Melankolikus dallamok
Sarokban kuporognak
A díszek
S körülvesznek
A különös ízek.
Mögöttem
A gitár riffek
Búcsút intenek
A nagy griffnek.
Fehér ház.
Omladozó falak
Egy utolsó falat
A tekintet
Mely a labirintusban ragadt.
S tovább halad
Igen kihalt patak
A szomjúság marad
Mert a kétely
Bújik az éhínség alatt.
Megsebzi áldozatát
Az éjjel
Mikor a pillanat előtt
A Holdra nézel
Jelek
Csupán egy pár méter
A feladatodtól
Ne térj el!
Ott fenn a dombon
Lassan darabokra hullom
S talán még a vízben úszom
Amikor önmagunk sodrását
A felszínre húzom.
Erdő széle
Tépett szárnyak
A valóság medrében
Rejtőzködnek az árnyak.
De nem olyan rég
Részei voltak a fáknak
Ám felperzselődtek
S rabjai lettek a halálnak.
Hegytető.
Koronát kap a harmonika
Ám mellette uralkodik
Székében a diszharmónia.
Lejtő.
Lefelé gurul
A sok elkövesedett kavics
Az idő ugyan gyógyít
De mar is.
Szakadék.
S lám belelátok
A hömpölygő örvénybe
Hintójában ül őfelsége
A hazugság folytonos terméke.
Megérkeztem.
Csak a csend
Tisztaságát hallgatom
A szél gyenge fuvallatában
A végtelenségbe ballagom.
Megérintenek.
Ezek a melankolikus
Felszabadított dallamok
Én benned létezem
S hang vagyok.
Az akaratból
Életet kovácsolok
A gondolatból alkotok
A gyökerek sem
Fojtogatnak többé
S kisimul az arcotok.
2019. 01. 10. - Nemesnádudvar