Linktár

„Tökös-Csincsilla-olajfúró brigád” és más bűncselekmények.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2024/10 számában.

Szpidi Gonzalesz lassan emelkedik felfelé. Lábai alatt fütyül a norvég tengerek zabolázatlan szele. Jézus unottan figyeli mit csinál. Már majdnem tizenhat méter magasan jár, amikor elengedi a kosaras emelőgép kapcsolóját. A lemenő nap sugarai lassan elérik a látóhatárt. Az olajfúró platform lábai megtörik az őket nyaldosó hullámokat. Szigorú előírásoknak kell itt megfelelni. Így nem csoda, hogy senki sem értette, Erős Márkusz, becenevén Szpidi, hogy a búbánatos parti vöcsök kékeresen kanyarodó halálfejes bajuszába tudott átmenni a pszichológiai teszteken?! Német anya, amerikai katona apa, és diagnosztizált, rendkívül súlyos fokú hiperaktivitás, amely határ- és szabályszegő magatartással jár. Becenevét egy partidrogról kapta, bár neki semmi szüksége rá ahhoz, hogy ezerrel pörögjön. Mint egy koffein túladagolásos mókus, akit fenéken talált egy elefántnak szánt adrenalin lövedék.

A szabályzat szerint naplemente előtt abba kell hagyni a külső peremen a munkákat. Jézus belei megnyikordultak. Érzi, mennie kell, különben ebből baj lesz. Szpidi meghegesztette, amit kellett. A szivattyúkat még nem kapcsolta ki, amik az egybefüggő vízfüggönyöket biztosították. A rendkívül szigorú előírásoknak megfelelően előre beállított tűzoltófecskendők tizenkét báros nyomással lövellték majd harminc méter magasba a felszívott tengervizet, és a jéghideg tengervíz onnét visszahullva, valóban függönyként viselkedett. Kapkodva dolgozott, mint mindig. Jézus felkiabált neki, és ő intett minden oké, már készen van. Akkor Jézus furcsán mozogva elrohant a klotyó felé. Kollégája kiröhögte. Sok volt a hagymás bab – gondolta kárörvendően, majd hirtelen eszébe jutott, kihagyott valamit. A vasszerkezet bal oldalán lévő csavarokat elfelejtette nyomatékkulccsal meghúzni. Természetesen a beállított, előírt értékeket betartva kellett volna ezt elvégeznie. Kimaradt. Van ez így néha. Szokás szerint megint nem gondolkodva, de annál kapkodóbb mozdulatokkal állt neki.

Jobbra nézve, körültekintést imitálva, a jobb oldali kapcsolót ütközésig jobbra tekerve nagy sebességgel elindult balra. Jeges rémület markolt a gyomrába. Fordítva állt a kezelőpult mellett, tehát minden is fordítva kell, hogy működjön. Úgy is volt. A bal az a jobb, és a jobb az a bal. A kapcsolót el nem engedve döbbenten fordította fejét balra. A táblára az volt ráírva, „Vigyázz!”. Legalábbis ennyit tudott elolvasni, amikor az hangosan kongva orrba vágta, majd nemes egyszerűséggel letörte azt helyéről a homlokáig felcsúszott szemöldökével. Könnybe lábadt szemeit törölgetve próbált rájönni, mi is történt, még mindig tartva a gép kapcsolóját, amitől az tovább fordulva letarolt egy tűzriadó kürtöt, egy magasságjelző lámpát és egy korlátot létrástól. Ugyanakkor elzavarta ezzel az idáig ott nyugodtan ücsörgő sirályokat, akik érdeklődve figyelték fejvesztett kapkodását. A kosarasemelő forgása abbamaradt, miután a leszakadt fém létra egyik darabja mind a fél méterével ráesett Szpidi Gonzaless még mindig görcsösen a kapcsolóba kapaszkodó kezére.

Eszeveszett tempóval próbálja helyrehozni, eltüntetni rombolása nyomait. Sikerrel. Legalábbis ő azt hitte és bizonyos értelemben igaza is volt. Amit nem vett észre, a letört figyelmeztető tábla leesett. Az emelőgép két borítólemeze közti hézagon becsusszanva telibe találta a fő hidraulika csövet, megsértve ezzel annak felületét. hajszálnál is vékonyabb lyukat ütve rajta, amiből folyamatosan, hatalmas nyomással spriccelt a milliméternél százszor is vékonyabb olajsugár, olajpárlattal beterítve az emelőgép burkolatán belüli zárt részt.

