Zsebes legendája

Fantasy / Novellák (904 katt) Randolph Cain
  2011.10.11.

Máshol, a Komor erdő egyik tisztásán, az előző Nagy Semmit követő hatszáz év elteltével


Szörcs fia Lötyi és Bugybor fia Toccs, a két vízi manó, sután trappoltak előre a magas fűben. Egy éppen megfelelő, lapos követ kerestek a Nagy Semmi megfigyeléséhez.

– Igyekezz már, Toccs! – verekedte át magát Lötyi egy nagyobb fűcsomón. – Szedd azokat a tömpe lábaidat, lemaradunk az egészről!
– Ne-hem is tö-hömpék a lá-hábaim! – lihegett Toccs pár centivel a társa mögött.
– Biztos Bugybortól örökölted őket – gúnyolódott tovább Lötyi, mintha meg sem hallotta volna a másikat. – Annak aztán tömpék voltak a lábai, akár két kocsonyás békalencse! Én mondom, tőle vannak ezek a haszontalan csülkök.
– Bu-hugybort hagyd ki-hi ebbő-höl! – Toccs hirtelen megállt, és nekitámaszkodott egy nagyobb sziklának. – Elegem van ebből az átkozott menetelésből! Nem is érdekel az egész. Inkább visszamegyek a pocsolyámba, és átalszom a délutánt.
– Megvesztél, Toccs! – fordult felé Lötyi. – Hát elment a vízagyad? A Nagy Semmi hatszáz évente csak egyszer van, és te kihagynád?
– Persze hogy nem – sóhajtott Toccs, és apró ujjaival dobolni kezdett a kő oldalán. – De fájnak azok a tömpe lábaim.
– Hoztam egy kis vizet – dülöngélt barátja mellé Lötyi. – Tegnapi, a legjobb évjárat. Ez majd rendbe hoz.

Lötyi előkotorta iszákjából a tömlőcskét, és tartalmát Toccs lábára öntötte.

– Mit művelsz? – háborodott fel Toccs. – Mellé megy az egész!
– Na, ugye hogy jobb? – örvendezett a másik manó. – És most nyomás, találnunk kell egy megfelelő helyet, ahonnan láthatjuk az egészet!

Toccs újra sóhajtott, és ellökte magát a tökéletesen lapos kő oldalától, hogy követhesse társát a lágyan ringatózó fűtengerben.

*

Máshol, pár méterrel arrébb, ugyanakkor

Az Éjszaki Farkasok Klánjából származó Zsebes hunyorogva pillantott az égre. Erodon két holdja, a Veres Halál és a Kék Vadász, már majdnem összeért odafent. Az együttállás nemsokára bekövetkezik, gondolta, ideje felkészülni.

Törökülésbe helyezkedett a földön, mindent próbált pontosan úgy csinálni, ahogy a látomásban látta, amit a vajákos asszony küldött rá. Mély levegőt vett, és elkezdte felkészíteni elméjét a bűbájra.

A Napkorong sárgán izzott fölötte. Melengető sugarai nyaldosták meztelen testét, a fűszálak lágyan simultak sebekkel borított bőréhez, és bár egyiket sem érezte, még emlékezett, milyen hatással voltak rá előző életében.

Ha maradt volna benne egy szikrányi régi önmagából, talán másként lenne minden. Érezné azt a fennkölt feszültséget, ami körülötte vibrál; értené a rovarok zümmögését, a fák sóhaját a nekiiramodó szélben; szíve együtt dobbanna a távoli dobok ütemével. De nem volt szíve, hogy megszakadjon, nem voltak érzései. Nem maradt benne más, csak a tátongó üresség, mely falánkul ásítozott, és melynek éhségét nem csillapíthatta semmilyen étek.


Jégtörő Hágók, Barbárok völgye, több száz évvel korábban


Hóhullás havának első napján történt. Megszámlálhatatlan évszak telt el azóta, mégis élénkebben élt benne a múlt, mint a jelen szürkesége. Zsebest akkor még Dicső Farkasként ismerte a Klán, és minden egészen másnak mutatta magát. Sokkal élőbbnek. Világosabbnak.

Zsebes vízért ment a Fagyos folyóra. Azt a kanyarulatot kedvelte, ahol jégtündérek járták reszketeg táncukat az első hóban. Szerette nézni az aprónépet mulatozás közben. Kedvesek voltak a szívének.

