Josy & Maggoth: Az Emlékezés Órája

A jövő útjai / Novellák (786 katt) Maggoth
  2011.10.02.

Budai Károly búzakék tekintetét az éjszakába mélyesztve a dolgozószoba ablaka előtt pöfékelt, és a látóhatár alján izzó sárgásvörös derengést figyelte, amelynek rőt fényét a hegyekből szivárgó köd sem tudta elnyelni.

Valamelyik közeli város lángra kapott.

A Főnöknek nevezett férfi remélte, hogy trehányságról vagy spontán gyulladásról van szó. Ebben az évben ez volt a harmadik ilyen eset, de mint mindegyik, ez is megmozdított benne valamit.

A Kataklizmát követő tizenkét évben akadt példa bőven az ilyesmire, de sosem ennyire sűrűn, ezért a Konklávé tagjai közt elterjedt a gyanú, hogy akár szándékos gyújtogatás is lehet. Talán mutánsok bukkantak fel a múlt homályából, hogy a Tisztaság direktíva ellen forduljanak. A rémhírek általában gyorsan terjedtek, és időnként Budai is szívesen élt velük, de a félelem ezúttal őt is torkon ragadta.

A férfi mélyet szívott a pipájából, és elgondolkodva ízlelgette a füstöt.

A havi levélváltás nehézkessé tette, hogy a hírek valóságtartalmát kutassa. Túl kevés emberrel rendelkezett ahhoz, hogy elpocsékolja őket a vadvidékek felderítésére. Az égő városokkal kapcsolatos információ nem ért meg számára egyetlen életet sem, bármilyen közeli vagy fenyegető veszélyről legyen is szó; ráadásul már elítélteket sem tudott keríteni. Lassan nem akadt a falunak olyan lakosa, akit nélkülözhetett volna, így hát, jobb híján várakozó álláspontra helyezkedett.

– Aggodalomra semmi ok – bodorította a tükörképe felé a füstöt. – Az elszigetelődés a legbiztosabb megoldás.

Károly a szeme sarkából mozgást érzékelt, eltérő színek villódzását. Tekintete az udvar közepére irányult, ahol egy kislány közeledett a fáklyák fényében, piros szoknyában és egyszerű fehér blúzban.

Majdnem megfeledkezett az Emlékezés Órájáról, ébredt rá.

Menyek első embere kioltotta a pipáját, megigazította egykor méregdrága öltönyét, és az antik íróasztal melletti fotelba telepedett. Mire Luca áthaladt a csarnokon, és feltipegve az emeletre bekopogtatott, addigra a helyiségben lengedező füstfátyol tökéletes légkört teremtett a meséléshez.

– Gyere csak, lányom! – kiáltotta Károly, aztán igyekezett bölcs arckifejezést ölteni.

Zsigray Luca illedelmesen meghajolt, miután belépett, és szokásához híven a számára elhelyezett zsámolyra ült.

Budai végignézett a lány szabályos kontyán, búzakék szemén és egészséges rózsaszín arcbőrén. Nem hiába ragaszkodott vaskézzel a Tisztaság irányelvéhez. Ha nem így tesz, néhány életerős gyermek helyett most egy rakás torzszülöttet kéne etetnie.

Vagy lehet, azok zabálták volna fel őket.

A polgármester a korcsokból bármit kinézett. Látott néhány gyomorforgató dolgot a Kataklizma alatt. Nem hiába csatlakozott a Konklávéhoz. "Legfontosabb az emberi faj tisztaságának megőrzése!" Számára nem fakultak azok a napok, amikor az egykori Polgári Védelemnél dolgozó beosztottaival az elfajzottak hordái ellen küzdött.

Akkoriban könnyen ráfogták bárkire, hogy genetikailag károsodott – a likvidálásra akár egy túl lassan gyógyuló seb is elég indokot adott –, és Budaival együtt a Konklávét sem izgatta, hogy a mind jobban elhatalmasodott hisztéria a középkori boszorkányüldözésekre emlékeztet.

A polgármester Luca arcát nézve az élet iróniáján morfondírozott.

