Elengedni
Nyár volt, kilencvenhét nyara. Simogatott a napfény, a lágy szellő ép csak borzolta a hajat. A kismadarak már rég nem a párválasztással voltak elfoglalva. Feketerigó, csőrében nehezen kikutatott férgekkel, kukaccal a bozótos aljába érkezett. Már várta őt egy nálánál picit nagyobbra nőtt gyermeke. Minden tökéletes volt egy újabb szép naphoz. Repülni már éppen csak tudott, de szárnyai még túl gyengék voltak. Csőre tövében sárga vonal, jelezvén, pár hónapja még tolla sem volt. Eltűnt a tápláló kincs a feneketlen torokban, a gyermek- és a felnőttkor határán. A természet eme térválasztó láthatatlan kerítésén innen lévő kismadár szárnyait remegtetve, panaszos hangon követelte anyjától, még, még, még! És a halálosan fáradt, de annál önfeláldozóbb szülők, önnönmagukat nem kímélve mentek eleséget felkutatni.
A Mecseki erdő csendjét felveri a rendkívül öreg, mindenhol foltozott, de annál kitartóbb Lada hangja. A túlterhelt motor zúgása, a síró, csikorgó kerekek feketén nyomot hagynak az íves kanyar teljes hosszában. Az ember alkotta gép minden porcikája remeg a túlterheléstől. Lehet ez lesz az utolsó útja? Létezése harmincnegyedik évében, ezen a szép nyári napon fog végleg megtérni az enyészethez? Igen, nagyon valószínű. Gazdája óvja, javítgatja, szeretettel kezeli. De nem most! Most küldetése van, és ezt érezvén feláldozza rejtett tartalékait. Folyamatosan villogó elakadásjelző és a kürt segélykérően visító hangja felveri a nyugalom eme tengerét a hegy szívében. Az útról folyamatosan húzódnak félre, engedve a haladását. Látják, érzékelik, nagy a baj.
Akkoriban telefonja csak a kiváltságosoknak, vagy ép a szerencsésebbeknek volt. A társasházban csak két lakónak, egy nagyon idős néninek, és egy épen csak a második X-et elhagyó leendő apának. A néni szólt neki.
– Baj van fiam, gyere haza! – És az úgy ahogyan volt, koszosan, mocskosan téglaporosan indult párjához. Amikor megérkezett, párja már csak félig volt magánál, hasa görcsölt. Mentőt kellett volna hívni, de tudta jól ide legalább fél óra. Órájára nézett, most van váltás a nem túl közeli egyetlen mentőállomáson. Ismerte az ottani gépészeket, sofőröket. Jó emberek, de az organizációt nem ők végzik. Ott is volt felújítás, modernizálás, amiben részt vett ő is. A váltás miatt nem fél, hanem háromnegyed óra! Nem az ő hibájuk, egyszerűen kevesen vannak. Döntött, a kórházat hívta és már kapta is fel párját; könnyedén, hisz az építkezéseken félmázsás zsákokkal küzd.
A kórház előtt már várták hordággyal. Unott képű betegszállítók és az ép kávézgató szülész főorvos. Megint egy leendő apuka, aki hisztériás rohamot kap, ha párja egyet is tüsszent. Amikor megállt az igen öreg, láthatóan a poklot megjárt autó, még senki sem vette komolyan a helyzetet. Két ápoló óvatosan kiemelte a leányanyát az autóból, azonnal hordágyra fektetve. Tőlük alig pár méterre a kórház előtti padon, nővérkék nézték a kis, de már megszokott közjátékot. Az idősebbik rögtön felugrott, látva az ápolok reakcióját. Rutinja, tapasztalata, megérzése jelzett. Megállítva a fiatalembert.
– Velem jönne kérem, a kollégák hadd végezzék a dolgukat!
A szülész főorvos hordágyra fektetés közben fejben már a diagnózison dolgozott, és kávéja a kukában landolt. Az ámokfutót a kapuig követő rendőrautóban ülők embersége győzött. Látva a sietős, kapkodó reakcióját a személyzetnek, tolatni kezdet és elment.
Kopott folyosó, pereg a vakolat innen-onnan is. Fertőtlenítőszag, elmúlt korok bűzével keveredve, ez a gyomorforgatóan áporodott aroma odor egyvelege jelezte, vagyok, létezem. Elnyelve tompa homályával és a mesterséges világítás halott sárga fényével a reményt. Percek, órák teltek, évszázadoknak tűnve. Nyílik a legalább százéves, repedezett, fehérre festet, de sokadik próbálkozás után is megsárgult színeket birtokló faajtó.
– A műtét sikerült, a felesége túlélte. Fel fog épülni. – Majd kis szünet után. – Vállalhat még gyermekeket.
