Kegyetlen világ
A nagydarab, borostás, ápolatlan kinézetű tag lepakolta asztaláról szerszámait. Közben szólt a kemény rock & roll. Műhelynek nevezte ezt a koszos, összetákolt, fészernek sem nevezhető deszkabódét. Bár kétségtelenül hatalmas előnye neki, száraz és el van rejtve a kíváncsi szemek elől. Egy igénytelenül mocskos és olajfoltos, ki tudja honnét való ruhadarabbal hanyagul leseperte az asztal lapját egyetlen mozdulattal, majd a falra rögzített méter magas tartójából egy asztal méretű csomagolópapírt tépett le. Ráterítve az asztalra most már dolgozhatott finomabb dolgokkal is. Elővette rejtekhelyéről a kilenc milliméteres vadonatúj Waltert. Egy mozdulattal kivette belőle a tárat. Üres. Na persze, hisz legutóbb ő ürítette ki, amikor gondja támadt azzal a mexikóival. Nyugodt tempóval feltöltötte, majd a már teljesen feltöltött tárat egy mozdulattal a helyére illesztve a hideg vas halk kattanással jelezte helyes pozícióját. A hordozható páncélszekrényéből még három kukorica gránátot is kivett. Ellenőrizve őket megnyugtatóan hümmögött.
– Jó buli lesz ez! Kicsikéim, mindhárman kelleni fogtok! – Majd a féltve őrzött kincseit, a fegyvertartó tokkal átellenes oldalára csatolta. A megtisztított és feltöltött kilenc milliméteres Waltert a tokjába helyezte, egy kis patentos bőrszíjjal rögzítve azt. Fekete pólóján kiütött az izzadtsága, különös érzést kölcsönözve a halál angyala feliratnak, ami kiegészítésként van fent a pólója hátára nyomtatva. Középen egy hatalmas szárnyas koponya. Elővette a majd harminc centis pengével rendelkező túlélő kését. Óvatosan élezni kezdte a hideg acélt.
Minden alkalommal halk ziiíps hallatszott, ahogyan a penge már borotvaéles éle elérte a fenőkés kopott és igen öreg acélját. Végighúzta óvatosan alkarján a megfent kés élét. Ahol érintkezett bőrével, leborotválta a szőrt.
– Ez az kicsikém! Kelleni fogsz! Nagyon is. – Ezzel az oldalán lévő tokjába helyezte. Majd megpaskolta azt, mintha csak valamiféle élőlény lenne.
Már indulni akart, amikor hirtelen ötlettől vezérelve, visszalépett. A falról levett még egy szekercét és egy házi gyártású machetét. Az asztalra tette őket. Gondolkodott, talán ennyi elég lesz. Hisz, nem maradt sok ideje. Azért biztos ami biztos alapon ezeket is gyorsan megélezte. A faliórára nézett. Hoppsza, lekési az akcióját! Menni kell! Siettében majdnem beletörölte a szegecselt bőrnadrágjába a kezét. Ugyanolyan barna színű hasított bőrnadrág, mint a lábszárközepéig érő katonai bakancs. Minden meglátszik rajta. Szerencsére idejében észrevette akaratlan mozdulatát és tépett még egy kis csomagolópapírt, abba törölve kezét. Felkapta szegecselt bőrdzsekijét, cuccait, kulcsait, sisakját, és már indult is kifelé. Kint a motorja egyik oldaltáskájába betette a megélezett machetét és a szekercét. Nem látszik. Rendben. Nagyon nem akarta, hogy ezért kiszúrja a tömegből a rendőr. Ráült az ezerkétszáz köbcentis Chopperére. Felbőgette a motort és már ki is lőtt célja felé. Egy zsúfolt bevásárlóközpont felé.
Útközben átkozta magát. Minek vállalta be ezt az egészet?! Hisz utálja a tömeget. A bevásárlóközpontokat is. Mondjuk a politikusokat még jobban. Végül is a dolog nem volt önkéntes, mert utasításba, parancsba kapta teendőit. Bár mondhatott volna nemet. Csakhogy annak következményei vannak.
Nem volt túlzottan jókedve, amikor a parkolóban leállította motorját.
– Pontosan kilenc ötvennyolc van. Szuper! Épp időben. Két perc és akció van.