A Nagy Tisztogatás temérdek félelmet plántált az emberek szívébe, amelyet a hatalma megtartása érdekében kíméletlenül kihasznált. Ugyanez a mutánsparanoia azonban Lucát kisbabaként csaknem a helyi szemétbánya Taigetoszába juttatta. Még jó, hogy ő maga vezette a próbát. A gyermek szeme a fájdalmas tűszúrás közben úgy tükrözte vissza a tekintetét, mintha a lelkébe látott volna. Már akkor sejtette, hogy különleges kapcsolat fűzi őket össze.
Ám most eljött az Emlékezés Órája, és valamiért úgy érezte, muszáj elmesélnie Lucának egy fontos történetet.

Károly elkomoruló arccal előrehajolt.

– Most a Lélekkufárról fogok neked beszélni…



A férfi lassan lépkedett Menyek határa felé, láthatólag óvakodott a hirtelen mozdulatoktól. Az úttorlaszt már messziről észrevette. Öltözékét hosszú út mocska lepte, akárcsak az arcát, de a vonásai mégis megfoghatatlan tisztaságot sugároztak.

A két poszt, Novák Béla és Kovács Lajos álmából felébredve is fújta a Főnök reguláját: minden ismeretlent lelőni, aki a barikádhoz közelít!

Budai később sokat faggatta őket, mit láttak az idegenben, ami megbénította az ujjukat a ravaszon, de maguk sem tudták megmagyarázni. A jövevény jóképű, bivalyerős, egészséges férfinak tűnt, ám igazából a kisugárzása billentette a javára a mérleget. Olyan makulátlanság áradt belőle, amely a hegyek közül szivárgó ködöt is túlragyogta.

Az idegen nyugodt mozdulatokkal a géppuska csövéig sétált, és hagyta, hogy a torlasz mögött álló két ember közelebbről is megszemlélje. A hívatlan vendég a régi időkben akár filmsztárnak is elmehetett volna: rövidre nyírt szőke haja és acélkék szeme az akciófilmek hőseiével vetekedett. Arcán halvány forradások látszottak, ezek azonban a vonásait csak markánsabbakká tették.

– A nevem Hugó. Tornyai Hugó – törte meg az idegen a csendet, és a géppuskára meredt. – A háború véget ért, ugye tudják?
A másik kettő nem reagált, ezért Hugó a barikádok mögött megbújó város falait kezdte vizslatni.
– Hogy hívják ezt a helyet? Igazán takaros.
Elsőként Novák szólalt meg, mert Hugó valahogy egyre barátságosabbnak tetszett neki.
– Menyeknek – közölte. – Honnét jössz?
– Marótról – intett a háta mögé a kérdezett. – Van valami ennivalótok? Két napja nem ettem…
– Van egy kis szalonnánk – vágta rá a fukar Kovács, nagylelkűségével magát is meglepve. – Szívesen megosztjuk veled.

Így aztán Tornyai, ahelyett, hogy golyót kapott volna, inkább jóízűen belakmározott a strázsák elemózsiájából. A vállán lógó tarisznyából rugós kést húzott elő, és bőszen forgatta a deszkán. Amikor végzett, az őrökre mosolygott, majd feltett egy kérdést a vörös hajú Nováknak:

– Hiányzik még Laura?

A rőt üstökű poszt arca megrándult. Laura a felesége volt, akit a Kataklizma után nem sokkal veszített el. Az asszonnyal hétköznapi tüdőgyulladás végzett, mert a férfi sehogy sem tudott antibiotikumot szerezni. Szerencsétlen ember az utolsó pillanatig a párja kezét fogta, de semmit sem tehetett érte. A helyi patikát Szilas, az egyik szomszédos hadúr kifosztotta, és a legolcsóbb fájdalomcsillapítót is aranyárban adta.

– Hiányzik – ismerte be Novák.
– Most itt van – mondta az idegen.

A következő pillanatban Laura teljes életnagyságban megjelent az ura előtt. Az asszony úgy nézett ki, mint lány korában, szépséget és fiatalságot sugárzott. Egy szót sem szólt, de a mosolya ékkőként ragyogott, és a megigézett őr az arcán érezte pillekönnyű csókjait. Novák szeméből könny buggyant elő, mire Tornyai Kovács felé fordította a figyelmét.

