Csak veletek
Rémekkel harcolunk mindannyian!
Szívünkben szánalmas sárkányok élnek.
Vívjuk a kemény vad tusákat,
közben elfogy az élet.
Magunkkal és a világgal vívunk.
Csak néha látjuk, hogy kinyílt egy virág.
Míg ismeretlen bántásoktól félünk,
a kétely, mint féreg, minket csak rág.
Nyugalomra vágyunk mi egyre,
de nem zárhatjuk be a szemünk!
Opciókat latolgat az elme.
Sokszor bizony falnak ütközünk.
De lelkünk van, mi nem enged pihenni!
Szólnunk kell, ha világunk már fáj!
Újra, meg újra a falig kell menni,
mert ember vagyok, így tennem muszáj!
Nem tudok én szép mesét mesélni,
mikor köröttem rongyokban az élet!
Néha talán okom lenne félni,
de harcolok, és veletek remélek.