Ahogyan befelé tartott, megbotlott valamiben. Szitkozódva próbált nem pofára esni. Az egyik pénztáros hangosan elröhögte magát. A tag füstölögve visszamosolygott rá.
– Vidulj csak barátocskám! Mindjárt nem fogsz! Elveszem a jókedved. Kifele jövet találkozunk!
Egy erdős terület felé tartott. Motorja dorombolva tette a dolgát. Nem ment gyorsan, hisz feladata letudva. Csak remélte, jó irányba halad. Valahol van egy erdei parkoló. Onnan még gyalog két perc. A tisztásnál már várnak rá. Megérkezett. Kihajtotta a lábtámaszt. Motorja leállt. Bosszúsan vette észre, nadrágja, oldaltáskái véresek. A szekercén és a machetén is rászáradt vér. Nem volt nála semmi sem, amivel letakaríthatta volna. Egyszercsak egy igen dühös, alig százhatvan centis nő jelent meg, tempósan közelítve felé.
– Hát te meg hol a fenében voltál?! Már rég ide kellett volna érned!
Kicsit viccesen nézett ki az aprócska, de annál dühösebb nő, a majd száznyolcvanöt centis, szegecsekkel teli, bőr szerkós nagydarab taggal szemben.
– Sajnálom! A forgalmat nem én irányítom. Amúgy meg te szervezted le az egészet. Én csak végrehajtottam.
– És miért motorral intézted?
– Mert ilyenkor minden hülye a bevásárlóközpontokba megy. Ha autóval mentem volna, még most is csak parkolót keresnék. Hát ezért. Azt mondtad, tízre ott kell lennem, mert akkor indul az akció.
– Rendben ment? Elintézted, amit kértem?
– Hogyne, minden OK. Azért kifele menet megkerestem azt az eladót, aki kiröhögött.
– Hogy mit csináltál?!
– Az egyik kis vicces kedvű pénztárost megvicceltem én is picikét.
– Azt látom! Azért vagy mindenhol véres.
– Nem, nem. Az a húsz kilónyi friss szték húsból van. Pedig rendesen becsomagolták.
– Igen, az látszik rajtad. Úgy nézel ki, mint aki háborúban volt.
– Ott is voltam! El tudod te képzelni, milyen nehéz volt annyi nyugdíjas öregasszonnyal megküzdeni a vacak akciós szték húsodért?!
– Oh te hős! Öngyújtó? – Az vigyorogva húzza el bőrdzsekijét, kivillantva a kilenc milliméteres Waltert. Azaz csak a klónját, ami valójában egy öngyújtó.
– Ez múltkor is felsült, amikor annak a mexikói családnak a tábortüzét akartad meggyújtani.
– Most feltöltöttem.
– Páclevek, szószok? – Az vigyorogva húzta el dzsekije másik oldalát, ahol a három kukoricagránát alakú tárolóedényt felakasztotta a bőrszíjakra.
– Mind a hármat elhoztam, van köztük chilis!
– Atya úr isten, ez most komoly?! Képes voltál ezekbe beletölteni, csak hogy a grillezésnél menő lehess velük?!
– Naná! Ki nem hagytam volna. Nagyon menő nem?
– Szívem! Eszed lenne akkora, mint a szíved és a mosolyod! Szerinted, ha a boltban kiszúrták volna a stukidat és a gránátokat?! Hee? Mi történt volna?
– Túlspilázod! A túlélő késemért se szóltak. Sőt a biztonsági őrök szerint menő vele a szerkóm. – vigyorgott még szélesebben a kicsi, de egyre mérgesebb asszony férje.
– Édes Istenem! Hová tettem az eszem amikor hozzád mentem. Mit csináltál a pénztárossal? – élete párja vigyora még szélesebb lett.
– Aprópénzzel fizettem ki mindezt. – Húzta ki magát büszkén. – Ne félj, akkor már nem volt kedve nevetni!
– Gondolom. Na te hős, hozd ezt a mindent és állj neki fát aprítani a parázshoz!
– Nem segítesz? Csupa vér minden!
– Nem! Ezt magadnak csináltad szívem! Gondolkozz el rajta, szerinted miért lett lyukas minden szatyor? Egyszerre? Na, kapd magad, már mindenki éhes. Amúgy meg bűzlesz és borostás is vagy! Ezt majd otthon megbeszéljük.
Vége...
