Ha megfelel, akkor megkezdődik a kiképzés. Ha nem lesz egy lusta COCHON, egy BRONLEUR akkor maradhat. Kap maga mellé egy BINOM. Ha bármi baromságot csinálnak együtt mennek TOLE! SE RETIRER!
Nyolc hónappal később, frissen végzettként egy négyfős csapathoz kerültem Bosznia-Hercegovina környékén. Addigra sikerült annyira megtanulni varangyul, hogy megértsek szinte mindent. Abdelkader, a szakasz parancsnoka, egy kivénhedt baka, nem nagyon akart átvenni.
– Nem vagyok óvóbácsi, és ahová megyünk az nem játszótér.
– Ez van. Nincs más! A feladat adott. Vigyázzatok rá, mert nem tudom pótolni!
– De hát ennek még a tojáshéj a fenekén van! Mit csináljak vele? Böfiztessem meg?
– Tanítsd meg neki, hogy maradhat életben. Erre jobb bakát nem is találhattunk volna.
– Meglátjuk, kiviszem az ördög segglyukához. Ha átmegy, maradhat. Már van egy pszichopatánk, nem kell még egy!
– Itt az aktája. A pszichológiai elemzése alapján meglepően stabil a személyisége.
Abdelkader belelapozott.
– Ezt melyik céllövöldében nyerte? – Vett ki egy lőlapot. – Ezt most higgyem is el?!
– Azt ezerötszázon csinálta, szabad irányzékkal.
– Akkor mit tudhat távcsövessel?!
– Nem mesterlövészt kaptál, hanem villanyszerelőt. Erre szerződött. Kezeld is úgy! Viszont, mesterien bánik a késsel. Amúgy meg már van mesterlövészed.
– Tarack?! Szívesen elcserélem azt a pszichológiai esettanulmányt. Kimegyünk terepre, és majd meglátjuk.
Két napja meneteltünk a semmi közepén. Kövek, sziklák és por, rengeteg por. Az egység parancsnoka, Abdelkader, az öreg légiós egy nyugodt, halk beszédű, teljesen átlagos kinézetű francia. Majd ott a hosszúkás fejű orosz, Szergej. Mindig van valami a szájában. Hol egy fadarab, hol rágó. Nem szívesen maradnék vele kettesben, olyan sunyi típusú ember. Viszont úgy tud terepen haladni, hogy még a madarak se veszik észre. És ott van még a víg kedélyű, mindig pozitív Arancina, a szicíliai. Feje akárcsak egy nagyra nőtt narancs. A csapatból Tarack, a pszichopata lóg csak ki rendesen. Kedvenc hobbijától kiver a frász. Ha egy holttestet találunk, az mindig lemarad. Nem akartam tudni róla, de sajnos elkerülhetetlen, hogy ne vegyük észre a hullarablásait. Ezt leszámítva nekem ez maga volt a mennyország. Volt ruhám, kaptam enni és volt hol aludni, amikor éppen nem voltunk kint, és még fizettek is érte. Hivatalosan én nem katonaként szerződtem, bár kétségtelen tény, odakint nincs rá lehetőség sem, hogy az ember megkülönböztesse magát. A feladatom egyszerű, ideiglenes trafóházak telepítése, üzembe helyezése, meglévők javítása, ha lehetséges, vagy épp használhatatlanná tétele, ha az a feladat. Még egyetlen egyet sem láttam közelről négy nap alatt, amióta itt vagyok. Halk szavú vezetőnk nem nagyon örült nekem, mást várt. Arancinát osztotta be mellém, az vigyázott rám. A másik kettő bizalmatlanul méregetett, nem azok a barátkozó típusok.
– Megérkeztünk. Ara, te maradsz a bejárat közelében, azt biztosítod! Szergej, menj előre, át rajta! Tarack, te tudod a dolgod. Keress egy magasabb pontot! Két óra múlva mi is indulunk.
Abdelkader elővett egy konzervet és szárított kenyeret.
– Egyél fiú, szükséged lesz rá!
Tudhat valamit, hát engedelmeskedtem. Alaposan bekajáltunk egyetlen egy szó nélkül, majd jelzett, pakoljak, indulunk, azt is szótlanul halkan. Valahol Bosznia-Hercegovinában egy dupla alagúthoz érkeztünk, alig tíz percnyi gyaloglás után. Mindkét alagútba kétsávos autópálya vezetett. A jobb oldali el volt torlaszolva, mindenféle valamikor autóként funkcionáló ronccsal, kilőtt páncélozott járművekkel. Az öreg baka, anélkül hogy bármerre is nézett volna, egyenesen a bejárathoz sétált, minden protokollt előírást megsértve. Én a tanultak szerint, tüzelésre kész fegyverrel, óvatosan forogva mentem utána. Előre-hátra, jobbra-balra, lefelé és felfelé figyelve.
– Hagyd már abba fiú, mert elszédülök! Ha le akartak volna szedni, már rég nem élnél. Ez itt nem a kaszárnya, ez a valóság.
– OUI MONSIER!
– Ez a másik, amit csak egyszer mondok el. Ezt terepen soha többé! Megértetted?! Ennyi erővel célkeresztet is rajzolhatnál a homlokomra!
– OUI… igenis, rendben. – Arcomon a kérdés, de akkor hogyan?
