A vírus

Horror / Novellák (994 katt) gyöngyvér
  2010.08.25.

Van egy hely a Túlvilágon, a Pokol legmélyebb bugyrában. Itt dögletes, nehéz, büdös a levegő, az ég csak egy piszkosszürke rongyhalmaz, ami néha nehéz és fertőző esőt hullat, ami elrohasztja azt a kevés élőlényt, ami megmarad ezen az átokverte környezetben. A közepén, ott, ahol a gyűlölködő föld alatt a gonoszság ébenfekete lánggal telt rothadt szíve dobog, van egy város. A nevét nem tudja senki, és még ha tudnák is, az azonnal elpusztítaná azt, aki kimondta. Itt a házak csak romhalmazok, kopott festéssel, kifordult ajtóval és törött ablakokkal ásítanak a keserű nemlétbe. A lakók furcsa, zombiszerű lelkek, akiknek a teste férgektől nyüzsgő, rothadó váz csupán. Nem emlékeznek, nem terveznek, nem álmodnak és egyáltalán semmi olyat nem tesznek, amit a normális emberek igen. De hát hol voltak ők a normálistól!?

A város közepén egy éjfekete torony állt. Itt élnek a város vezetői, az Átkosok vagy krimálok, akik mindennapjaikat azzal töltik, hogy új módszereket találjanak ki a kínzásokhoz. Előszeretettel kínozták, átkozták, gyötörték a börtönben ülőket és a város lakóit. Mindösszesen hárman voltak, de felértek a Pokol régióinak összes seregével. Az egyik krimál, akinek a szemei egyszerre voltak rikító vörösek és neon zöldek. Ha haragudott, és mert a hangulata híven tükrözte a kinti viszonyokat, így aztán állandóan világvége hangulatba tengődött. Másik két társát gyakran bosszantotta cinikus és kötekedő kijelentéseivel, de azok mégis tűrték, mert ő a legjobb mágiahasználó az egész Alvilágban.

A másik Átkos nő volt. Vagyis inkább egy két lábon járó csontkollekció. Fekete tetoválások borították egész testét, amik kígyókat, bogarakat és más csúszómászókat ábrázoltak. Könnyű selyem ruházata látni engedte azokat a sebeket, amik örök jelként égtek bele húsába, hogy mindörökké emlékeztessék fertelmes bűneire. Egész lényét a rothadás édeskés bűze lengte körül. Simulékony, ravasz modora juttatta ilyen magas körökbe. Fondorlatban verhetetlen volt Áspis.

A harmadik személy még ehhez a helyhez mérten is különös figura. Magassága jócskán alulmaradt a megszokottnak, de ezt pótolta szemtelensége és dühítő pimaszsága. A csontjait a rothadó hús és a bennük hemzsegő férgek borították, miket néha megsimogatott, és úgy bánt velük, mint a házi kedvencekkel. Koponyáján még lengett néhány kóbor hajszál, bár ezek jobban hasonlítottak az elfonnyadt szalmaszálakra. Senki nem tudta, hogyan került be az Átkosok közé, de megtűrték maguk között, már csak azért is, mert különös örömmel végezte a kegyetlen kínzásokat.

Az Átkosok tanácskoztak, ugyanis a városban egy különös jelenség ütötte fel a fejét. Nem tudták, honnan jött, kinél jelent meg elsőként, csak azt, hogy itt van, és teljes erejével dühöng. Minden erejükkel azon voltak, hogy megállítsák, hiszen csakis ők okozhatnak szenvedést a város torzszülötteinek. Csakis ők, senki más. A megállítás abból állt, hogy aki elkapta a betegséget, a börtönbe vitték, majd valami borzalmas löttyöt itattak vele, amitől ugyanolyan lett. A működésüknek köszönhetően már csak egy valaki maradt.

– Az utolsó fertőzött valahol a külvárosban van – mondta, vagyis inkább cuppogta ellenszenves hangján Darknol, az alacsony jelenség. - A besúgók remek munkát végeztek, és úgy tűnik, nincs több rajta kívül.
– Ha ő is a börtönbe kerül, többé nem kell félnünk attól, hogy egyetlen birodalmunk elveszhet - Áspis elégedetten felkuncogott, ami nála biztos jele volt annak, hogy hamarosan valami nagy szörnyűséget eszel ki.
– Máris elindítom a katonákat, hogy hozzák ide - morogta Krím. Erre az ötletre koccintottak, majd lementek a pincébe megnézni, hogy senyvednek a se nem élő, se nem holt rabok.

Útközben még elvitatkoztak azon, hogy vajon ki is küldhette rájuk ezt a járványt.

– Biztos azok a szárnyas vakarcsok voltak -vélte Darknol. – Emlékeztek, hogy 200 évvel ezelőtt is milyen bajt csináltak.
– Azok nem is tértek vissza! - vihogott Áspis. - Itt maradtak vacsorára!

A kellemes emléken elröhögték magukat. A hatalom három itteni birtokosa a lépcsőn lefelé menet felidézték a hozzá kapcsolódó emlékeiket. A rabok messziről érezték, hogy fogva tartóik ma jó hangulatban vannak, és ijedten a falhoz kuporodtak. Bár nem sokat érezték, de azzal tisztában voltak, hogy az Átkosok jókedve nekik csak bajt hoz. Akárcsak a vacak hangulatuk.