- A fiad nem haragszik rád.

Lajos szíve kolibri szárnyként verdesett, amikor az ötéves Józsikát megpillantotta.
A gyerek fényben fürdött, mint valami aprószent, és a tekintetéből őszinte, tiszta szeretet áradt. A szülők már régóta küzdöttek, hogy utóduk szülessen, ám amikor nagy nehezen összehozták, a kisfiú csak öt évet élhetett. A Kataklizma úgy zuhant a világra, mint valami üstökös; az apa a fékevesztett harcok zűrzavarában túl sebesen tolatott ki a garázsból, hogy a Főnök hívására a Polgári Védelem épületéhez hajtson, de közben nem nézett a visszapillantóba, és… Az asszony kis híján beleőrült a veszteségbe. Számára pedig nem telt el úgy nap, hogy ne azokról a végzetes másodpercekről álmodott volna…

Így érkezett Tornyai Hugó Menyekre, hogy vértelen forradalommal átvegye a hatalmat.



Budai hunyorított, ahogy mesélés közben visszaemlékezett.

A Lélekkufár érkezésének idejére a Nagy Háború már véget ért, és a túlélők számára egyértelművé vált a tömegpusztító fegyverek romboló hatása. A civilizáció romjain fosztogatók és mutáns hordák tomboltak, ám a Főnöknek csak kapóra jöttek az új ellenségek. Sikerült úgy intéznie, hogy Menyek védelmét egyedül az ő emberei biztosíthassák. Látványos győzelmei elérhetővé tették számára a falu első emberének posztját, mégis akadtak, akik a régi polgármesterhez húztak, míg mások titkon az egyre terjeszkedő Szilas győzelmében reménykedtek.

Végül Zsigrayval egyesítve erőit legyőzte az északnyugat felé tapogatózó hadurat, szem előtt tartva a régi közmondást: az ellenségem ellensége a barátom. Természetesen utána meglett korú vetélytársát is halálos baleset érte, ám a Konklávé megalakulása elvonta a köznép figyelmét a riválisa balsorsáról…

Károly töprengve figyelte Luca vonásait.

A mellette ülő gyermek csöppet sem hasonlított a volt polgármesterre, akinek fiatal, kikapós felesége, Kriszta akkoriban párszor őt is a kegyeibe fogadta. Ifjú látogatója akár Budai-vér is lehetett. A férfi persze nem volt annyira naiv, hogy azt higgye, rajta kívül más nem nyalakodott bele a mézes csuporba, de jól esett arra gondolnia, hogy Luca az ő lánya…

– Hol is tartottam? – kérdezte Budai zavarodottan.



Tornyai tehetségének gyorsan híre terjedt, miután a többség úgy hitte, képes a szellemvilággal való kommunikációra. A szóbeszéd Zsigray Gáspár fülébe is gyorsan eljutott, aki úgy vélte, Menyek egykori uraként jogában áll utánajárni a pletykáknak.

A látogató a Mosolygó Vadkanfő névre elkeresztelt italmérésben tett tanúbizonyságot képességeiről, amiért cserébe ingyen fogyaszthatott. Mivel "hívei" tábora egyre gyarapodott, mindig más családnál töltötte az éjszakát, mert a nem tartotta helyén valónak, hogy az adottságát bárki is kisajátítsa.

A rossznyelvek azt is rebesgették, a jóképű fickó nem egy falubeli fehérnépet közelebbről is "megismert", de ez furcsa mód mintha magukat a felszarvazott férjeket sem zavarta volna. A Lélekkufár törzshelyévé vált kocsma látogatottsága ugrásszerűen megnövekedett; a helybeliek, ha csak tehették, ott múlatták az időt, hogy elhunyt rokonaikkal találkozzanak. Menyek régi polgármesterének kapóra jött ez az új erő, ami felkavarta az állóvizet, mert nehezére esett elviselni, hogy Budai hatalomra jutásával a régi népszerűségéből csak morzsák maradtak. A Főnök nagyobb potenciállal rendelkezett, mint ő, sok embert tudott mozgósítani, és rengeteg fegyver állt a rendelkezésére.