– Hol van Szpidi?! – A brigádvezető, becenevén Kaktusz komolyan aggódott. Volt is rá oka, mert tudta milyen az, akit emleget. Jézus előtte állt, és csak a vállát húzogatta. Amikor elrohant a vécére, akkor már pakoltak. Már rég itt kellett volna lennie, tekintve Jézus majd negyvenperces küzdelmét belei lázadásával. – Menjünk! Szerintem megint szar van a palacsintában!

Mr. Univerzum, a kétmázsás, ugyanakkor alig százhatvanhárom centis finommechanikai szerelő fejét rázva kelt fel főnöke íróasztaláról. A százhatvanhárom centiméter alatt értve a magasságát nem pedig a szélességét. Az asztal megkönnyebbülve reccsent egy nagyot, örökre behajolva maradva azon a ponton, ahol eddig ücsörgött kínzója donga lábait lógatva. Patron és Szivacs követték a kis csapatot. Kifele menet majdnem fellökték Csúcsút, a szlovák oroszlánidomárt, akinek az idegrángása miatt a hegyesre pödört bajusza, annak is csak a bal oldala mindig idegesen ugrált le és fel, mintha valaki folyamatosan azt cibálná.

Most, hogy Mr. Univerzum rálépett kacska lábaival a kétméteres csupa izom oroszlánidomár kislábujjára, a rángásai abbamaradtak. Egykori kedvenceit is, de még az oroszlánkirályt is meghazudtoló üvöltéssel óvatosan jelezte helyzete abszurd voltát. Kifejezve nemtetszését, könnybe lábadt szemével, azok halálos sugarával képzeletben kettéhasítva fájdalma okozóját.

Az észre sem véve őt, tempósan haladt tovább, jobbról és balról is folyamatosan a fémkorláton húzva igen terebélyes hasának oldalát, illetve annak csak redőit, azt a részt, ami nem fért el az ominózus egy méteren belül. Jojó, Verne és Einstein kíváncsian néztek utánuk. Szpidit nem látták, tehát megint buli van. Ezt nem hagyhatják ki! Összenéztek, és egy szó nélkül egyszerre bólintva már indultak is utánuk. Közben Csúcsú második, ezúttal igen dühös üvöltése is útjára indult a térben, amikor is a félig megevett pizzáját kereste, amit az irodában hagyott.

Mr. Univerzum tempósabbra vette a figurát, jogosan gondolva, a seggkirály megszólítást az igen dühös Csúcsú neki szánta, ami teljes mértékben megegyezett a valósággal. Ijedtében elengedett egy ez idáig tartogatott fingot is, ami számára is meglepően igen rotyogósra és hosszan tartóra sikerült, mintha valami akadályozná szabad távozását börtönéből. Mivel ő volt az utolsó a sorban, a többiek hangosan röhögve menekülésre fogták a dolgot, amit Kaktusz nem vett túlzottan jó néven, mivel épp akkor ért oda az egyik meredek lépcsőhöz, amiről akaratlanul ugyan, de simán letaszították. Hátulról öklendezés zaja hallatszott. Jojó, Verne és Einstein telibe trafálták a Csúcsú által igen dühösen emlegetett, seggkirály által otthagyott toxikus gázfelhőt. Alig harminc másodpercen belül meglátták Szpidit. Még Mr. Univerzum is elámult, pedig épp azzal volt elfoglalva, hogy két farpofája közti részen a nadrágja gyanúsan nedves.

Igen, a látvány kaotikus volt. Az a hülye pöcs Szpidi a magassághatárt jelző tábla hűlt helyénél hegeszt, mint atom, a koraesti szürkeségben. Alatta a hidraulikus emelőgép lángokban áll, amit a hegesztésből egy aláhullt olvadt fémdarab lobbantott be az olajpárlattal telített gépburkolat alatt. Vízfüggöny ide, vízfüggöny oda, vígan lángolt a masina.

Most Kaktusz üvöltötte el magát. Szpidi ijedten nézet le, és meglátta a fogadóbizottságot, majd a lángoló gépet, aminek a tetején, kilenc méter magasban a kosárban ő dolgozik. Rémülten dobott el kezéből mindent, és az egy méterszer két méteres kosárban kezeit az égnek emelve menekülni kezdett körbe-körbe rohangálva, közben hangosan kiabálva, üvöltözve, ki tudja mit akarván mondani a Puluplurupul-pulururur-t sikoltozta, pint ahogyan a pulykák teszik, amikor megijednek, időnként magasra rántva térdeit, ugorva, szökellve nagyokat, mint a század előtti burleszkfilmekben.