Épp merítette volna a vedret a bizsergetően hideg, csobogó vízbe, mikor egy arcot pillantott meg a sodrásban. Gondolkodás nélkül gázolt bele a folyóba, mert azt hitte, a Klán egy asszonyát ragadták el az örvények. Ám alighogy derékig merült volna a jeges vízben, a lomha mozgása által keltett hullámokban szertefoszlott a derengés.

Kievickélt a partra. Bőrig ázott, csontjáig fúrta tűhegyes fogait a fagy, de mikor visszanézett a folyóra, a jelenés megint ott ringatózott a vízben. Gyönyörű női arc, a legcsodálatosabb, amit Zsebes valaha látott. Áhítattal figyelte minden rezdülését, és a folyó csobogása mintha csilingelő kacagást sodort volna felé.

Napnyugtáig ült a parton. A vastag medveprém nem tudta csillapítani a hideg okozta égető fájdalmat, mégsem mozdult. Nem tudott betelni a látvánnyal. A nimfa bűvös mosolya megigézte, arca örökre a szívébe vésődött. Zsebes életében először szerelmes lett.

Másnap is kiment a folyóra, és harmadnap is. Aztán elmúlt a Hóhullás hava, és új év köszöntött a Klánra. Zsebes minden áldott reggel kiment a folyóhoz, és napnyugtakor tért vissza a faluba. Így ment volna ez, ki tudja, meddig, de két dolog is történt, melyek közül az egyik örökre megváltoztatott mindent.

Fekete Varjú, a Klán sámánasszonya magához hívatta egyik este. Zsebes kénytelen-kelletlen engedett a kérésnek, bár tudta, ha a mágiahasználó szólít valakit, az sosem jelent jót.

A sátorban fülledt volt a levegő. Szárított gombák lógtak a tartófára csomózott kötelekről, a haldokló tűz narancsvörösen izzó parazsa körül csokrokba kötött gyógyfüvek eregettek lusta füstcsíkokat. Az édesen csípős szag kellemetlen volt az orrnak, és Zsebesnek könnybe lábadt a szeme.

– Gyere csak, gyere! – intett felé Fekete Varjú. – Hadd látom, az vagy-e még, aki voltál!

Az asszony prémekbe burkolva feküdt a tűz mellett. A szőrmék csupán holdvilágos arcát engedték láttatni, amire mély barázdákat szántott az idő ekevasa. Zsebes közelebb lépett a tűzhöz, és letelepedett mellé.

– Jól van, látom, még nem tettél a kedvére – folytatta reszelős hangján az asszony.
– Nem értem… – kezdte volna Zsebes. Fekete Varjú mélyen ülő, bölcsességtől ragyogó szeme azonban beléfojtotta a szót.
– Nagyon is tudod, kiről beszélek, ne nézz bolondnak! – A sámán elmosolyodott. – Szél Anyó mindent elmondott már, amit tudnom kell.

Zsebes lesütötte a szemét, mintha csínytevésen kapták volna. Újra és újra meg kellett tanulnia, hogy ha egy asszony, mint Fekete Varjú, a természet erőivel praktikál, nincs értelme a tagadásnak.

– No, hát még nem történt baj! – folytatta a táltos. – De a szellemek szerint a sorsod elválik majd a Klánétól, és Szél Anyó úgy gondolja, tisztában kell lenned a jövőddel, Dicső Farkas.
Szürke Róka, a sámán segítője, mintha csak a megfelelő pillanatra várt volna, előlépett a sátor egyik homályos sarkából, és az asszony feje mellé térdelt. Kezében fekete pettyes, aszott gombafejekkel megrakott, ovális agyagedényt tartott.

Zsebes tudta, mi következik, mégis ámulva nézte a szertartást. Többször is tanúja volt már ennek a csodának, amikor a Klán egy sorfordító időszakban összegyűlt a falu közepén, de olyanról még sohasem hallott, hogy egyetlen embert érjen ekkora megtiszteltetés. Fekete Varjú kivicsorította álomhozó növényektől barna fogait, melyek úgy ültek fehér ínyében, akár sírkövek a hóban. Szürke Róka kántálni kezdte a bűvös igéket, elmorzsolt egyet a tálban heverő gombák közül, majd ujjával a táltos ajkai közt fénylő foghúsra kente.

