Kalendárium - Május: Egyszer egy messzi-messzi álomban
– Minek jöttünk ide? – kérdezte Evelin.
– Hát mert Star Wars-napot tartunk! – felelte Márk lelkesen.
– Az nem május negyedike? Akkor küldtél nekem Bébi Yodás képeket.
– Igen, de tudod, hogy Dani barátai belefulladtak a tóba tavaszi bulin, negyedikén volt a temetés, szóval tizenegyedikén filmezünk.
– Ki nem állhatom a srácot, állandóan fogdos.
– De neki van a legnagyobb tévéje a társaságban.
– Ja, tényleg, legalább gazdag, juhé! – morgott Evelin. – Nem is szeretem a filmeket. Mindig bealszok rajtuk.
– Hát én örülök, hogy azért eljöttél – jegyezte meg a fiú csillogó szemekkel.
Márk elpirult a saját megjegyzésétől, amire Evelin kaján mosollyal reagált. Ők ketten egyetem óta kerülgették egymást. Mindig rossz volt az időzítés közöttük. Ha az egyik szakított a másik külföldre ment, ha az egyik direkt egyedül ment a fesztiválra a másik lebetegedett és nem tudott elmenni. Szóval Evelin rögtön kihasználta a helyzetet és egy lépéssel közelebb ment Márkhoz, aki a konyhapultot támasztotta. Ám ekkor Norbi, a házigazda, félig részegen felkiáltott.
– Mindenki befelé! Kezdünk!
A beesett, csontos arcú magas srác keze azonnal Evelin derekára tévedt. Evelin első gondolata az volt, hogy pofán vágja, de csak ledermedt. A szeme Márkra szegeződött, aki erre magához húzta a lányt. Norbi védekezően ellépett tőlük. Látszott rajta a féltékenység és sértettség, de nem mondott semmit, csak bement.
Evelin és Márk is elindultak befelé. A lány megsimogatta Márk karját.
– Én is örülök, hogy eljöttem.
Alig ment le pár perc a filmből, de Evelin szemhéja máris elnehezült és alig bírt ébren maradni. Minden pislogással mintha ugrott volna az időben. Egyre nagyobb részek estek ki a filmből, ameddig a sötétség végleg el nem nyelte.
***
A királyi öltözetet viselő Evelin óvatosan elbújt egy fémtároló láda mögé. A fehér egyenruhás katonák mindent átnéztek a kikötőben, de nem látták meg a hercegnőt, sem az őt kísérő, mellényes testőröket. Arany és vörös ruhájának csuklyáját a fejére borította, hogy elrejtse jellegzetes barna tincseit és a tiaráját.
Vártak pár percet, ameddig az őrség tovább haladt. A Generális kerestette a hercegnőt, és ha ez nem lett volna elég, mindenhonnan a nagy hódító képe nézett vissza rá. A portré mindenhová fel lett festve még ebben az apró bolygó körül keringő űrkikötőben is. Egy csontvázszerű alak, amin gépi alkatrészek csillogtak. Ezer háború győztese volt, ám minden tisztelet és siker ellenére sem kaphatta meg azt, amit akart: a trónt. Bolygókat és naprendszereket foglalt el, de a királyi család nevében. Mikor kérte a koronát, Evelin apja megtagadta ezt, erre a Generális a földdel tette egyenlővé a királyi palotát. Ha nincs király, senki sem zavarja el a hercegnő kérőjét. Evelin így sakkfigurává vált a Generális sötét tábláján. Miután az szüleit a szeme láttára végezték ki, az őrök elmenekítették, miközben az otthona és családja a tűz martalékává vált.
Evelin hercegnő egy rokonához indult, remélve, hogy a kevéske kimentett vagyona és a népe hűsége majd feljuttatja egy hajóra, amivel átszökhet a blokádon. A rokonai segítségével pedig visszaszerzi a hadseregét és a bolygóját. Ám az űrállomáson mindenhol a Generális propagandájába ütközött. A népe istenként ünnepelte milliárdok mészárosát. A hologramjai előtt imádkoztak, mintha egy halálisten lenne.