A csapat egyöntetűen vihogni, hahotázni kezdett. Ugyanakkor lélekszakadva rohant el mindenki poroltóért a szélrózsa minden irányába, fuldokolva a röhögéstől. Másodperceken belül a tűz eloltva. Minden és mindenki hófehér a vaktában kilövellő oltóportól és a visszahulló jéghideg tengervíz keverékétől. Kivéve a kosárban rekedt, immáron csendben kapaszkodó, a sokktól remegő, halkan nyüszítő munkatársat. Ő mocskosan fekete a felszállt koromtól.

Ekkor érkezett meg száguldva, szinte alacsonyan repülve Csúcsú. A nagyon, de nagyon dühös szlovák oroszlánidomár. Megdöbbenésében, amit a látvány okozott, belefulladt az épp kitörni készülő újabb, ezúttal határozottan a legdühösebb üvöltése. Pár másodpercig síri csend. Alant hét, a felismerhetetlenségig hófehér, törpének éppen nem nevezhető olajfúró munkás pislogott, mint béka a levesben. Csúcsú hamar magához tért. Vonásairól nem, de méretei alapján felismerni vélte mister Univerzumot, a finommechanikai szerelőt. Ráüvöltött.

– Seggarc! Te tohonya skandináv barom! Felzabáltad a pizzámat te vikingek szégyene!

Az személyes sértésnek véve a szigorú diétájának lábbal tiprását, az izomkolosszus felé fordulva, enyhén előre döntve felsőtestét üvöltött vissza, méreteihez képest megdöbbentően vékonyka hangján, mint amikor egy uszkár tüsszent.

– Csúcsú! Te kollaboráns kommunista besúgó! Kikérem magamnak ezt az unintelligens, arrogáns és alaptalan, koncepciós perbe illő gyanúsítást! – Mérgében ökölbe préselt kezei kifehéredtek az erőfeszítéstől, még jobban előre dőlt, aminek következményében a dongalábak kissé terpeszbe csúsztak. Felsőteste gorilla pózban előre dőlve, amitől pucsítani kezdett és tekintélyes sonkái, amik valaha emberi lábak voltak, azokon szétterülő hatalmas farpofái szétnyíltak.

Hét döbbent fej nézett bele, egyenesen Mr. Univerzum valagába. Hat fehér, egy fekete. Ekkor Szpidi szólalt meg először, hangja remegett a traumától, amit épp most él át hat sorstársával.

– Aztakurvaéletbe! Anyám segíts! Godzilla szülni készül!

Valóban, a látvány sokkolta mind a hét elmaszkírozott, most már kétségbeesetten felejteni akaró fejet. Mind a hetet, pedig nem voltak se törpék se hófehérkék, azaz nem mind volt fehér. Akkor Kaktusz vette fel a döbbenet fonalát, elsőnek magához térve.

– Te Csúcsú! Véletlenül nem egy gombás, ananászos, brokkolis pizzát keresel?
– De igen, de a seggkirály felzabálta!
– És mond csak, véletlenül nem az én íróasztalomra raktad le, miután felmelegítetted?! – Az értetlenül bambult vissza.
– De igen! Miért kérded főnök?
– Mert akkor megtaláltuk! Mr. Univerzum! Visszaadná kérem neves Európa-díjas oroszlánszelídítő művészünk pizzáját, amely a jogos tulajdonát képezi?

Mr. Univerzum először nem értette. De mivel mindenki a farpofái közé nézett mélységes megdöbbenéssel, így odanyúlt. Meglepetésében pufók arca először megnyúlt, majd lángvörös lett. Kihúzta onnét a szebb napokat is megélt, gombás, ananászos, brokkolis pizzát. Már ami megmaradt belőle. Odasétált az elképedt oroszlánszelídítőhöz és a kezébe nyomta jogos tulajdonát. Halkan, nagyon halkan bocsánatot kért.