Csend lett. Hűvös szél csapkodta a sátor ponyváit, és a tűz új életre kelt. A lángok fényénél a sámán írisze lassan tejfehérré fakult. Az asszony beszélni kezdett, de hangja megváltozott: a természet ősereje szűrte fogai közül a szavakat.

– Az ösvényen magányos lesz az utad; ha úgy döntesz, végigjárod, ketten lesznek azok, kik elárulnak téged; és féld az elsőt, mert elragadja mindazt, mi fontos számodra, és féld a másodikat, mert kivájja léted e világból; és élted nehéz lesz, de halálod megváltás. Ami megfogant korábban, újra elvetél.

Fekete Varjú ráncos ajka összezárult, és nem szólt többet. A kinyilatkoztatás véget ért.

– Most menj! – suttogta Szürke Róka, és Zsebes a zavaros szagoktól részegülten kitámolygott a sátorból. Fejében még sokáig visszhangoztak a táltos szavai.

Egy hétig nem tért vissza a folyóhoz, de a napok lassan teltek, és egyre jobban vágyta újra látni a vízi tündért. Csak még egyszer, utoljára találkozni akart vele, hogy elbúcsúzhasson tőle.

Egy hónappal később minden visszatért a régi kerékvágásba, és a napok nagy részét a vízparton töltötte.


Nyárközép havában a szellem megszólította. Oszd meg velem a szíved, harcos, suttogta vágytól terhes, édes hangján, akkor örökké együtt lehetünk. Zsebes mindenét odaadta volna, csak hogy egyesülhessen a nimfával, de nem tudta, miként teljesíthetné a kérést. Belépett hát a folyóba, és alámerült az örvénylő vízben.

A természetszellem ott lebegett előtte. Karcsú alakja kívánatosan ringatózott, mintha a sodrás ölelte, csókolta volna ahelyett, hogy eltaszítaná törékeny testét. Szétomló sötét haját hínárkoszorú övezte, izgató alakjára habokból csavart áttetsző köntöst a folyó.

Zsebes utána nyúlt, de a szellem kacagva elhajolt előle. Csilingelő hangja a jégcsapokról visszaverődő napfényt idézte. Csak játszott vele. Ölét pajkosan előre lökte, hogy a gyönyör izzó máglyaként lobbanjon fel Zsebesben. Aztán az utolsó pillanatban – épp mielőtt az érzések milliónyi színes szikrával robbantak volna szét a barbár testében, – a nimfa sebesen közelebb úszott hozzá, és megcsókolta.

Abban a csókban benne volt minden: a tavasz olvadó jege, a mederben gördülő kövek simasága, a folyó habjain úszó levelek játékos keringője.

Akkor a szellem végigsimított Zsebes mellkasán, és kezét belefúrta a vastag hús és a csontok közé, hogy elragadja azt, ami létének értelmet adott. Elvett tőle mindent, csupán az emésztő ürességet hagyta meg neki.

*

Máshol, ugyanott, ugyanakkor

Toccs félrehajtott egy kutyafű levelet, és beleütközött valamibe. Ahogy jobban szemügyre vette, felkiáltott:

– Hát, ezt a lábat meg ki a buborék rakta ide?

Lötyi előre nyomakodott, hogy ő is láthasson mindent. Nem akart lemaradni semmiről.

– Ez a legrondább csülök, amit valaha láttam! – rikkantotta vigyorogva, és megveregette manótársa vállát, ezzel is kifejezésre juttatva a felfedezés nagyszerű mivoltát.
– Az – bólintott ámuldozva Toccs, – és milyen büdös!
– Ne is mondd, könnyezik a szemem. – Lötyi hirtelen a homlokára csapott. – Idefigyelj, Toccs! Hát, ha itt ez a láb, a gazdája sem lehet messze, nem?
Toccs olyan hevesen bólogatott, hogy a fejére tekert, vizes hínárköteg Lötyi arcába repült. A vízimanó már majdnem felháborodott, de meggondolta magát, és helyette inkább falni kezdte az íncsiklandozó finomságot.
– Miért nem mondtad, hogy hoztál uzsonnát? – kérdezte Lötyi, és lehuppant a földre.
– Teljesen kiment a fejemből – felelte Toccs, és máris az iszákjában kezdett kotorászni néhány algatekercs után. – Te, Lötyi, miről is kezdtél beszélni az előbb?
– Nem tudom – felelte két falat között a másik –, de iszonyú bűz van itt.