Eközben kitárult az első cella ajtaja, és felhangzott az első, rémületes sikoly, amit még rengeteg követett. A krimálok így szórakoztak.

Eközben valahol a város szélén, amit arról lehetett felismerni, hogy a romok közt gonosz akaratú növények élnek, egy alak botorkál a felgyűlt törmelékek útvesztőjében. Esetlenül botladozott a kövek között, amik alattomosan mindig a lába alá kerültek. Zöld indák csavarodtak törzsére és karjaira, megnehezítve a haladást. Gonosz tüskék szúrtak a bőrébe, a véréből szitakötő nagyságú szúnyogok lakomáztak. Minden egyes lépésért élet-halál harcot kellett vívnia, de mégis ment számára is homályos okból. Mintha attól tartott volna, hogyha megáll, elveszt mindent. Még akkor is, ha fogalma sincs róla, mi az a cél. Két szürke szeme nyugtalanul járta a vidéket, és az arcszíne a zöld és a sárga között ingadozott, lévén, hogy rettenetesen rosszul volt. Ahogy idétlenül tántorgott ide-oda a csupasz romok között, folyamatosan köhögött. Néha lehajolt, hogy könnyítsen gyomrának tartalmán, de nem jött föl belőle más, mint egy kis nyál, görcsös köhögéssel vegyítve. Minden egyes lépésnél egyre jobban elerőtlenedett, mintha a lábai nem bírnák el a súlyát. Eleredt az eső. De a friss, megtisztító, életet hozó ezüstcseppek helyett nyúlós, nyálkás, mocskos, barnás vércseppek hulltak undok cuppogással. A férfi utolsó erejével fedezékbe húzódott egy kapualjba, összegörnyedt és átadta magát a hirtelen feltörő emlékeknek.

Elsőként egy békés kert bukkant fel szemei előtt. Árvácskák, nefelejcsek, margaréták, pitypangok, vörös, halványlila rózsák tündököltek a harmattól terhes pázsit között. Vastag törzsű, bölcs fák borultak védőn föléjük, lombjukkal felfogták a nehéz vízcseppeket, útját állták a szilaj szélnek, a heves napfényt gyengéd csillámlássá szelídítették imigyen védve kis testvérkéiket. A lombok alatt serényen zümmögött a méhek dolgos népe, szivárványszín szitakötők libbentek kecsesen, nehézkes dongók zúgtak el a növények közt, játszi pillangók szálltak virágról virágra. Kövezett út vezetett át a festménybe illő tájon, egyenesen egy fehérre meszelt, zöld ajtós, tágra nyitott ablakú, piros cserepes házhoz. Az otthonához.

Változik a kép. Bár ott dobog benne szülőházának szívfájdító szépsége, mégse tudja kivonni magát az újabb emlékből. Székek és padok állnak szabályos sorrendben, a falakat kézzel rajzolt, festett, alkotott képek díszítik. A terem elején, az ajtó mellett pár lépésre a többinél magasabb asztal áll, a sarkán virággal teli vázával, fehér terítővel. Mögötte méltóságteljesen egy zöld tábla foglalja el a helyet. Tartóján fehér kréták és egy szivacs sorakozik. Az ablakon beömlő fény megvilágítja a vidám, nevető, beszélgető, zsivajgó gyerekhadat. Néhol öten-hatan kacarásznak valamin, másutt ketten folytatnak bizalmas beszélgetést. Van köztük szemüveges, szőke, fekete, barna, kék szemű, zöld szemű, kicsi, magas, sovány és kövér egyaránt. Egyvalamiben mégis hasonlítanak: mindegyikük mosolyog. A férfi tudja, hogy kiket lát most. Az osztálytársait.

Nagyváros utcái tömve emberekkel, mind siet, rohan, szalad valahová. A kirakatok üvege mögött csábító, értéktelen, hasznos vagy éppen szórakoztató tárgyak, ruhák, ételek lapulnak. Színes feliratok hirdetik az üzletek, szórakozóhelyek, éttermek neveit, harsogják a különböző reklámokat. Újságírók bámulnak unott, közömbös arccal, nézték a tömeget, fagyi pultos lányok vihorásznak valami idétlen viccen nevetve, öreg nénikék és bácsik etetik a galambokat. A szüleit várja, hogy végre hazamehessen a kollégiumból, és végre bemutathassa azt a lány, aki tetszik neki.

