A félszemű, félkezű, féllábú zongorista

Fantasy / Novellák (1209 katt) fiszi
  2011.10.11.

A Nap lenyugodni készült a Keleti-tenger fölött. Vérvörös pereme már csaknem a bíbor hullámok taraját érintette, messze ívelő fényhidat rajzolva rá. Az égbolt fölül már sötét indigóba hajlott, a csillagok is fel-felragyogtak rajta, de a lenyugvó nap tűzszínű glóriával koronázta. A karcsú gályák, a kalmárok hasas hajói és az apró halászbárkák vitorláikat bevonva, békésen ringatóztak a meljorcani kikötőben, fekete árbocerdőt rajzolva a tüzes égboltra.

De Azil és Samael, vagy ahogy sokan nevezték őket, a L’Amar ikrek, nem gyönyörködtek a lemenő nap meseszép látványában. Azil éppenséggel a felszolgálólány – mellékállásban szajha – kebleit csodálta, aki az italt helyezte az asztalukra, és nemcsak hogy túl mély volt a dekoltázsa, de túl mélyre is hajolt. Samael ugyanennek a hölgynek a hátsóját tanulmányozta, kissé kitekeredett nyakkal. Mindketten elégedettek voltak a látvánnyal, és tervbe vették, hogy később esetleg nem csak a látás útján csodálják a lány testét.

- Szégyen, hogy nem hallottunk erről a helyről, amikor még itt éltünk – hörpintette fel az italát Azil. - Jó kis hely ez az Éneklő Rozmár. Megérte olyan sokat utazni érte, nagyon pöpec.
- Persze, hogy megérte – helyeselt Samael, egy szeplős kis vöröst követve a tekintetével. - A legjobb, hogy nincs ismerős. Senki nem fog hetekig azon röhögni, hogy részegen milyen baromságokat csináltunk. Emelt fővel mehetsz haza, senki nem fogja tudni, hogy mondjuk szerelmet vallottál annak a kitömött rozmárfejnek, vagy női ruhában kánkánoztál az asztal tetején.
- Vagy hogy két korsóval is megittál a felmosó vízből – értett egyet Azil. - Vagy valami rosszabb. Mint múltkor, a kinevezésünk utáni estén, amikor…
- Juj, ne is hozd föl azt az esetet! – rázkódott össze Samael, és az öccse elé lökött még egy pohár italt. - Inkább igyál! Csodáld az enteriőrt. És ne gondolkozz, nem tesz az jót neked!

Azil homlokráncolva ránézett, aztán vállat vont, és meghúzta a korsót. Határozottan jóízű italt mértek itt. Tisztát, ízletest, felismerhető állagút. Volt jó pár szajha, de mind szép volt, vagy legalább olyan, amire anélkül lehetett ránézni, hogy kifolyt volna a szeme. Fiatalnak tűntek, elég tisztának, és nem voltak ízléstelenül kihívóak. Többnyire.

Maga az Éneklő Rozmár pedig nagyon hangulatos volt. Az ablakokból csodás kilátás nyílt a kikötőre és a lemenő napra, igaz, feleslegesen, mert senki nem vette a fáradtságot, hogy kinézzen. A pultos nagydarab volt, kopasz és ijesztő, mint egy ogre hentes, és sok hasonlóságot mutatott a falat díszítő kitömött rozmárral. Átható bor-, vizelet- és halszag terjengett, a levegő sistergett a káromkodásoktól, a poharak csilingelésétől és az üvöltve lefolytatott beszélgetésektől, melyeket dohányfüst és az ősz zongorista meglehetősen gyakran elrontott, de igen vidám klimpírozása szőtt át meg át. A vendégek szinte mind szakadtak és mocskosak voltak, de ezt színes, csipkés és csicsás ruhadarabokban művelték. A legtöbbjüknek hosszú vagy semmilyen haja nem volt, sokuknak hiányzott pár foga vagy egyéb testrésze, de volt helyettük pár feltűnő tetoválásuk és késük. Az Éneklő Rozmár a tengeri rablók találkozóhelye volt.