*

A folyó több napi járásra vetette partra Zsebest a falutól. Teste sajgott, fejében vakító fehérséggel kavarogtak a gondolatok. Szemét bántotta a fény, és fülében egyre csak Fekete Varjú jóslata zakatolt: az ösvényen magányos lesz az utad; ha úgy döntesz, végigjárod… Zsebes átkozottá vált, sem nem élő, sem nem holt teremtménnyé. Az Alant Világ nyirkos homályába menekült a fény és az élet bódító vibrálása elől. A következő években egy kürtőben húzta meg magát a Fekete Koboldok területeitől északra, a Keleben domb nyugati oldalán. Belsejében a szűnni nem akaró, kínzó éhség háromfejű cerberusként rágta.

Első áldozata a Földanya lett. Évtizedeken keresztül próbálta kitölteni a benne tomboló semmit az üreg falából omladozó kövekkel. Sebeket tépett a bőrén, ám mögötte hús helyett végtelen űr tátongott, mint megannyi feneketlen zseb. Oda rejtette Földanya gyermekeit, a sziklákat. Magába „ette” azokat.

Idővel néhány kobold is áldozatul esett szűnni nem akaró éhségének. Az aprónép rettegett tőle, és félelmüknek – mint mindennek, amit nem értettek – nevet kellett adniuk. Így vesztette el Zsebes az utolsó szálat is, ami régi életével kötötte össze, a nevet, amit még Szél Anyó sugdosott vajúdó anyja fülébe. Dicső Farkas nem létezett többé.

Talán egy évszázadot is eltöltött a Föld Anya méhében, mire végül belátta, ez így nem mehet tovább. Elhatározta, felhagy az önsajnálattal, és megpróbálja megváltani átkozott létét, a lényt, akivé vált, Zsebest. Mikor elhagyta a szakadékot, mely oly sokáig szolgálta otthonként, testének minden porcikáját sebek és forradások borították. A helyet pedig, ami érkezésekor még csak egy pörsenés volt a Keleben domb nyugati oldalán, mérhetetlen szélessége és feneketlen mélysége miatt a Földanya Köldökének nevezte el az utókor.


Tendaros, Lidércek Lápja, néhány nappal korábban


Végtelennek tűnő bolyongásai során akadt rá az asszonyra, aki tudott volna segíteni rajta. Bár megvolt a véleménye a mágikus utak művelőiről, Zsebesnek nem maradt vesztenivalója. Üzletet kötött hát a tendarosi banyával.

Reia, Tendaros vajákos asszonya egy lápon élt a vidék déli fertályán. A sarlatán kunyhója halványzöldes derengéssel gubbasztott a falait ostromló lombosmoha telepek súlya alatt. Az ablakokban lobogó tűz meleg fénye pislogott, mely – nagy szerencsétlenségükre – közelebb csalta a lápon rekedt vándorokat, hogy a küszöbön belépve, soha többé ne jussanak ki onnan.

Mikor Zsebes belépett a viskóba, az asszony épp a tűzhely fölé akasztott kondér mellett üldögélt. Hosszú, göcsörtös ujjait az üstben bugyogó sárgás masszába mártotta, majd a szájához emelve lenyalogatta róluk a gőzölgő levet.

– Gőteleves – Reia ép szemével a hívatlan vendégre pillantott, a másik továbbra is vakon meredt előre. – Kicsit forró, de nemsoká jó lesz mindkettőnknek.

Zsebes kérdés nélkül helyet foglalt a helyiség közepét uraló, hatalmas tölgyfaasztal mellett.

– Kérlek – jegyezte meg gúnyosan a banya, – ülj csak le! Amúgy se nagyon tunnálak megakadályozni benne, nem igaz? Egy ilyetén zsák csont, mint az öreg Reia, nem ellenkezhet, ha rája törik az ajtót.
– Segítségért jöttem, nem harcolni – mormolta Zsebes.
– Jól tudom, miért gyüttél, Dicső Farkas – somolygott Reia, aztán legyintett. – Valószínűleg mán úgyis elfelejtetted, mikor híttak így utoljára.

