Remény
Szinte semmi forgalom sincs az autópályán. Át a Kárpátok hegyvonulatán, a lemenő nap fényében ragyognak a hegyek ormai. Béke és csend honol a tájon. Csodálatos színekben pompázik az őszi erdő, a haldokló táj, várva az elmúlást, hogy aztán hamvaiból éledhessen fel újra a természet, annak rendje és módja szerint, önnönmagából újjászületve. Csodálatos a látvány, csak a monoton zúgás zavarja az összképet, amit a kisbusz menetzaja okoz. Se rádió, se semmi más nincs bekapcsolva. Egyedül utazik, bár semmi kedve sem volt elindulni se. Nyugodt tempó, bőven a limit alatt, ne zavarhassa semmi sem. Minden ideális ahhoz, hogy gondolataiba merülve emlékezhessen.
Az autópálya túloldalán erős csattanások sorozata, fékek sivító sikoltása. Majd az egyik darabjaira hulló lakókocsi romjaiból egy családi kombi emelkedik ki egy méterrel az aszfalt felet, úszva a légben mintha csak szárnyai lennének, épp csak átsiklik az elválasztó korlátok felett. Csodával határos módon nem borul fel, amikor a pálya menetirányának ellentétes oldalán, pontosan keresztbe érkezik a kisbusz felé csúszva. Kitört kerekei támasztják, miközben vörös és sárga fényben ragyog a szikraeső, amit a súrlódó fém magából kivetett. Őrangyaluk erején felül teljesítve is csak ennyit tudott tenni értük. A halál, már ott volt, ahol a két jármű találkozni fog.
A keresztbe állt családi kombi síró, sikító hanggal pontosan a kisbusz elé érkezve, felé csúszva közeledett. A gyűrődő, betonon súrlódó fém ontotta magából a kétségbeesést, hogy a szürke betonon esélyt se kapjon benne a család a túlélésre. Sofőrje tehetetlen volt, szemében pánik, bűntudat, megbánás, félelem, könyörgés. És a kisbusz egy gyorsvonat sebességével közeledett.
Az utazó, nem hitte el, amit lát. Szemében tükröződött az ördögi szépségű szikraeső. Kábítóan hatott, ahogy a kombi a betonhoz simulva, a belőle kicsapó tűzijátékával vakította el. Annak szépséges, hipnotizáló táncával. Látta a gyerekeket hátul, az anya összeszorított szemeit, a csomagtartóban a nagytestű kutyát. És az apa könyörgő tekintetét. Az utazó rutinosan fékezett, bár tudta jól, az ütközés elkerülhetetlen. Mégis, ahogyan belenézett a könyörgő szempárba, feltámadt benne a remény. Persze mondhatná, semmit sem tehetett. Hinne is neki mindenki. Kivéve ő maga. Ő tudná. Nem tett meg mindent. És ez a család élhetne tovább. Nem kéne meghalniuk. Hisz ő már megette kenyere javát. Nincs rá már tovább szükség. Gyerekei nagyok, felesége elvan a maga kis világában. Haszontalanná vált. Vagy mégsem? Valamit talán mégis tehetne? Talán mégis van dolga a földön? Döntött, igen van még feladata! Méghozzá itt és most. A tövig nyomot féket felengedve, a másodperc tört része alatt váltott hatból háromba, majd padlógázzal élesen jobbra rántva a kormányt, magában imádkozott. Menni fog! Menni fog! Sziszegte a fogait összeszorítva. A kisbusz élesen jobbra, fájdalmasan süvítő, sikoltó kerekekkel váltotta irányát. A sötétzöld családi kombinak épp csak érintve a hátulját, elsuhant mellette, hosszan sebet húzva saját oldalán. De a tempó így is túl gyors volt. Az erősen megdőlt kisbusz kerekei jobb oldalt lassan elengedték a talajt. Mielőtt felborult volna az erősen instabil jármű, a szalagkorlát útját állta, megperdítve és megfordítva ezzel az amúgy is borulni készülő karosszériát. Nem sikerült azt megállítania. Nemes egyszerűséggel átborult a szalagkorláton a nyolc méteres mélységbe, ahol szintén nem lelt nyugalomra. A meredek, köves partoldalon további negyven méternyit borult, gurult lefelé. Mígnem egy szivattyúház betonfala meg nem akasztotta a felismerhetetlenségig összegyűrődött, valaha jobb napokat is megélt járművet. Az utazó már előre tudta, ez most fájni fog. Mégsem félt, megnyugvást, békét érzett.
Hatodik órája áll az autópályán a forgalom. A tűzoltók és a hegyi mentők együttes erővel próbálják kiszabadítani a csodával határos módon még élő sofőrt. A meredek hegyoldal nem igazán segíti munkájukat. Nem sok reményt látnak a sérült túlélésére. Késő éjjel volt, mire sikerült kiszabadítani, de akkor még élt. Míg a kórházba szállították, már kétszer újra kellett éleszteniük. Mégis megérte, mert az öt tagú család és a kutya, sértetlenül megúszták.
Napfényes rét, madarak csicsergő dallamai, enyhe meleg szellő. Csörgedező patak halk csobogása hallatszott valahonnét. Nincs fájdalom, nincs félelem, nincs káosz. A távolból egy siheder pelyhes állú fiú és egy igen szép leány integet neki. Épp csak rájuk nézett, és már ott is volt mellettük. Vonásaik nagyon ismerősek és egyformák, mégis különböztek. A leány szólalt meg először.