Kellett valami, ami helyrebillenti a status quot. Zsigray sokáig kutatott Tornyai dolgai iránt, és amikor úgy érezte, rájött az igazságra, habozás nélkül kiterítette a lapjait. A volt polgármesternek akadt annyi respektusa, hogy amikor megjelent a Mosolygó Vadkanfőben, vita nélkül magára hagyták a Lélekkufárral. Amint leült Tornyai asztalához, és szúrós szemmel méregetni kezdte, a szemrevételezett elmosolyodott.

– Üdvözlöm, polgármester úr! – köszöntötte barátságosan. – Szívesem meghallgatom az ajánlatát. Az apja is érdeklődve várja.

A száját szóra nyitni készülő férfi összerázkódott.

Világéletében gyűlölte betegeskedő apját, akiről az utolsó éveiben neki kellett gondoskodnia. A Kataklizma bekövetkeztekor Zsigray az öreget saját kezűleg fojtotta meg. Az atomháború kitörésekor kisebb dolga is nagyobb volt az embereknek, mint egy szívbeteg vénember halálával foglalkozni, de a lakosok szemébe nézve folyton úgy érezte, tisztában vannak az igazsággal.

– Azt mondja, nagyon szorította az a párna – folytatta Tornyai.
– Elég legyen! – fortyant fel Zsigray.

A következő pillanatban viaszsárga öregember jelent meg a polgármester előtt, aki a kezét kétségbeesetten az egykori tisztségviselő felé nyújtogatta.

– Tüntesse el! – sziszegte az. – Nem akarom látni!
– Kérem – mosolyodott el Tornyai. – Tehát miben állhatok a rendelkezésére?
– Szeretném, ha hozzám költözne! – közölte Zsigray. – Az emberek elpártoltak mellőlem, kell valami, amivel újra magamhoz csábítom őket, különben Budai végleg leír. És akkor még szépen fogalmaztam.
– Értem – bólogatott a Lélekkufár. – Engem akar sajtnak használni. Ez nagyszerű, de mit tud ajánlani az egerekért?
– Mondjuk, nem fedem fel a valóságot. – A látogató hangja hidegen csengett. – Gondolja, néhány illúzió miatt az egerek nem vágnák a szemétdarálóba, ha rájönnének, hogy mutáns?
Tornyai elmosolyodott.
– Honnan veszi ezt?
– Több adósom is van a régi időkből, akik megfigyelték – válaszolta Zsigray. – Az egyikük, Kántor Sanyi komoly fejsérülést szenvedett a háború során, amiről csak kevesen tudnak. Váltig állítja, hogy azóta nem álmodik, nem fantáziál, a képzelőereje egyenlő a nullával. Nem hatnak rá a festmények, a zene, a versek, semmi. Egyedül a rideg valóság maradt neki. Nos, szerinte maga egy púpos, génhibás korcs, akinek hatalmas koponya ül a nyakán, ami túlfejlett idegrendszerre utal. Mindenkivel elhiteti, hogy jóképű, fess fickó, akiből csak úgy sugárzik a vonzerő. Bár Budai az ellenségem, a Tisztaság direktívában egyetértek vele. Magát a szennyezett külvilág okádta ide, ráadásul gyanúm szerint az itteni többséggel ellentétben termékenyítésre is képes. Legalábbis az éjszakázási szokásai erről árulkodnak. Talán eleve azzal a küldetéssel jött, hogy mindnyájunkat megmételyezzen, de az is lehet, hogy egy új faj hírnökeként tőr utat magának a káoszban, nem tudom. De nem is érdekelnek a motivációi! Azt akarom, hogy engem szolgáljon, és hogy Menyek lakói ne csak a szellemekben, hanem bennem is higgyenek! A házamban lakik majd, én pedig hallgatok a titkáról, és szemet hunyok a „tevékenysége” felett. Gondolja át a dolgot!