– Ez azt jelenti?
– Sajnálom, az ikreket nem tudtuk megmenteni. Választanom kellett. Ők, vagy az anya élete. Méhen kívüli terhesség. Igazából nem értem, hogy nem vették már jóval korábban észre. – De a többit már nem hallottam. Tompa fásultság vett erőt rajtam, fejemet lehajtva könnyezni kezdtem. Nem volt orvosunk. Nem volt miből fogadjunk orvost. Egyik medikustól dobálták feleségem a másikig. Én öltem meg őket. Ez, ez soha többet elő nem fordulhat!
Két év múlva megvolt az első vállalkozásom, majd saját cégem, aztán a következő, majd újabb. Három év múlva megvettük a lakást, amiben éltünk. Napi tizenhat, tizennyolc órákat dolgoztam, heti hét nap. Napi négyszáz kiló frissen vágott csirkét adtam el. A város legnagyobb százforintos boltját nyitottam, hogy nejemnek legyen fix munkahelye. Építőipar, kereskedelem, építésvezetés, villanyszerelés, karbantartás. Négy saját cég, hat munkahely. Nem tudtam leállni, és nem a pénz hajtott. Gyűlöltem, gyűlölöm a pénzt! Egész életemben csak bajom származott belőle. Ügyvezető igazgatóként nemegyszer buktam le alkalmazottjaim, beosztottjaim előtt melós ruhában, gépek nélkül, vésővel kalapáccsal véstem a falba a hornyot. Mint anno, a kezdet kezdetén villanyszerelőként, teljes erővel ütve a vésőt, leverve itt-ott a bőrt a kezemről, lila foltokkal befestve azt. Jólesett a fájdalom, mert enyhítette azt, ami belül sajgott. Közben megérkezett leányom, majd három évre rá kisfiam.
Relatív hamar, sok munkával nagyon magasra jutottam. És hibáztam.
Amikor egy négyszáz lóerős autó a kétezres években gyengének bizonyul, el kell gondolkozni! Vajon ez tényleg az autó hibája? Vajon a világ túl nyámnyila, puhány, gyenge, életképtelen? Vagy én kezelem túl keményen, kegyetlenül azt? Magasra jutottam, nagyon magasra. Egyedül voltam, mert senki sem volt képes lépést tartani velem. Bárányként a farkasok közé, letarolva őket, letépve bundájukat, remegve menekültek előlem a puszta harcosai. Egy bárány elől, akinek farkasvér csöpögött a szájából. Igen bárány, mert a tisztesség, a becsület, a hit, emlékeim és az adott szó ereje nem engedte meg, hogy gyilkos legyek. Bárány maradtam, mígnem egyszer csak a gyáva semmitérő farkasok falkába verődve támadtak.
Előttem a pályázati anyag, negyvenhétmilliárd forint volt a tét. Tükörbe néztem, és elkapott a hányinger. Én nem ezt akartam! Én nem ilyen vagyok! Én nem akarok gyilkos lenni! Felemeltem a telefont.
– Imi, mint barátod kérlek rá, ne írd alá a szerződést, mert sohasem leszel kifizetve! Ne menj követelni azt, ami a tiéd. Húzz egy vonalat és felejtsd el! Kérlek! Barátodként, emberként, testvéredként kérlek, könyörgőm ne tedd! Én se teszem meg!
– Aranyos, hogy szólsz. De ne félts te engem, megoldjuk okosban.
Kinyomtam a 1620-as bunkofont. A tükörben nem magamat láttam. Ez nem lehetek én! A mappát becsaptam, aláírás nélkül a postázandó anyagok közé hajítva. Márpedig ezt nem! Nem fog több vér tapadni a kezemhez! Nem fogom családok százait földönfutóvá tenni! Választóvonalhoz érve tudtam jól, vagy farkas leszek, azok közt az alfa hím, vagy maradok bárány, tiszta kézzel ugyan de szabad préda. Akkor, ott elengedtem meg nem született gyermekeim.
Több fenyegető telefont is kaptam. Felszólításokat, hivatalos helyekről. Imre temetésére, ami Mohácson, szülővárosában volt nem mentem el. Öngyilkos lett, felakasztotta magát. Törött bokával. Nem tudtam elmenni, mert az adórendőrség házkutatást tartott. Egy teljes napig. Egy magas rangú tisztviselővel négyszemközt maradtam. Kezeimen még nem volt bilincs.
– Tudja miért vagyok itt?
– Igen, hogy bocsánatot kérjen tőlem és lezárja a vizsgálatot ellenem. Minden vádpont alól felmentve, mert ártatlan vagyok. És kártérítést fizessenek.
– Nem egészen.