– Már nagyon vártunk téged, édesapám!
A fiú mosolyogva, egyetértően bólogatott.
– Bizony nagyon, hisz szinte mindennap beszéltél hozzánk, amióta el kellett jönnünk.
Nem volt szükség magyarázatra, az utazó tudta. Harminc éve vesztette el őket, az ikreket. Akkor nem értette, miért kellett elhagyniuk e világot. Soha nem gyengült el, mert tartania kellett magát. Hisz párja rá támaszkodott ezekben a nehéz időkben. Viszont most erre már nem volt szükség, és sírva ölelte magához elvesztett gyermekeit.
– Nem engedlek el többé titeket! Mellettetek maradok!
– Nem lehet – szólt az ifjú. – Vissza kell menned édesapám! Hisz neked még sok a teendőd odaát!
Ekkor öt kicsi fej jelent meg a fiatalok lábai között. Azok közül, mögül kukucskáltak kifelé. Elsőnek egy ötéves forma, tűzvörös hajú kislány szólította meg az utazót.
– Te leszel az apukám?
Az döbbenten nézet le reá, majd térdre ereszkedve megsimogatta a kis kobakot.
– Nem hiszem, kicsim. Én már idős vagyok, és ha jól gondolom, épp most haltam meg.
– Az nagyon nagy kár! – szólt egy göndör hajú kisfiú. – Nagyon szerettem volna, hogy te legyél az apukám. Hogy legyen apukám!
A kis szőke göndör hajú kisfiú elpityeredett. Arcocskáján, krokodilkönnyek peregtek végig.
– Nekem Isten azt ígérte, lesz apukám, most lesz! Aki nagyon fog szeretni!
Az utazó, meglepődött.
– Mind az öten az enyémek vagytok?
Azok hangosan kacagni kezdtek. És egy szemmel láthatóan, keleti vonásokkal megáldott kisfiú így szólt.
– Nekem a nagypapám leszel.
– Nekünk is, szólt két teljesen egyforma kislány.
– Nagyon vicces lesz! – szólt jókedvűen, boldogan a kis vörös hajú kislány. – Már elterveztük. Mind ugyanazon a héten, ugyanazon a napon, egy órában fogunk megérkezni. Május elsején. Hatalmas káoszt fogunk okozni, és a szüleink azt sem fogják tudni, hova kapkodjanak majd! – Kacagott hangosan.
És mind kacagni kezdtek, csak a szőke, göndör hajú kisfiú nem.
– Én így már nem akarok menni, ha nem lesz most sem apukám!
– Látod, apám, vissza kell menned! – szólt a szép leány. – Ők mind számítanak rád, mindnek szüksége van rád! Még feladatod van, nem is kevés.
– Ha így van, akkor visszamegyek. Bár kétlem, hogy párom szeretne gyermeket vállalni, hisz ő is már közelebb van az ötvenhez. Én meg már el is értem.
– Már a pocakjában vagyunk három hónapja, kacagott vidáman a kis vörös. De a mami nem tudja, hogy ott vagyunk. Azt hiszi, csak öreg és ezért érzi úgy magát.
– És mi most csak azért vagyunk itt, mert nagyon szerettünk volna találkozni veled, papa – szólt a kis szőke göndör hajú kisfiú.
– Az én papám se tudja még, hogy jövök. Csak a mami. De még nem mondta meg neki, mert a papa még nem adott neki gyűrűt. És ez a mami családjában nagy szégyen – mondta a keleti vonásokkal megáldott kisfiú.
– Rólunk tudnak a szüleink, csak még nem mondták el a nagyinak – beszélt egyszerre a két teljesen egyforma kislány. – Mert most nagyon szomorú. Miattad, mert nem vagy ott.
– Látod apám, vissza kell menned, amilyen gyorsan csak tudsz. hisz már eltelt három hónap. Mindenki csak rád vár. Ha most azonnal indulsz, mire visszaérsz, újabb hónapok telnek el megérkezésedig.
– Mégis hogyan? Azt sem tudom ide hogyan jöttem
– Csak akarnod kell!
– Igen, csak akarnom kell! Most már van miért hazamenjek, akkor is, ha fájni fog.
És a kép egyre távolodott.
Szemhéjamon mázsás súly, de erőt veszek magamon. Fura álmom volt, mégis minden mozzanata erősen megragadt elmémben. A távolból ismerős, biztató hangok. Hatalmas erőfeszítésbe került, míg végre sikerült kinyitnom szemem. Vasárnap délután volt, és az egész család bepréselte magát a kicsi kórterembe. Három nő vett körül hatalmas pocakkal. Nejem mosolyogva fogadott.
– Jó, hogy hazatértél apukám! Már hat hónapja itt pihengetsz. Tudom, nem így terveztük, de úgy tűnik, el kell halasztanunk picit a nyugdíjas éveinket. Van rá három hónapod, hogy felépülj!
És erőtlen kezemet, hatalmas hasára tette, ahonnét azonnal meg is érkezett a válasz csöppnyi lábak rugdalózásának formájában. Lányom szintén így tett, hatalmas pocakja szintén azonnal válaszolt.
– Apám! – szólt fiam. – Szeretnék neked bemutatni valakit. Ő Akikó, a menyasszonyom, Japánból, Oszakából, és a leendő unokádat hordja a szíve alatt.
Vége…