Tornyai lehajtotta a fejét, és egy darabig töprengett.

– Mi a garancia, hogy Kántornak nem jár el a szája? – kérdezte némi szünet után.
– Ma estére a házamba hívattam – felelte Zsigray. – Nem fogja elhagyni a portámat élve.
A Lélekkufár előrehajolt és a vendége szemébe nézett.
– Képes lenne eltenni láb alól egy régi barátot a hatalomért?
– Ebben a világban… – állt fel Zsigray kimérten az asztaltól –… a hatalom maga a túlélés.
– Akkor kezet rá! – kiáltotta derűsen Tornyai.



Budai meséje lassacskán a végéhez közeledett.

– Az alku megköttetett, és Kántor nyom nélkül eltűnt – magyarázta széles taglejtésekkel. – Apádra és a házában lakó jövevényre természetesen senki sem gyanakodott, én azonban bármire képesnek tartottam az öreg zsiványt, hogy visszaszerezze az irányítást. Fogalmam sem volt, mivel csalogatta magához a Lélekkufárt, de kezdtem kapiskálni, hogy valami nem stimmel a fickóval, amire Kántor eltűnése csak rátett egy lapáttal. Az öreget nem tudtam megfigyeltetni, többnyire a sajátjaival vette körül magát, de Tornyai hívein rajta tarthattam a szemem. Zsaroltam és lefizettem embereket, ha kellett, hogy információkhoz jussak. Vártam egy jelre, valami apró hibára, ami végre a kezembe adja a megoldást.
– És végül az idő a maga kezére játszott – állapította meg Luca.

A Főnök rábólintott.

– Úgy van – ismerte el. – Okos kislány vagy! Tudod, igazából mindenki sejtette, hogy valami nagyon nem oké az idegennel, elvégre normális ember nem tudná halottak szellemét láttatni, akármilyen vallási maszlaggal is magyarázza a képességeit. Külső defektusnak azonban nyoma sem látszott rajta. Ráadásul a kísérteteivel kapcsolatban sem volt könnyű dűlőre jutni. Akadt, amelyik hamar elillant, de olyan is, amelyik tartósnak bizonyult, vagy időnként visszatért a szeretteihez. Az emberek nem tudtak megegyezésre jutni, hogy ezek csak illúziók-e vagy valódi holt lelkek.

A férfi mondókája egy pillanatra elakadt, ahogy Luca égszínkék szemét bámulta.

– Olyan pletykák is terjengtek, hogy egyesek furcsa dolgokat láttak Tornyain a szeánszok során – folytatta, amikor észbe kapott. – Néhány pillanatra a fickó mintha púpos szörnyeteggé változott volna, mint Quasimodo a Notre Damme-i toronyőrből. Aztán persze helyre állt az eredeti imázsa, de ekkor már pedzegettem, hogy Zsigray egy mutánsnak nyújt menedéket, aki lassacskán egész Menyeket a hálójába keríti, főleg az asszonyainkat…

Luca elsápadt.