A L’Amar ikrek nem nagyon lógtak ki a sorból. Ápoltabbak voltak, mint az átlag, de ugyanúgy csipkés, színes rongyokat viseltek, hosszú hajuk volt, Samaelnek volt pár aranyfoga és egy nagy karika a fülében, Azilnak pedig tömve volt a kabátja késekkel és a füléből hiányzott egy nagy darab. Senki meg nem mondta volna róluk, hogy nem kalózok, hanem éppenséggel a Királyi Gárda tagjai, akik lazítani jöttek ebbe a kis kikötői kocsmába.

- Úgy szeretek az ilyen csürhe közé járni – húzott nagyot Azil az italából, és elégedetten böfögött egyet. - Mindig olyan fensőbbségesnek érzem magam. Látni, ahogy ez a sok ösztönlény próbálja kiélni a primitív kis vágyait, míg én…

Eközben a klimpírozás abbamaradt, a zongorista a pulthoz sántikált egy kis frissítőért. Samael szórakozottan bólogatott testvére szavaira, és a kalózokat figyelte. Eddig nem nagyon találkozott velük, de azt már látta, hogy a tengeri rablók nem sokban különböznek szárazföldi rokonaiktól, csak épp trágyabűz helyett halszagot árasztanak. Ahogy a pult felé pillantott, észrevette a zongoristát. A hosszú hajú, ősz férfi italozás közben a kocsmárossal beszélgetett, fél kézzel a poharát markolva, másikkal, amelyik kampóban végződött, hevesen gesztikulált. Ez megmagyarázza a csodás zongoratudást, gondolta zord mosollyal Samael. Beszéd közben a férfi kissé elfordult, láthatóvá vált fekete szemkötője és hosszú bajsza, és Samael hirtelen nagyon ismerősnek kezdte találni.

- Öcsi – szakította félbe Azil lelkes ömlengését a primitív ösztönlényekről -, nézd csak meg azt az ősz fószert ott a pultnál! Nem ismerős valahonnan?

Azil kissé zavartan rápillantott, aztán a jelzett irányba nézett. Hirtelen érdeklődéssel előrehajolt, úgy tanulmányozta a kampókezű, félszemű férfit, aki most megfordult, és elindult vissza a zongorájához.

- Az ott szerinted is Graycon káplár? – kérdezte Samael, aki le se vette a szemét a zongoristáról.
- Aki anno annyit szívatott minket a kiképzésen? Graycon káplár? Itt?
- Túlzottan is hasonlít, leszámítva a hiányzó testrészeket. Nem lehet véletlen. Ilyen aljas, szigorú, szemét képe nincs másnak.

A férfi már majdnem odaért a zongorához, de megállt az egyik felcicomázott kalózzal beszélgetni. Már az is látszott, hogy az egyik lába is hiányzik, térdből.

- Mi történhetett vele? Mióta kirúgták a Gárdából, nem hallottam felőle semmit. Idáig süllyedt, hogy gárdatisztből zongorista lett egy kalózkocsmában? – Samael a fejét csóválta. - Ne tudom elhinni.
- Hívjuk ide – javasolta Azil. - Most már csak egy aljanép, egy utolsó senki, nyugodtan lehet csicskáztani. Két garasért még az élete történetét is elmondja nekünk.
- Hívjad! Talán még hálás is lesz érte, ha fizetünk neki egy italt, talán még meg is köszöni. És nehogy lekáplározd! Vagy leurazd! Csak semmi tisztelet!
- Ne félts te engem! – kacsintott Azil, azzal fölpattant és integetni kezdett.
- Zongorista! Hé, zongorista! Csoszogj csak ide, vénember!
- Valami ilyesmi – bólintott Samael.

Az öreg és beszélgetőpartnere is meghökkenve fordult feléjük, némán bámultak, majd váltottak pár szót, aztán a zongorista elindult feléjük. Samael kedvesen mosolygott, Azil pedig fülig érő szájjal vigyorgott rá, ahogy sántikálva haladt feléjük.