Zsebesnek elkerekedett a szeme régi nevének hallatán, és elismerően bólintott.

– Jók az értesüléseid, asszony.

Reia horkantott, aztán beleköpött a levesbe.

– Hát ennyi év után se tanútad meg a leckét, Dicső Farkas! Ha fúj a szél, az én fajtámhoz minden elér – kántálta rekedtes hangján, majd mintegy mellesleg hozzátette: – Most mán jó lesz az étek.

A vénasszony kavart még egyet a rotyogó masszán, aztán reumás nyögéssel felegyenesedett a tűzhely mellől, és az asztalhoz cammogott. Kotorászni kezdett a szanaszét heverő lomok között.

– Jaj, Reia, hová bújtattad a tányérokat? – motyogta maga elé, miközben a barbár előtt heverő kupacot túrta. – Butus öreg csont, hogy látod így vendégül ezt a szép szál legényt?
– Ne játszd meg magad, vajákos! – ragadta meg Reia tapogató kezét Zsebes. – Nem enni jöttem.
– Ne merészelj megérinteni! – hörögte a boszorkány síron túli hangon, és a tűz kialudt mögötte. A szobában fagyossá vált a levegő. Zsebes kezén jégvirágot árasztó, kék lángnyelvek csaptak a magasba, és a mágia keltette, maró hideg lassan vándorolni kezdett a karján, egészen a válláig. A barbár kelletlenül ugyan, de eleresztette a sarlatánt. A bűbáj egy szempillantás alatt megszűnt, és Reia arcán negédes vigyor terült szét. – Mánis jobb! Elébb faljunk egy keveset, utána beszélhetünk arrul, amiért gyüttél. – Így is tettek.

A levesnek borzasztó íze volt, Zsebes mégis szó nélkül kanalazta a szájába. Nem akart újra összetűzésbe kerülni az asszonnyal, mert ha igaznak bizonyul a szóbeszéd, az előtte ülő szederjes nyakú vénség az egyetlen, aki képes levenni róla az átkot. Ellenkező esetben pedig ő lehet az, aki tudja a módját, miként vessen véget az életének.

Mikor végeztek az evéssel, a vajákos cinkosan rákacsintott, és karjának egy mozdulatával lesöpörte a tányérokat és a kacatokat az asztalról.

– Most, hogy tiszta minden – rötyögött a banya, – beszélhetünk arrul, mit is akarsz a vén Reiától.
– Vedd le rólam az átkot! – tért a lényegre Zsebes. A szeme se rebbent. Mostanra már értette, hogy Tendaros boszorkányának amúgy is zavaros elméje teljesen megbomlott.
– Nem egyszerű dolog ám, amit kérsz – ingatta madárszerű fejét az asszony. – Elébb villára tűzök egy jégtündért, minthogy harcoljak a természet akarata ellen.
– Tudsz segíteni, némber, vagy sem? – csattant fel Zsebes. Próbált nyugalmat erőltetni magára, de nemigen sikerült. A belsejét emésztő, kavargó űr ásítozva ébredezni kezdett. – Ne húzd az időt!
– Csitítsd el a démonjaid! – intett felé Reia, és az üresség egy csapásra ismét elszunnyadt benne. – Rengeteg az időnk. Ha a kedvem úgy tartja, hetekig nem kel fel a nap.

Zsebes elámult a vajákos szavain. Tudta, hogy igazat beszél, és ha akarná, egy gondolatával meg tudná állítani még az időt is. Embert még nem látott, akinek ekkora hatalma lett volna a természet erőin, és ez a tény csodálattal vegyes borzalommal töltötte el.

– Mindent megadnék, hogy újra érezzem a nap melegét – hebegte zavartan. Csak ennyi tellett tőle.
– A fizetségrül később – sóhajtott Reia, és komótosan végigmérte Zsebes hegekkel borított arcát. – Borzasztó dolgokon mentél keresztül, szegínyem. Az évek ott ülnek a válladon, látom. Persze, hogy segítek rajtad.

A barbár nem tudott megfelelni. A vajákos minden átmenet nélkül váltogatta arcait és hangnemeit.