– Mutánsfertőzés? – rebegte riadtan.
– Úgy bizony – bólogatott Berényi. – A Kataklizma túlélőinek többsége terméketlenné vált, vagy legalábbis nagyon nehezen tudott utódokat nemzeni. Nálunk mégis rendszeresen érkeztek az újszülöttek, és nem tudtam nem összekapcsolni a dolgot Tornyaival. A babák kívülről mind normálisnak látszottak, de még egy lappangó génszennyezést sem kockáztathattam meg. Addig azonban semmit nem tehettem, amíg be nem bizonyítottam Tornyai korcs mivoltát. Végül egy egyszerű kísérlet eldöntötte a kérdést. Az egyik szeánszon egy emberem „véletlenül” megdöfte a késével, és a fickó koncentrációja több szemtanú szeme láttára összeomlott. A valóság mindenkit megrázott; egy púpos gnóm állt az emberek előtt, akit a falu népe a legvadabb lidércálmában sem kívánt látni. A mutáns felfogta, hogy lelepleződött, és menekülni kezdett. Zsigray természetesen teljes mellszélességgel mellém állt, azt állítva, hogy ő is csak egy kihasznált áldozat. Ez a baklövése később jól jött, mert szövetségre kényszeríthettem Szilas ellen, de ez más lapra tartozik. A lényeg, hogy a púpos elmenekült. Az embereinkkel egész Menyeket lezárattam, de legbelül sokkal égetőbb kérdés gyötört: melyik újszülött származik a korcsfajzattól, és melyik a valódi biológiai apjától.
– A Tisztaság direktíva mindenek felett! – idézte fel Luca a legfontosabb jelszót.
– Úgy van! – vágta rá Budai. – Az összes újszülöttet felsorakoztattuk az anyjával a hulladékaprítónál, és mint a boszorkányokat régen, a kisdedeket próbának vetettük alá. Mindegyiket megszúrtam tűvel, és bizony sokuknak összeomlott a génjeibe kódolt védekezési reflex. A látszólag egészséges babák helyén torz kreatúrák vonaglottak, akik addig minden érzékünket megtévesztették. Egytől-egyig a darálóba hajítottuk őket! Szerencsére te átmentél a teszten. Amikor megláttam a szemed, rögtön tudtam, hogy az én lányom vagy! Közben jelentették, hogy a púpost elkapták a régi papírgyár mellett, én pedig odasiettem, mert szigorú parancsba adtam, hogy én akarok végezni vele. Sohasem felejtem el az utolsó találkozást Tornyaival…



– Hát, itt van, Budai úr? – szörcsögte a mutáns elkínzottan.

A Lélekkufár testét mély sebek borították, már meg sem kísérelte az igazi külsejét leplezni.
Púpos, aránytalan végtagokkal megvert, nagyfejű teremtmény hevert a Polgári Védelem egykori vezetője előtt. Az egyik lepusztult gépterem sarkába hajították, mint valami rongycsomót; látszott, hogy csak percei vannak hátra.

– Nincs kiút, mutáns! – Budai megemelte a kezében tartott vadászpuskát. – És ne reménykedj, a rohadt ivadékaidat is ledaráltuk!
– Biztos? – kérdezte gúnyos mosollyal Tornyai. – Azt hiszi, az új élet útjába állhat? Gondolja, a maguké az egyetlen porfészek, amit meglátogattam? Úgy véli, mások nincsenek, akik hozzám hasonlítanak? Itt talán elbuktunk, de száz másik helyen sikerrel jártunk! Egy ócska szemétdaráló vagy egy csőre töltött vadászpuska nem állíthat meg minket!

A Főnök elfintorodott, és a púpos arcára szegezte a fegyvert.

– Utolsó szavak? – kérdezte összehunyorított szemmel.
A mutáns elmosolyodott.
– Adok egy búcsúajándékot – mondta, és elképesztő gyorsasággal megérintette a férfi karját.

Budai felüvöltött, jeges kín cikázott át az elméjén, aztán dühösen megrántotta a ravaszt.



Luca bólogatott.

– Nagyon sokszor elmesélte már ezt, édesapám – mondta illedelmesen. – Csak azt nem értettem soha, ha biztosra vette, hogy a maga lánya vagyok, miért dobott végül engem is a darálóba?

Budai összerázkódott, mint akibe a villám csapott. Ahogy egykoron a mutáns érintésétől.
Az Emlékezés Órája… Valójában nem is ő találta ki, hanem az a púpos, deformált agyú szörnyeteg plántálta a tudatába! Akár csak ezt a gyönyörű kislányt… aki szintén a Nagy Tisztogatás áldozatául esett, mert a tű szúrásától ő is visszaváltozott. Hiába próbálta elfeledni, a kísértet minden alkalommal visszatért, amikor Menyek ura arról kapott hírt, hogy Quasimodo gyermekei valamelyik települést tomboló dühük tűzoltárára vetették…

Budai Károly az emlékek terhe alatt meggörnyedve mély fájdalommal zokogni kezdett, miközben könnyein át a szobában körberepülő jelenést bámulta, aki talán az ő kislányaként is felnőhetett volna.

Előző oldal Maggoth
Vélemények a műről (eddig 2 db)