- Hű, ez tutira ő - sziszegte a szája sarkából Azil, és egy pillanatra se hagyta abba a vigyorgást -, tutira! Kissé megváltozott.
- Néhány testrész elvesztése nyomot hagy az emberen – sziszegett vissza Samael, és felfrissítette lefegyverző mosolyát. Nem árt lekezelő magabiztosságot sugározni egy régi ellenfél felé, ha ezzel még meg is alázhatjuk.

Az ősz férfi eközben odaért az asztalhoz, és végigmérte a fivéreket.

- Mit tehetek az urakért? Egy szép nótát esetleg?
- Jaj, Graycon, ne tegyen úgy, mint aki nem ismeri meg a régi barátokat! – veregette háton Azil olyan határozottan, hogy a férfi leroskadt a mellette álló székre. - Mi persze rögtön megismertük magát, azért hívogattam ilyen kedvesen. Nem emlékszik ránk, káplár úr?

Graycon alaposan végigmérte fekete szemével.

- Ó, hát persze! Ti vagytok a L’Amar ikrek. Nehéz elfelejteni a képeteket, elég sokat bámultam régebben. Mi szél hozott benneteket ide? Talán kalóznak akartok állni? A jelmezetek már megvan hozzá, és a modorotok is, legalábbis neked, Azil. Sajnos, már nem vagyok a káplárod, pedig még tudnék mit nevelni rajtad.
- Kedves Graycon – mosolygott rá bűbájosan Samael -, mi nem hagynánk csak úgy ott a királyságot, mint maga. Meséljen már, mi történt azután, hogy olyan sajnálatosan elbocsátották? Álmatlan éjszakáink voltak miatta.
- Hosszú a sora annak – sóhajtotta Graycon, megmaradt szemével a keze helyén lévő kampót bámulva.
- Akkor fogja rövidre – javasolta Azil, szájába tömve egy vaskos karéj kenyeret.
- Fiacskám, a modorod förtelmes – csóválta bánatosan a fejét Graycon, és megtörten lehajtotta a fejét. - Sok minden történt, és én nem vagyok már egyéb, csak egy szegény öregember, annak is csupán a fele. Egy szegény, szomjas öregember, aki beszélni se tud, mert száraz a torka.
- Igyon – tolt elé Samael egy kis pohár rumot. - Nos? Hogyan lett királyi kiképzőtisztből egy kalózkocsma csóró zongoristája?
- És hol hagyta a hiányzó testrészeit? – érdeklődött Azil tapintatosan.

Graycon meghúzta a poharat, és cseppet sem tűnt feszélyezettnek, hogy egykori alárendeltjei ilyen állapotban látják.