– Öregebb vagyok, mint hinnéd, asszony. A természet ellen való, hogy több életre is elegendő időt töltöttem már e világon. Csak akkor ígérj, ha be is tartod! Feleslegesen ne kelts bennem csalfa reményt! Volt már részem benne éppen elégszer.
– A pokol malmai lassan őrölnek – kacagott Reia. Magas, kaffogó torokhangja keresztülhasította a szobát, és olyan erővel rohanta meg Zsebest, hogy belefájdult a füle. – Te mán csak tudod, nem igaz? No, jóvan! Megkapod a szavam, Dicső Farkas. Megígérem, hogy leveszem válladrul e fakó lét terhét.

A vajákos a markába sercintett, és átnyúlt az asztal fölött. Zsebes elfogadta a reszkető kezet.

Amint megérintette a pergamenszerű, száraz bőrt, Zsebes elméjébe egy látomás tódult. Egy tisztás, egy oltár, furcsa eszközök, és egy Hold képe villant fel belső szemének fókuszában. Egy égitest, aminek létezéséről addig sohasem tudott. Feketébb volt a legsötétebb éjszakánál is. A Veres Halált és a Kék Vadászt látta, amint eltakarják a Napot, és sötétségbe borítják egész Erodont.

Aztán feketébe öltözött papok és papnők kántáltak egy ősrégi kőlap körül, melynek oldalát izzó rúnák kanyargó gyűrűi díszítették. Egy rituálé őrült vízióját küldte rá a boszorkány, ahogy az az asszony emlékeiben élt. Mert – bár Tendaros banyája sokkal fiatalabb volt, – Zsebes felismerte őt, amint ott áll fekete köntösben a csuklyás alakok között.

Alig bírt elszakadni a delejes érintéstől, és mikor végül sikerült, döbbenten tapasztalta, hogy Reia közben valahogy a háta mögé került.

– Ne, még ne fordulj meg! – parancsolt rá reszelős hangján az asszony, mielőtt Zsebes mozdulhatott volna. – Amit láttál, útmutatás. Így mán tudni fogod, mit kell tenni, amikor elgyün az időd.

Ujjak hideg érintése cikázott végig Zsebes hátán, amibe akaratlanul is beleborzongott. Ősrégi emlékeket idézett fel benne egy lányról és egy folyóról.

– És most a fizetségről – duruzsolta Reia, csakhogy ez már nem annak a vén sarlatánnak a hangja volt, aki az előbb ráparancsolt. Ez a hang a tavasz olvadó havát idézte. Ez a hang annak a vízi szellemnek a hangja volt, aki elárulta egy csókkal.

Zsebes megfordult, és elakadt a lélegzete. A folyó nimfája lebegett előtte. Annyi év után semmit sem változott, mintha csupán az emlékeiből lépett volna elő. Sötét haja szétomlott ragyogó arca körül, homlokát hínárkoszorú övezte.

Engedett a kísértésnek, és felsóhajtott. Már azt hitte, széttörik a tünemény, és apró darabkái elgurulnak a korhadó padlón, mikor a látomás közelebb úszott, és végigsimított a karján. Érintésére eltűntek bőréről a hegek. Zsebes észhez tért. Tudta, hogy mindez csupán illúzió, mégis akkora megkönnyebbülés lett úrrá rajta, amitől egész testében remegni kezdett, és megtörtént a csoda: évszázadok óta először könnybe lábadt a szeme.

– Szívem szerelme – duruzsolta a lány, - oly sokáig vártál rám. Eljött a nap, mikor beteljesülnek vágyaid.

A nimfa kezét Zsebes kezébe csúsztatta. A lány érintése nedves volt, és könnyed, mintha esőfelhőt zárt volna a markába, mosolyában pedig ott játszott a felkelő nap üdesége. A babár tudta, mit kell tennie, hogy milyen árat kell fizetnie a segítségért. Az üzlet megköttetett.

A vízi szellem édesen ringatózó mozgással vezette át a kunyhó egy kisebb helyiségébe. Odabent csupán egy szalmával bélelt fekhely állt a fal mellett. A nimfa leült a szélére, és várt. Zsebes követte, de közben le nem vette volna szemét a szellem csodálatosan ívelt csípőjéről.

A jelenés csókra formálta harmattól gyöngyöző, dús ajkát, ám Zsebes elhajolt előle.

– Ezt az egyet ne! – nyögte halkan.