– Heee?! – Csúcsú hirtelen nem kapott szikrát. Hangja, vékonnyá és erőtlenné vált, mint aki halni készül. Bajuszának bal fele szívverésével ütemesen rángatózott, jobb szeme, tikkelni kezdett.
– Bocs haver, de tényleg. Nem volt szándékos. Tudod egyszer ráültem a nagyim macskájára is, és csak három nap múlva találtuk meg, amikorra már annyira megmerevedett, hogy kidörzsölte a…
– Heee?! – cincogott újra a sokkot kapott, valamikor igen híres előadóművész.
– Nem, ezt nem akartuk hallani! – Szállt be a beszélgetésbe Patron, a kólásüveg alkatú Spanyol.

A nagy múltú felmenőkkel rendelkező viking ivadék, Mr. Univerzum újra benyúlt farpofái közé, végighúzott ott egy istenesen nagy kanyarítást lapát méretű pufók tenyerével.

– Hee?! – hangja elhalóvá vált, félő volt, hogy Csúcsú elájul.
– Maradt még itt egy kis szósz is. – Nyújtotta oda Mr. Univerzum a farpofái közül frissen kivett kezét. A még gőzölgő szószt rá akarván kenni a haldokló pizza porhüvelyére.

Szivacs öklendezni kezdett, majd Jojó, Verne és Einstein egymást spannolva követték példáját. Jézus zárta a sort.

– Hee?! – hangja alig halható, erőtlen. Csúcsú fejének színe, lilából lassan átváltott fehérbe.
– Meg ne próbáld seggkirály! – szólt fenyegetően Patron.

Késő. A löttyedt pizza és a szósz egyesültek. Szivacs, Jojó, Verne, Einstein és Kaktusz versenyt öklendeztek. Jézus se maradt ki a versenyből. Egyikük sem nyert, mert Szpidi dobta ki először a taccsot kilenc méter magasan lévő börtönében, az emelőkosárban raboskodva, egy kiadós BOOAAAA kiáltás kíséretében beterítve a díszes társaságot meleg hányással, amit a sirályok hangos vijjogással üdvözöltek.

– Heee-ee-e?! – Ez már Csúcsúnak is sok volt. Nemes egyszerűséggel kiverte az összes biztosítékot elméjében a túlterhelt biztonsági szelepek teljes láncolata. Hangos dörrenéssel vágódott ájultan hanyatt a majd két méter magas, csupa izom óriás.

A jegyzőkönyv szerint, egy relé meghibásodása okozta az emelőgép váratlan és fordított működését, majd a balesetet, amiből eredő tüzet a „Tökös-Csincsilla-olajfúró brigád” hősies küzdelemmel megfékezett, emberek százainak életét megmentve, hatalmas természeti károkat megelőzve önfeláldozásukkal. A csupán egyetlen könnyebb sérülttel járó baleset híre bejárta az egész világot, hála a környezetvédők igen hathatós közreműködésének. A biztosító fizetett, mindenki boldog, ügy letudva.

Csúcsút hamar kiengedték a kórházból. Fejsérülése nem olyan súlyos lévén az idegsebészek nem értik, mi okozhatta azt a hatalmas traumát, amit képtelen feldolgozni. A brigádot hősként ünnepelték. Kaptak egy igen tekintélyes prémiumot is, viszont szerződéshosszabbítást nem.

Egészen pontosan a platform parancsnoka, kijelentette, „ha ezeket az idiótákat nem távolítják el haladéktalanul, nem csak az olajfúró platformról, de annak ezer kilométeres körzetéből, akkor saját maga fogja ezt az egész kócerájt elsüllyeszteni az emberiség védelme érdekében. De Kaktusz és brigádja nem is bánták a dolgot. Elegük volt már a mindig viharos, nedves és hideg tengerből. Amúgy meg új kihívások várnak rájuk Dubajban, ahol várja már a hősöket az új szerződésük.

A történet szigorúan fikció. Bármilyen hasonlóság valós eseményekhez nem a véletlen műve. Mind a nevek, mind az események, személyek, helyszínek és történések nagyon is valósak. Bocsi Csúcsú, te művész világ Paganinije, Patron és Szivacs, Mr. Univerzum, Jojó, Verne! Hiszen tudtátok jól, úgyis le fogom írni. Legalábbis Einstein tudta. Jézus is. Tényleg azt hittétek, nem teszem közzé?! Ugyan már! Annyi titoktartási nyilatkozatot írtunk már alá és szegtünk meg, hogy eggyel több vagy kevesebb, semmit se számít. Fogadjátok szeretettel kis írásomat. Talán megértitek, miért is kerülik el a Földet nagyon nagy ívben a kis zöld emberkék.

Vége… (talán!)