Evelin egyik testőre talált egy kis búzaszállítót, amit egy rozsdás, öreg robot vezetett és pár fős humanoid legénység kezelt. Nem kérdeztek semmit. Tipikus zsiványok és csempészek, csak pénzt akartak és nyugalmat. Ám miközben a hercegnő a hajóhoz tartott, két fehér páncélos katona lépett elő és megálljt parancsolt. Evelin feltartotta a kezét, ám a testőrei fegyvert rántottak, mire a páncélosok azonnal végeztek velük. A lány dermedten állt, miközben füstölögve hullottak el a védelmezői. Dühös gyűlölettel nézte az erősítést hívó katonákat, arcán pár bosszúért kiáltó könnycsepp gördült csak le. A csempészek rezzenéstelenül pakoltak tovább, mintha az efféle hidegvérű gyilkosság mindennapos lenne. A rozsdás robot szólalt csak meg:
– Haladjunk, emberek! – hangja is recsegett, mint egy régi hangszóróé. – Most buktunk egy vagyont!
Evelin nézte a robotot, aki érdektelenül parancsolgatott tovább, és könyörögve pillantott a legénység felé. Ott egy szőke, kék szemű fiatal fiú próbálta elfordítani a tekintetét. Fel is kapott egy ládát és mögé rejtette az arcát.
– Kár, hogy a Generális azt mondta, egy ujjal se érjünk hozzá, ameddig meg nem érkezik – mondta az egyik páncélos, mire egy doboz csapódott a fejének. A tettes a szőke matrózfiú volt, aki ezután egy gyors mozdulattal felkapta a katona fegyverét és kilyukasztotta vele a másikat. Utána Evelin elé térdelt, tisztelettel fejet hajtva.
– Köszönöm! – hebegte Evelin.
– Ne kapkodj úgy, hercegnőm! – szólt ekkor egy mély hang a háta mögül.
A Generális állt ott, az élő csontváz, amiből csipogó, villogó gépdarabok álltak ki, ám ennek ellenére különös mód nagyon is emberi hangon beszélt. Mögötte sorakozott félelmetes, vörös kézlenyomattal díszített gyilkos osztaga.
– Végezzetek ezekkel a felségárulókkal! – parancsolta nekik.
A hercegnő meglepetésére a fiú elé állt és a robot sóhajtott egyet mögöttük.
– Hallottátok, emberek – mondta a rozsdás kapitány csalódottan. – Ezek szerint ma hősök leszünk.
Ezzel megnyomott egy gombot, mire a hajó oldalán előbújtak az elrejtett ágyúk. A matrózok előkapták a fegyvereiket és azonnal tüzet nyitottak a Generális embereire. A támadás meglepte a katonákat, akik nem készültek ennyire hatékony ellenállásra.
A fiú megfogta a hercegnő kezét és gyorsan fedezékbe húzta. Evelin onnan figyelte, ahogy a Generális könnyedén átvágja magát a szedett-vedett csempészeken. Az ősi királyi kardot forgatta, ami eddig díszként állt a trónteremben. A lézerek nem tudták eltalálni ezt a sötét árnyat, aki torkokat és karokat metszve közeledett a céljához. Ezt látva a fiú felkapta a hercegnőt és a hajóra rohant vele.
– Vidd el innen! – mondta a robotnak.
– Jó, de ne szokd meg a parancsolgatást! – válaszolt a gép, miközben az ágyúkkal lelőtt pár katonát.
A fiú rámosolygott Evelinre és visszafordult harcolni, azonban az érkező Generális kettévágta a lézerpisztolyát. Odakint matrózok gyorsan elhullottak, a kikötői tömeg tétlenül nézte a mészárlást.