– Tényleg? Akkor javaslom, szóljon a kollégáinak, hogy a parkolóban álló öregecske kék Opel Astra kesztyűtartójából hozzák magának fel azt a mappát a nyomozók.
A mappa tartalmát lapozgatva hümmögött.
– Azt tudja, ezzel mit irt alá?
– Én igen, de maga nem! Nézd hóvirág! Üzenem a gazdáidnak, kapnak huszonnégy órát! Nem többet. Elsikálják azt a boszorkányüldözést, amit kavartak ellenem. Ellenkező esetben, hát… igen. Öt külföldi bankban, öt különböző országban letétbe helyeztem ugyanezeknek a dokumentumoknak a közjegyző által hitelesített másolatát. Előre kifizetve minden költséget harminc évre. Ha csak megfázom és elhunyok gyógyszermérgezésben, vagy ha hátba szúrom magam egy kiló kenyérrel, ezek az EU-megfelelő helyeire eljutnak, el fognak jutni. És akkor a gazdáidnak annyi te rühes kutya!
Másnap, az eljárás lezárult. Elmarasztalás nem történt. Még aznap leültem nejemmel beszélni, el kell mennünk innen. Nem akarta megérteni, persze az egészről semmit sem tud. Mert nem akarta tudni. Pedig dehogyisnem, csak így kényelmesebb volt neki. Harmadnapon reggel valamennyi bankszámlánk kiürült. Lenullázódott. Még a gyerekeim fészekrakó alapjai is. Erre nem számítottam. Annyi pénzünk maradt, ami a nejem tárcájában volt. A cégeim más névre kerültek, azonnal. Már be sem engedtek a biztonságiak. Megtörténhet ilyen Magyarországon 2012-ben? Igen, meg. Rendőrség? Ügyészség? Ugyan már! Csak a feleségem százforintos boltja maradt meg, ki tudja miért? Talán később vették észre. A működési engedélye ugyan felfüggesztve, de ez akkor már nem számított. Még aznap eladtam értékének töredékéért, mikor a határozatot meghozta a futár. Nyolcszázezer forintért készpénzben. Muszáj volt, bízva a rendszerben nem volt dugipénz a párnáim alatt. Elengedtem hát ezt is.
Minden iratunkat bevonták, elvették még Magyarországon, és valami kell. Csak az útlevelek maradtak. Kötelező státuszváltás volt a hivatalos indok. Akkor a gyerekeim megkérdezték, amikor a hivatalból kijöttünk.
– Akkor mi már nem is vagyunk többé magyarok?
Az anyjuk válaszolt, mert az én torkom elszorult, szemeim könnyekkel teltek meg. De kicsikém, mi mindig is magyarok leszünk, azok vagyunk. Akkor is, ha az ország megtagad minket. Egy hatéves Škoda Fabia kombival érkeztünk a szabadság földjére, ami nem volt a hazánk, mégis ott kellett élnünk. Vagyonunk hatvan euró és a ruháink nejlonzsákokban. Feleségem igen nehezen viselte a csúcsról a szegénységbe zuhanást. A múltat a jövőre cserélve ezt is elengedtem.
Azt mondták arc nélküli emberek, hivatalok mögé bújva, többé nem mehetünk haza. Tudtam, hazugok mind, nem szabad hinnem nekik. Mégsem voltam ott anyám temetésén. Három évre rá halt meg, alkoholista volt. Az ital vitte el. Nem volt jó anya, mégis megszült. Nagymamám emléke sokkal közelebb állt hozzám. Mégis vegyes érzésekkel, de ezt is, mint annyi mindent már, újra elengedtem.
Tizenhat évvel később egy kis német faluból lányom és párja, befogadott fiam Stuttgartba mennek az új útlevélért. Az idő szép, de a távolság nagy. A száz lóerő feletti motorok csillogtak a napfényben. Próbáltam rábeszélni őket, négy autó is áll a parkolóban. Ne motorral menjenek, mégiscsak ötszáz kilométer oda vissza. Pedig tudom jól, meg kell bíznom bennük, el kell engednem őket, hogy a saját útjukat járhassák. Nehéz, nagyon nehéz. Meg nem született gyermekeinkre gondoltam. Mostanában igen gyakran eszembe jutnak. Nézem lányom és fiam mindig nálam levő, magamnál tartott több mint huszonhárom éves képeit. Az ikrekről nem maradt emlékem, csak a szívemben. Ott, legbelül egy hihetetlen mély hasadásba beleégve. Egy könnycsepp gördül le arcomon. Feleségem észreveszi, de nem szólt, mint ahogyan sohasem tette azóta. Én már elengedtem őket. De vajon ők is elengedtek engem?
Vége…