A másik megértően bólintott, és kezét a barbár ágyékát takaró farkasbunda alá helyezte. Zsebes beleborzongott az érintésbe. Nem tudta tovább tartóztatni magát, életében először átengedte testét a legcsodálatosabb élvezetnek.

Hosszú órákon keresztül lovagolta a folyó megvadult sodrását. Bőrén érezte a morajló örvényeket, a gördülő köveket. Ám ahogy egyre magasabbra és magasabbra csaptak benne az élvezet hullámai, a bűbáj is kezdett meghasadni elméjében. A lány dagadni kezdett, arcán szederjes foltok ütöttek tanyát. Az édes víz könnyed illatát felváltotta az áporodott rongyok ragacsos bűze. A csilingelő kacagás lassan egy reumás öregasszony reszelős nyögdécselésére váltott. A legrosszabb érzés mégis az volt, mikor ráébredt, hogy a zsenge, erektől duzzadó ajak helyett, mintha rothadó húsba mártogatná a pennáját.

A következő órák örökkévalóságnak tűntek, és mire felkelt a Nap, Zsebes úgy érezte, megfosztották a maradék becsületétől is. A fizetséget letudta.

*

Máshol, ugyanott, ugyanakkor

– Uram! – üvöltötte Lötyi. – Hé, Uram! Tudna nekünk segíteni?

Zsebes visszatért a valóságba. Lassan a hajladozó fűszálakra emelte emlékektől homályos tekintetét, és lepillantott a lába előtt kalimpáló aprónépekre.

– Ez az, Lötyi! – ölelte át érzéseitől túlfűtötten Toccs a társát. – Mondtad, hogy észre fog venni, és így is lett. Remek manó vagy! Jósolhatnál a hínárlevelemből is.
– Hallgass, most épp próbálok szót érteni ezzel a buta óriással! – háborodott fel Lötyi, és több-kevesebb sikerrel fejtegetni kezdte magáról a másik szorongató karjait. – Tudod te, milyen nehéz ez a művelet? Hatalmas koncentrifugálást igényel, na! Így már jobb! Hol is tartottam?
– Hagyjatok magamra, aprónépek! – fordította arcát az ég felé Zsebes. – Nincs mit mondanom nektek.
– Micsoda goromba fráter! – pufogott Toccs. – Gyere, Lötyi, menjünk innen! Inkább keressünk mi magunk egy helyet, ahonnan láthatjuk a Nagy Semmit, minthogy egy ilyen félnótással húzzuk itt az időt!
– Teljesen igazad van, Toccs! – morogta jó hangosan Lötyi. – Úgyis csak víz van az agya helyén, nem ért ez meg semmit!
– Büdös a lábad, óriás! – bökte még oda Toccs, mikor már távolodni kezdtek Zsebestől. – Néha mosni is kéne.

Ezen jót rötyögtek maguk között, aztán eltűntek a magas fűben.

*

A Veres halál nyelni kezdte a fénylő korongot, és hamarost alkony köszöntött a Komor erdő népére. A tisztáson álmosan ébredeztek az éjszaka lényei. Tücskök ciripelése töltötte meg a levegőt, szentjánosbogarak villódzása szikrázott a liget fái között. Valahol a réten két vízi manó nyugovóra tért. Azt gondolták, beesteledett, hiszen a magas fűben nem láthatták, mi is történik valójában az égen. Az együttállás megkezdődött.

Zsebes továbbra is keresztbetett lábbal ült, és várt. Előtte különös tárgyak hevertek, melyeket még a tendarosi boszorkány adott neki az együttlétüket követő reggelen. Minden a helyére került.

Egy perc műve volt az egész. A Nap sugarai sarlót rajzoltak a Veres Halál oldalára, azt követte egy némileg kisebb, a Kék Vadászé. Nem sokkal utána egy harmadik is megjelent épp csak annyira, hogy a figyelő szemek észrevehessék, és abban a pillanatban megszűnt a nappal, helyet adva az égen kigyúló csillagoknak.

Zsebest elfogta egy érzés, egy idegen emlék érzete. Megjelent előtte a rúnagyűrűs oltár. A hamis éjszakában úgy tetszett, mintha lüktetve izzana a sziklába csepegtetett mágiától. Körülötte ott álltak a feketébe öltözött alakok, és ütemes kántálásba fogtak egy ősi nyelven, melynek minden egyes szava az istenek káromlásának hangzott. Zsebes belépett a körbe, és maga is mormolni kezdte az erővel átitatott litániát.

