Álmok hercegnője

Fantasy / Novellák (1852 katt) bel corma
  2011.10.31.

Egy éve pillantotta meg a lányt, aki (bár csupán egy festményről tekintett le rá), azonnal elvarázsolta őt. Szerelem volt ez első látásra, és a királyfi egyre gyakrabban látogatta meg a kastély eldugott szobácskáját, hogy kedvese arcában gyönyörködjön. Megbabonázták őt a lágy, finom arcvonásai, az érzéki ajkak, az apró, fitos orr, a mandulavágású, borostyánszínű szemek, és az ébenfekete hajzuhatag, mely tökéletes arcát keretezte. Szívét rabul ejtette a gyönyörű modell, és ahogy teltek a hetek, rajongása lassan megszállottsággá fokozódott. Már csak ritkán látogatta a titkos szobácskát, ehelyett minden idejét, és vagyonát a csodálatos leány felkutatására fordította. Bőkezűen fizetett a legapróbb információkért is, amik a hollétére utalhattak, ő pedig éjjel-nappal a birodalmi könyvtár poros kódexeit bújta, hogy fényt derítsen a rejtélyes hölgy legendájára. Begyűjtött minden tekercset és fóliánst, hátha azok utalásai is közelebb viszik őt a megoldáshoz. Az ifjú számára összefolytak a napok, és az idő elveszítette jelentőségét. Odakint az ősz télbe szürkült, majd az enyhüléssel a fák rügyet bontottak, és egy napsütéses, langyos tavaszi napon végre megtalálta azt, amit keresett...

Egy vörös bőrbe kötött könyvben akadt rá a titokzatos királylány történetére. A krónikák szerint boszorkányok átkoztak meg sok-sok emberöltővel ezelőtt, egyesített erejükkel a lét és nemlét határára taszítva őt. A könyvecske nem részletezte azt, hogy a varázstudók miért is bocsájtottak reá időtlen álmot, de pontról-pontra leírta azt, hogy hogyan oldható fel a gonosz bűbáj. Szerencsére az írók alaposak és előrelátóak voltak. Részletes térképet is mellékeltek hozzá, amely konkrétan megjelölte a kastély helyét, ahol a hercegnő teste pihent. A fiatalember boldog és nagyon elégedett volt. Igen, biztos volt benne, hogy már minden tudás a birtokában van ahhoz, hogy megmentse őt! A könyv utolsó fejezete felett egyszerűen átsiklott...

Királyi pecséttel ellátott leveleket küldött szét a birodalom minden sarkába. Udvarába hívta és összegyűjtötte az ország legjobb harcosait, majd elindult, hogy felkutassa áhított szerelmét. Váltott lovakon száguldottak céljuk felé, és minden faluban csak annyi időre álltak meg, amíg felfrissítették étel és ivóvíz készleteiket, valamint fáradt paripáikat pihentekre cserélték. A trónörökös parancsára erőltetett vágtában haladtak, és egy hónapon belül elérték az omladozó kastélyt. Néma volt és elhagyatott, a gyilokjárókon nem posztoltak őrök, a rozsdás vasrostély felhúzva, a felvonóhíd pedig leengedve pihent. A különítmény könnyűszerrel bejutott a folyosókra, ahol semmilyen ellenállásba nem ütköztek, úgy tűnt, hogy a hely teljesen halott, és mégis... A csend, ami körbevette őket megsűrűsödött, szinte fullasztóvá vált. Természetellenes volt, olyan, mint amit véres csatamezőkön éreznek a túlélők. Mint amikor ezernyi lélek hal erőszakos halált... De érezték, tudták, hogy már nem fordulhatnak vissza. Szurkos vászonba tekert fáklyákat gyújtottak, és elindultak a térkép által megjelölt útvonalon, azután...