- Mikor elküldtek a Gárdából, eldöntöttem, hogy itt hagyom ezt az országot. Ha ő nem tart rám igényt, nekem sincsen rá szükségem. Felajánlom a szolgálataimat Meljorcan uralkodójának. De mikor ideértem, egy fogadóban kifosztottak, elrabolták a fegyvereimet is, és csak az a ruhám maradt, ami rajtam volt. Bánatomban eljöttem ebbe a kocsmába, és itt felfedezték, milyen ügyesen játszom, így hát maradtam – újra nagyot kortyolt, aztán elhallgatott. A fivérek árgus szemekkel lesték, de Graycon csupán az asztal deszkáit kapargatta a kampójával és nem szólalt meg újra.
- Ennyi? – kérdezte száját biggyesztve Azil. - Satnya kis történet. Így hagyta magát kirabolni? Gondolom, akkor csonkították meg. Elég szégyenletes, hogy anno magát állították elénk példaképnek.
- A sebek? – mondta Graycon. - Az más. Azt balesetben szereztem.
- Miféle balesetben? – sóhajtott Samael. - Fejszedobáló versenyben lépett föl egy vak törpével?
- Nem – nevetgélt Graycon. - Tudjátok, milyen veszélyes dolog a zongorázás? Nagyon is az. Hű, de még mennyire.
- Zongorázás – jegyezte meg Samael. - Hogyne. Nyilván.
- Először a szememet vesztettem el – sóhajtott megint Graycon, és a távolba révedt. - Mikor épp a Rozi piros kis bugy... alsószoknyája című dalt játszottam önfeledten, odarepült az egyik átkozott haramia átkozott papagája a zongorára, és csipkedni kezdte a húrokat. Az egyik elpattant, és belecsapódott a szemembe.
- Ííííí – mondta Azil.
- A lábamat úgy vesztettem el, hogy egyszer túl erősen léptem a pedálra, a zongora fala beszakadt, a lábam beszorult és a faszilánkok szétvagdalták. Le kellett vágni, térdből. Aztán jött a kezem, az volt a legnagyobb csapás – újra sóhajtott, majd fölemelte a kampóját a magasba, épp csak annyira, hogy megcsillanjon rajta a lámpa fénye. - Éppen a Reszket a bokor, ha belebújok a Lorinával című nótát játszottam, amikor orvul eltörött az egyik billentyű, átszúrta a kézfejemet, a másik fele meg fölpattant, és levágta két ujjamat. Aztán el is fertőződött, mert a billentyű koszos volt, úgyhogy le kellett vágni. Félek, hogy legközelebb a golyóimat vesztem el valahogy emiatt az átok zongora miatt, de mit tehetnék, ez az életem.

Kihasználva a döbbent csendet, Graycon töltött magának az ikrek palackjából, és meghúzta. Azok döbbenettel meredtek az öregre, aki bánatosan mosolygott, megtörölte a száját, majd sóhajtozva nézett vissza rájuk. Néha lassan megcsóválta a fejét, mint aki maga sem akarja elhinni az élet kegyetlenségét.

- Ez most nem komoly, ugye? – kérdezte végül Azil.
- Persze, hogy nem – legyintett Graycon. - Csak irónia.
- Várjunk csak! – szólalt meg Samael. - Maga mióta ironikus?
- Nem az, mert ez nem irónia volt. Csak valami baromság.
- Áh, mindegy. Na de vége a mesedélutánnak – kelt föl Graycon az asztaltól, és leporolta a rongyait. - Most pedig kérek ide minden pénzt és értéket, ami nálatok van. De szaporán, ha lehet, és kerüljük a rossz mozdulatokat.
- Most mi a halál van? – kérdezte megrázkódva Azil. - Én még a zongorán se tettem túl magam. Maga viccelődni próbál?
- Sajnos, nem – sziszegte Samael, és perzselő tekintettel nézett a mosolygó Grayconra, aki mögött lassan gyülekezni kezdtek a kalózok. - Átvert minket a szemét. Maga nem zongorista, igaz?
- Nem – válaszolt Graycon. - Az csak a hobbim. Igazából kalózkapitány vagyok, és a vendégek nagy része az én legénységem. Ahogy idekerültem, rögtön meglátták bennem a tehetséget, és hamar saját hajóm lett. De most már kérem azt a pénzt, aztán táguljatok innen. Ez a hely nem az ilyen elegáns söpredéknek van.

A kalózok egyre jobban körülvették őket, így az ikrek kényszerű mosollyal kipakolták az értékeiket. Mikor mindent elvettek tőlük, egyszerűen kilökdösték őket az utcára.

- És csak a régi ismeretségnek köszönhetitek, hogy nem lincseltünk meg titeket! – kiáltotta még utánuk Graycon.
- Gyalázat! – sziszegte Azil, és a kocsma ajtaja elé köpött. - Találkozunk még, Graycon!
- Erről nem mesélünk senkinek – mormolta Samael. Elrendezte megtépázott öltözékét, majd fölnézett és kihúzta magát. - Sétáljunk egy kicsit! Ránk fér a friss levegő. És nézd, hát nem gyönyörű a naplemente?

Előző oldal fiszi
Vélemények a műről (eddig 2 db)