A játszótéren

Szépirodalom / Novellák (1091 katt) Maggoth
  2011.10.31.

Arthur tudta, baj van. A játszótér határtalanná vált.

"Talán gonosz szellemek növelték meg a teret” – gondolta riadtan. – „Vagy az is lehet, hogy a világot vezérlő törvények alakultak át."

Senki sem tartózkodott a közelben rajta kívül. A szemtelen szél beférkőzött a ruhája alá, aztán továbbhaladt, játékosan feltúrva előtte a megsárgult avart. A kisfiú tanácstalan tekintettel kereste a kivezető utat, de nyomát sem találta.

Szabadtéri játékokat látott mindenütt: piros színű csúszdákat, ide-oda lengő, kopott zománcú hintákat, madárpiszoktól mocskos homokozókat – többet, mint amennyinek lennie kellett volna. Arthur megijedt, de nem akart sírni. Leült az egyik grafittikkel kidekorált padra, és gyanúsan csillogó szemmel gondolataiba mélyedt. Bár alig pár napja múlt nyolc éves, tudta, lennie kell valamilyen elfogadható magyarázatnak.

Megpróbálta felidézni az eseményeket, a megérkezés percétől kezdve. Abban reménykedett, ha lassanként perget vissza minden mozzanatot, elkaphatja a változás pillanatát –, de nem jutott eredményre. A játszótér ugyanolyan volt, mint mindig: harsogóan színes és zajos, tele kisebb-nagyobb gyerekekkel, akik idejártak kikapcsolódni iskola után, mielőtt belevetnék magukat otthon a tanulásba. Úgy tűnt, minden a szokott mederben folyik, míg egyszer csak Arthur benső ösztönének engedelmeskedve felnézett, és megállapította, hogy nemcsak az anyja, de mindenki más is eltűnt mellőle. Először nem ijedt meg, azt hitte, valami különös ugratás áldozata – mintha a sok odajáró gyerek és a kíséretüket alkotó felnőttek összebeszéltek volna, hogy becsapják.

Persze hamar rájött, ez képtelenség, édesanyja sosem egyezett volna bele ilyen rossz tréfába. A játszótér kietlenné válása azonban csak a probléma egyik felét jelentette. A jelenség másik oldala a látogatók köddé válásánál is rejtélyesebbnek tűnt. Ezzel akkor szembesült, amikor vaktában elindult hazafelé, csakhogy nem talált kiutat a parkból. Olyan végtelenné lettek az körülötte húzódó terület határai, mintha kitöltötték volna a rendelkezésükre álló földrészt.

A fiú verítékezett, és egyre csak lépkedett, mintha kitartásával megtörhetné a tájra nehezedő átkot. A bokrokkal szegélyezett, kaviccsal felszórt sétányok azonban nem fogyatkoztak.
Végül eluralkodott rajta a hisztérikus harag, és eszelősen rohanni kezdett, mintha ezzel legyőzhetné a természetellenes körülményeket. Nem tudta, meddig szaladt, de nemsokára meg kellett állnia, különben összerogyott volna. Zihálva nekidőlt az egyik fának, és megpróbált lecsillapodni. Szíve légkalapácsként dobolt, lábizmai elkínzottan zsibongtak. Be kellett látnia, a testével nem győzheti le a játszóteret.

"Ki kell eszelnem valamit” – döbbent rá. – „Különben előbb-utóbb szomjan halok."

Miután kifújta magát a padon, eszébe ötlött, hogy hátizsákjában ott lapul egy csokoládé és egy dobozos kóla. Nem volt kedve elfogyasztani egyiket sem az iskolában, hiába pakolta őket az uzsonnás dobozába a mamája. Remegő ujjakkal rátalált a nyalánkságokra. Alig tudott uralkodni ösztönein, hogy ne falja fel őket azonnal.

Lassan, élvezettel rágcsálta a csokoládét, idegeire jótékony nyugalom telepedett. Olyan intenzív élményként élte meg a szájában szétáradó mogyorós-karamellás ízt, hogy beleborzongott. A leírhatatlan gyönyörre a buborékoktól pezsgő üdítő tette fel a koronát. A szénsav marta a torkát, de soha nem ivott még finomabbat a piros fémdobozban várakozó italnál. A kisfiú nem tudta túlságosan hosszúra nyújtani az élvezetet, de nem is akarta. Szinte egyetlen húzásra hajtotta fel az isteni nedűt, aztán hangosan és elégedetten böfögött.

Ideje volt farkasszemet nézni a rettegéssel.