Az alattomos halál egyenként jött el értük, megannyi arcát mutatva meg nekik. Voltak, akikkel robbanó rúnák végeztek, amiket műértő kezek karcoltak a járólapokba, mások a falakon ásító lyukakból kipattanó mérgezett tűktől szenderültek jobblétre. A sors a testőrök kapitányához volt a legkegyetlenebb, ő egy savas felhőben oldódott fel hörögve és sikoltozva. A herceg utolsó katonája volt a legfiatalabb, talán egyidős lehetett vele. Alattomos penge tépte fel a nyaki verőerét, és lüktetve szökött el testéből az élet. Az ifjú uralkodó a kezével próbálta csillapítani a vérzést, de hiába, a testőr légzése előbb felszínessé, majd kapkodóvá vált, és egy utolsó sóhajjal kíséretében megtért őseihez, az árnyak birodalmába. Üveges szemei a semmibe révedtek, és ő tudta, hogy az a kétségbeesett tekintet élete végéig kísérteni fogja. Lassan felállt a holttest mellől, mélyet sóhajtott, összeszedte magát, és alaposan szemügyre vette a környezetét. A trónterem végéből nyíló folyosó végén állt, amit egy aranyveretes tölgyfaajtó zárt le. Minden helyiséget megvizsgált már, ezt az egyet kivéve. Érezte, tudta, hogy itt van az, amit keres. Vérmocskos kezével lassan lenyomta a hálószoba kilincsét...

A királylány a baldachinos ágyon feküdt. Rózsaszín, vékony selyemruhát viselt, és sokkal gyönyörűbb volt, mint ahogy a festmény alapján emlékezett rá. Bőre fehér akár a porcelán, telt ajkai sápadtak. Olyan volt, akár egy angyal... Önkéntelenül az arca felé nyúlt, hogy megérintse, hogy megsimogassa... Ujja hegyéről egy remegő vércsepp a lány ajkára hullott. Feleszmélt, és zavartan visszahúzta maszatos kezét. A végén még bemocskolja ezt a csodás arcot, és... Eltűnt a vércsepp, a hercegnő ajkai pedig mintha rózsás árnyalatot kaptak volna! A férfi megrázta a fejét, hogy elűzze az ostoba gondolatot. Biztosan a félhomály, és a falikarba tűzött fáklya táncoló fénye űz vele csalóka játékot! Mindegy, tudta, hogyan ébressze fel, és számára most csakis ez számított. Közelebb hajolt hozzá, hogy csókot leheljen puha ajkaira, amikor... A karcsú, izmos test megremegett, ívben megfeszült, és hatalmas sóhaj tört fel a lány tüdejéből. Majd lassan elernyedt, és visszahanyatlott a párnákra. Lassú, egyenletesen légzése elárulta azt, hogy visszatért testébe az élet. A pír már az arcára is átterjedt, az élet színével festve meg sápadt bőrét. Kinyitotta a szemét, és meleg, borostyán fényű szemei megpihentek a férfin. Lassan felkelt az ágyból, és a királyfi úgy érezte, örökre elveszne azokban aranyló szemekben... Amiknek a színe most rohamos gyorsasággal változott! Feketévé mélyült, és ez a sötétség úgy terjedt szét a szemében, akár az elfolyó tinta. Nem volt már fehérje sem, csak a lüktető, fekete űr, és a mélyén lángoló gonoszság! A lány tenyerén lidércfények gyúltak, és a sápadt, kékes lobogás egy pillanat alatt elborította az egész testét. A herceg gyomra görcsbe rándult a félelemtől, lassan hátrált, majd hirtelen sarkon perdült, és az ajtó felé iramodott. Az hangos csattanással vágódott be az orra előtt, és ő hiába rángatta eszeveszetten a kilincset, a zár nem engedett. Mikor belátta, hogy értelmetlen dolog tovább próbálkoznia, erőt vett magán, és lassan megfordult, hogy szembenézzen a végzetével. Uralkodóhoz méltó módon akarta fogadni a halált...

***

Az idős mágus egy vörös, bőrkötéses könyvet olvasgatott. A birodalmi könyvtárban akadt rá, és már majdnem végzett vele, csupán az utolsó bekezdés volt hátra, ami így szólt:

"Az igaz szerelem, és egy csók megtöri az
átkot, a kiontott vér azonban kiteljesíti azt."

Előző oldal bel corma
Vélemények a műről (eddig 11 db)