– A szemeddel jelzel, ha rendben vagy. Ha nem, a kezeddel. – Kicsit hallgatott, majd folytatta. – Ez itt az ördög segglyuka. A srácok biztosították a terepet. Jeleztek már, minden rendben. Át fogunk menni az alagúton, majd négy kilométert kell sétálnunk. Odabent ne használj lámpát, csak piros fényt. Ennek három oka van. Egy, kilőnek. Kettő, elvakítod saját magad. Három, az emberi szem nem érzékeli messziről, viszont reflektorként felerősítve visszaveri azt is, amit nem lát. Esetünkben a vörös fényt. Amúgy meg nem akarod látni azt, ami bent van, hidd el. Innentől te vagy a parancsnok, míg azt nem mondom, hogy nem. Odabent hunyoríts, mintha fényesen sütne a nap és hajtsd a fejed lefelé amennyire tudod. Így a szemed nem tükröződik vissza és ha lefejelsz valamit, akkor max. a sisakod bánja. Lámpát, kézben sohasem tartunk! Rögzítsd a fegyvered csövére. Mehetünk? – A szemembe nézett és én jeleztem neki a szememmel, igen.
A roncsok közt kényelmesen be lehetett sétálni. Alig haladtunk tíz métert, megcsapott a mindent átható szag. Mintha egy vagonnyi alma rohadt volna. Valóban, az alagút közepén rohadó tetemek százai mindenfelé. A halál szaga, a hányingert keltő hullaszag még itt-ott erőtlenül fel-fellebbent, ha rossz helyre léptek. Az összeaszott tetemek közt másképp el nem lehetett haladni, csak át rajtuk. Gyomorforgató hangot hallatva a temetetlen porladó testek és kiszáradt csontok, zizegő, recsegő, ropogó hangja, a pokol szimfóniája, ahogyan azokat tovább őrli a rájuk nehezedő katonai bakancs. Kifelé menet akaratlanul is gyorsítottam a tempón. Szívverésem dobként hallottam a fülemben, mint egy folyó robaja, úgy zubogott a vér. Akkor Abdelkader megmarkolta a ruhámat. Nem szólt, magához húzott és jelezte, nyugodjak le. Mutatta, vegyek levegőt, lassan be és ki. Amikor kissé sikerült megnyugodnom, akkor jöttem rá, már a pánik kapujában álltam. Igen, még pár lépés és elvesztettem volna a kontrollt elmém felett. Győzött volna a pánik. Haladtunk tovább még vagy egy kilométert. Az utolsó enyhe kanyar után látni lehetett az alagút végét, a fényt. Ekkor különös érzésem támadt, jeleztem a kezemmel, állj! Ő jobbra, és én balra indulva a fejem fölé emeltem fegyverem, úgy világítva be a környéket. Az öreg ugyanígy tett, majd hirtelen kikapcsolta lámpáját. A mindent épp csak beterítő vörös fény megszűntével, a leheletnyien kivehető körvonalak is elvesztek a semmiben. Tehát látott valamit, így én is azonnal ugyanígy tettem. A vak sötétségben mozgás hangja törte meg a csendet. Majd váratlanul ismét mindent beborított a vörös szín. Az öreg baka, majd tíz méterrel arrébb, egy autó mellett állt, és befele világított. Intett, jöjjek. Két tíz év körüli gyerek volt a kocsiban, meg sem mertek szólalni.
– Te vagy a parancsnok! – törte meg a csendet, amióta elindultunk, mutatva a gyerekekre.
– Civilek. Semmi közünk hozzájuk. Biztosan nem egyedül vannak, valaki elbújtatta őket.
– A kérdés nem ez volt, hanem hogy most mi legyen?
– Semmi sem! Fegyver nincs náluk és nekünk nincs dolgunk velük.
– Ez rizikó, ugye tudod?
– Én nem népirtásra szerződtem, és ezek civilek. Ha magunkkal visszük őket, elvesztik azt, aki idáig vigyázott rájuk. Ha itt hagyjuk őket, valóban rizikó, arra viszont szerződtem.
– Akkor menjünk!
A gyerekek felé fordulva, a szája elé rakta kezét. Jelezve, maradjanak csendben. Aránylag hamar kiértünk. Kint ránézett a bejárat feletti feliratra, majd oda mutatott.
– Nézd! A harmadik betű közepén egy zöld lézer pötty.
– Igen, látom.
– Az Szergej, a harmadik betű azt jelenti minden tiszta.
– És ha a második, vagy az első?
– Akkor szarban vagyunk! Bármely másik nem jó! A csapat száma a hármas. Ezt jól jegyezd meg!
– Befelé is volt?
– Igen. Ugyanott egy kék Arától és egy piros Taracktól. Mostantól a csapat tagja vagy. Odabent jól döntöttél. Viszont Szergejjel el kell beszélgetnem. Nagyon felületes volt. Te honnan tudtad, hogy van ott valaki?
– Nem tudtam, csak éreztem, valami nem oké. Te, hogy találtad meg őket?
– A szemük reflektorként világit a sötétben. Emlékszel? Ezért kell hunyorítanod. Egy jó mesterlövész háromszáz méterről is a szemeid közé lőhet, teljes sötétségben.
– Akkor most visszamegyünk?
– Nem. Levizsgáztál. Megyünk, tesszük a dolgunk. Még sokat kell tanulnod.
Így indult hát…