Újra összegezte az eddig tapasztalt jelenségeket. Először is: a parkból mindenki felszívódott – nemcsak a felnőttek és a gyerekek, de az anyja is. Az állatok szintén eltűntek. Sehol nem látott fűszálak közt araszoló bogarat, sőt, egyetlen árva légy sem zümmögött a közelben. Úgy tűnt, rajta kívül mindenkit elsöpört valami gonosz erő. Másodszor: a játszótér elvesztette határai végtelenné váltak. Arthur tudta, fontos megtalálnia a válaszokat, mert az élete múlik rajta.

A kisfiú különbözött a többi gyerektől. Mást látott, mint azok. Érezte, hogy nem átlagos, amit foggal-körömmel leplezett. Anyján kívül mindenkit megtévesztett – az osztálytársait, a tanárokat és a szomszédokat –, az asszony pedig szemet hunyt különlegessége fölött. Sosem bántotta miatta, inkább úgy tett, mintha nem tudna róla. A kisfiú személyiségében korán kialakult az elővigyázatosság.

Kortársaival ellentétben már három évesen folyékonyan és gyorsan olvasott. Intelligenciája szokatlanul magas volt. Lelke mélyén tudta, egyszer még a világ ura lesz, csak ki kell várnia. Megpróbáltatásnak érezte a gyerektestben töltött perceket, de nem talált módot növekedése felgyorsítására, noha mindent megadott volna, hogy fizikai adottságai utolérjék szellemi fejlettségét.

Elhessegette a zavaró gondolatokat, visszatért a sürgetőbb problémához: hogyan tudná legyőzni a játszótéren uralkodó erőket. Végül arra jutott, lennie kell valakinek a közelében, aki ezt teszi vele. Az ismeretlen legalább olyan erős, mint ő – vagy még erősebb –, különben nem játszhatna vele, mint macska az egérrel. A gyermek biztosra vette, mindez csak az elméjében zajlik le, arctalan ellenfele pedig az övéhez hasonló képességekkel bír.

A nem mindennapi kisfiú eddig azt hitte magáról, hogy egyedi és megismételhetetlen teremtmény, aki uralkodásra született. Most viszont szembesülnie kellett vele, hogy akad valaki, aki talán nála is hatalmasabb. Koncentrálni kezdett, olyan mélyen süllyedve magába, mintha feneketlen mocsárban merült volna el.

Szelleme elvált az anyagtól. Kívülről szemlélte önmagát, csakis saját porhüvelyét fogadva el létezőnek. Hamarosan megpillantotta a sugár irányban szétterjedő, vékony aranyszálakat, melyek testéhez kötötték a hamis képeket. Acsarogva szaggatni kezdte őket, míg el nem vezették a körülötte gomolygó illúziók tartóoszlopaihoz. A bronzszínű, nemesfém hengerek masszívnak és sérthetetlennek látszottak, de nem győzték meg valóságosságukról.

Görcsösen, összeszorított ököllel ütni kezdte őket. Torkából örömüvöltés tört fel, mert már az első csapásokkal sikerült repedéseket előidéznie rajtuk. A következő pillanatban az oszlopok rézvörös szilánkokká robbantak szét. A tudata köré szőtt fantáziaburok megremegett, aztán darabokra hullott. Végre megpillantotta ellenfelét; saját tökéletes hasonmását, amitől még ádázabb haragra gerjedt. Éles vijjogással támadásba lendült, hogy véghezvigye a lehetetlent.

A játszótér ekkor a megszokott méretére zsugorodott, és Arthur újra érzékelte a körülötte nyüzsgő gyerekek zsivaját. Visszazuhant a valóságba, melyben csak az egyik zárkózott kisfiú volt a sok közül, aki önmagát akarja legyőzni.


*

– Érdekes kisfiú – mondta félénken a kellemes alakú nőnek a szemüveges férfi, akit enyhe pocakkal vert meg a sors.

Régóta próbált udvarolni az asszonynak, aki nem viselkedett ugyan elutasítóan, de bátorítóan sem.

– Igen – mondta a csinos hölgy nyugodtan. – Sajnos autista, sajnos, pedig, ha megtalálná a kivezető utat, felemelkedhetne.
– Ez szomorú – állapította meg a botcsinálta udvarló gyámoltalanul.
– A doktorok szerint belső harcot vív, melyet sosem nyerhet meg – közölte a nő tárgyilagosan, minden keserűség nélkül.

A férfi kis ideig hallgatott.

– Lehet, egy nap mégis győz majd – mondta kínban, mert ostobának érezte magát kényszeredett szavai miatt. – Az jó lenne.
– Talán – mondta a nő, aztán elfordult.

Az asszony barna szemében megcsillant a lemenő nap fénye, ahogy a fiára nézett. Aznap tudomást sem vett többé hódolójáról. Szelíd mosollyal Arthur felé nyújtotta kezét, és lassan, szeretetteli csendben hazafelé indult egyetlen fiával.

Előző oldal Maggoth
Vélemények a műről (eddig 4 db)