Aztán a hercegnő észrevette, hogy a fiú még mindig kitart. Felöklelte a csontvázat, ki a hajóról, vissza a dokkba. Minden erejével ütötte a sötét alakot, de Evelin tudja jól, hogy semmi esélye. A Generális a legnagyobb katonák egyike volt, és bár a fiú ügyes volt, de nem volt harcos. Evelin érezte, hogy ezek az emberek a semmiért áldozzák fel magukat, hogy az egész kilátástalanná vált. Nem értett a stratégiához, nem tudott nekik segíteni. A családja csak udvari etikettre nevelte. Evelin ekkor jött rá, hogy mivel nyerheti meg a csatát. Gyorsan a robot felé fordult és kért tőle valamit.
– Biztos vagy benne? – kérdezte a gép. A lány bólintására zörögve felsóhajtott. – Oké! Amúgy a kölyök neve Marcus.
Evelin bólintott és gyorsan a fiú felé rohant. A Generális durván megvágta Marcust és egy rúgással a földre lökte. Látszott, hogy csak játszik vele. A hercegnő odaérve megragadta Marcus kezét és behúzta a hajó fedélzetére. Ekkor a robot alaposan felerősített, recsegő hangján felkiáltott, hogy mindenki hallja:
– A rám ruházott hatalomnál fogva házastársaknak nyilvánítalak benneteket.
A csata megtorpant, mindenki döbbenten leengedte a fegyverét. Új királya és királynője lett az anyavilágnak. Mert lehet ugyan, hogy csak egy rozsdás robot volt egy romos csempészbárkán, de kapitányként bármikor eskethetett a saját hajóján. A tömeg csendjét csak a Generális eszeveszettet üvöltése törte meg.
– Nem! Ha nem lehet az enyém, nem lesz senkié! – Ezzel nekihuzakodott, hogy kettéhasítsa Marcust.
Evelin látta, hogy a zavarodott fiú nem mozdult, ezért ellökte és a vágás útjába állt. Felkészült a halálra, ám a lesújtó kard egy hangos fémes csattanás keretében hirtelen megakadt. Evelin kinyitotta a szemét, és bár látása még homályos volt, érezte magán a döbbent tömeg tekintetét. A tiarája a legritkább fémekből készült, sokkal erősebbekből, mint a díszként tartott kard. Bár a hercegnő féltérdre zuhant az ütéstől, a penge lecsúszott fejékéről és csak egy apró vágást ejtett a homlokán. A Generális döbbenten lépett hátra.
– Királyom – szólította meg Evelin Marcust. – Mi jár felségárulásért?
– Halál – mondta Marcus és felmarkolt egy elejtett pisztolyt, amivel mellkason lőtte a Generálist.
A gépember fájdalmasan görnyedve hátrált le a hajóról, egyenesen a saját katonai elé, akik tüzet nyitottak rá. Mikor a csontváz végleg szétperzselődött, az emberek térdre borultak. Marcus felemelte a királynője kezét.
– Evelin! – üvöltötte a tömeg.
***
– Evelin – szólította Márk a lányt.
– Hm? – ébredezett Evelin a fiú ölelésében. – Mi az?
– Átaludtad a filmet – mondta mosolyogva a párja.
Evelin gyorsan felült és megtörölte a szemeit.
– Bocsi, nem vagyok jó filmnéző. Mindig bealszok.
– Nem panaszkodom – jegyezte meg most Márk kaján mosollyal.
– Úgyis a Birodalom visszavág a legjobb – magyarázkodott Evelin.
– Azt is átaludtad – szúrta be Norbi mérgesen. – Most A Jedi visszatér jön.
Ezzel Norbi el is indította a filmet, Evelin pedig újra bekuckózott a kanapéra. Márk óvatosan átkarolta, a film ünnepélyes zenéje alatt az ujjaik összefonódtak, Evelin a fiú vállához bújt, majd visszafordultak nézni a filmet. Evelin gyomrában pillangók repkedtek, mégis érezte, hogy már megint kezd álmosodni.
– Ne... – suttogta, ahogy a pillái egyre nehezebbé váltak.
***
– Ne... már – nyögte ki Evelin hercegnő felriadva. Épp egy fémbikiniben próbált átvergődni a homokbuckákon, miközben láncra fűzve rángatta egy páncélos alak.