Színházban ül, valahol az első sorokban. A színészek szerelmi drámája a végéhez közeledik. Félrefordul, elnyom egy ásítást, majd érdeklődést színlelve visszatekint a színpadra. Gyönyörű nő bukkant fel újabb emlékként. Aranyló, búzaszőke haján táncot jár a napsugár, fehér fogai olyanok, mint a legszebb igazgyöngy, szemei, mint a fiatal őzeké, termete legkarcsúbb nádszálé. Nyakában vékony ezüstláncon apró holdsarló díszeleg. Hófehér, lágyan lebbenő inget visel, bokáig érő, szelíden rebbenő almazöld szoknyát. Apró lábán őzbőr topán feszül. Egész lénye ragyog, tündököl, elvarázsolja. A férfinak eszébe jutott a neve is: Tina. És e név magával hozott egy új, de mégis ismerős érzést. Szíve majd megszakadt, s az arcán valami furcsa, átlátszó sós folyadék jelent meg. Kíváncsian szemlélte ezt a csekélységet, amely mégis oly nagy fájdalmat okozott neki. Már el is felejtette, mi az a könny… Minden érzékszálával érzi, tudja, hogy történni fog valami, valami végzetes, ami miatt elvesztette szerelmét, életét, mindenét, amitől ide került.

Durva, hideg, érzéketlen kezek ragadják meg, és húzzák ki emlékei közül, valamint fedezéke alól. Undorral vegyes rémület dacossággal mered a katonákra.

- Tina! Tina! Engedjetek el! Tudnom kell! Tudni akarom! Tina!

Kiabálása, kétségbeesett vergődései nem járnak sikerrel. Az élőhalottak megkötözik, roskatag szekérre lökik durván, majd némán nézik a könnyes arcú, vicsorgó rabot. Nem értik szavát, bár nem beszél idegen nyelvet, nem értik, mit jelentenek szökési kísérletei, nem értik szabálytalanul dobogó szívét, lüktető, áramló vérét, meleg, többé-kevésbé ép bőrét. Nem értik, de teljesítik a parancsot. A foglyot a legmélyebb börtönbe szállítják, és a szükségesnél többször nem érnek hozzá.

- Engedjetek el! Hova visztek? Tina! Tina!

Hirtelen elhallgat, ahogy megérinti a mindenhonnan áradó tömény gonoszság, a Halál lehelete, amelyet nem követ élet. Retteg, fél, legszívesebben megszökne, de nem tudna merre menni. Sejti, hogy úgyis megtalálnák és visszahoznák. Kiszedik a szekérből, majd lelökdösik a lépcsőn. A férfi szája ezúttal makacsul hallgat, bár konokságát itt éppúgy nem veszik figyelembe, mintha kiabálna. Aki ide egyszer lejut, az soha többé nem megy fel.

A férfi átesik a küszöbön és elterül a mérges gőzöket lehelő mohaszőnyegen. A falakról folyamatosan csepereg valami nyúlós, nedves és nyálkás, patkány méretű pókok szövik be pókhálókkal a sarkokat. A rozsdás bilincsben egy döbbenetes módon kétszeresen halott alak párolog bűzösen.

A rab keservesen sírva fakad. Nem tudja, hol van, miért hozták ide, de azzal tisztában van, hogy soha többé nem szabadul. Torkából a reménytelenség artikulátlan hangjai szakadnak ki, megsokszorozódnak a falakon, pattognak a téglák között, kikúsznak az ajtó rácsai között, végigszaladnak a folyosón, majd egy sikoly kíséretében elhamvadnak.

- Rajtad már senki nem segít - az ajtóban egy alacsony, undorító kinézetű figura vigyorog rosszindulatúan. Kezében gyanúsan bugyborékoló, füstölő mocsárzöld italt tart. A férfi szemében eszelős félelem gyullad ki, a szemében, ami tébollyá fokozódik, mikor másik két szörny lép be hozzá. Irtózata dühbe megy át. Borzasztó állapotához képest villámgyorsan felpattan, nekirohan a fekete selyembe burkolódzó női förtelemnek, félrelöki és kiszáguld a szabaddá vált ajtón. Erejét megsokszorozza az a tudat, hogy mégis sikerülhet megszöknie, szabadon élhet egy nyugodt helyen.

- Miért nem lehet egyszerűen megoldani! - a neonzöld, vérvörös tekintetű, magas Átkos elmormog az orra alatt néhány szót, mire a férfi visszakerül immár ismételten gúzsba kötve. A többi kötél szomorúan fekszik a földön.

Az alacsony erőszakkal kinyitja a száját, majd a folyamatosan ellenálló torkába dönti az üveg tartalmát. A férfi köhög, fulladozik és szerelmét hívja. Utolsó éber gondolatával elkiáltja a szerelme nevét, aztán elcsendesedik. A cellában immár egy magatehetetlen, közönséges sem élő, sem holt álldogál.

A három Átkos elégedetten megy fel a toronyba, hogy megünnepeljék győzelmüket.

- Hát ezzel vége is. Remélem, ez a vírus soha többé nem üti fel a fejét…

Krím szavait helyeslő morgás fogadja, majd nekilátnak, hogy részegre vedeljék magukat.

A fent mulatók nem is sejtik, hogy a torony aljában, hol fekete folyóként hömpölyögnek a megkínzottak megtestesült kiáltásai, a gonoszság sötét iszapja fújt meg mindent, valami új bontakozik ki. A kegyetlenségtől koromszín téglák mellett egy apró, szelíden meghajtott fejecskéjű, hófehér színű virág bontogatja szeretetszép szirmait.

Előző oldal gyöngyvér
Vélemények a műről (eddig 1 db)