Az anyag sűrűsödni látszott körülötte. A feketeség formát öntött. Zsebes egy tálat emelt a magasba a napfogyatkozás felé. Az éjsötét eszencia olajos cseppekben csapódott ki a sugárzó korong közepén ásítozó vakságból, és mire a kántálás véget ért, a tál megtelt a különös anyaggal.

Zsebes szinte önkívületben emelte szájához az edényt. Már csak néhány korty választotta el attól, amiért egész életét áldozta volna. A megkönnyebbülés érzését azonban beárnyékolta a kétely, mert hirtelen eszébe jutott a jóslat, amit még Fekete Varjú közvetített neki egy másik életben.

„…ketten lesznek azok, kik elárulnak téged…”

Újabb adagot nyelt a feketeségből.

„…és féld az elsőt, mert elragadja mindazt, mi fontos számodra…”

Eszébe jutott a nimfa tündöklő arca, ahogy fél szemébe lassan bekúszik a hályog, és egyre inkább Reia ábrázatát ölti magára. Tovább nyelte a sötét anyagot.

„…és féld a másodikat, mert kivájja léted e világból…”

Az utolsó korty édes volt, és a fejében zengő szavak ellenére elhozta a régen vágyott megkönnyebbülést. Talán mindig is érezte, mi fog következni, de csak most nyílt fel a szeme. Szél Anyó terelgette az úton idáig. Talán végig ez volt a sorsa, és a jóslatnak hála, már tudta, mit kell tennie.

„…és élted nehéz lesz, de halálod megváltás.”

Miközben végigperegtek elméjében a szavak, valami megváltozott. Az annyi éven át tomboló ürességet egy alattomosan kavargó, éjfekete örvény kezdte feltölteni benne. Értelem sütött a háborgó forgatagból. Egy borzalmas lény növekedett a bőre alatt feszülő űr termékeny talajában.

Reia emlékének képei is átalakultak előtte. Az oltáron egy ember feküdt. Szájába egy lány – aki évekkel később Tendaros boszorkányaként válik majd ismertté – ugyanazt az anyagot öntötte, amit Zsebes is ivott néhány pillanattal ezelőtt. A kőlapon heverő férfi, mintha meg lett volna babonázva, üres tekintettel tűrt és nyelt egyre. Aztán légzése lelassult, mellkasa lesüllyedt, és nem emelkedett fel többet. Az áldozat teste nem bírta ki a születés fájdalmait. Reiának is megvolt hát az oka, hogy elárulja.

Felordított. A fekete örvény szétfeszítette a testét. Elméjében harc dúlt. Az idegen teremtmény igába akarta hajtani a gondolatait, az érzéseit. Bőrén vérvörös foltok jelentek meg, és úgy szaporodtak, mint a gombák eső után.

Szaggatni kezdte a mellkasát, a hasfalát, és a sebek mögött láthatóvá vált az ürességben csírázó fekete magzat. Nem sok ideje maradt a cselekvésre. Egyre nehezebben tudott ellenállni a hihetetlenül erős tudatnak, mely irányítani kívánta a testét.

Habozás nélkül nyúlt önnön magába. Olyan mélyen hajolt a bőrén szakított sebekbe, amennyire csak bírt. Ujjaival már-már érezte a sötét borzalmat, mikor az űr rántott egyet rajta, és menthetetlenül elragadta.

„Ami megfogant korábban, újra elvetél” – jutott eszébe az utolsó gondolat. A jóslatot záró mondat értelmet nyert. A világok árnyékos zugaiban rejtőző fekete szörnyeteg elhalt benne, Zsebes pedig eltűnt, mintha sohasem létezett volna.


Odafent az égen tovább folytatták útjukat Erodon holdjai.

Ismét kisütött a Nap. Ragyogó fényében újjászületett a természet, és a Komor erdő megtelt az állatok zajával.

Egy őz óvatos léptekkel előbújt a fák lomhán bólogató árnyékai közül. Ismeretlen erő hajtotta a tisztás közepe felé, ahol a fény különös szögekben esett a harmatos fűre. Mikor odaért, fülét lesunyva körülkémlelt, majd lassan előre hajolt, és szomorú gondossággal nyalogatni kezdte a levegőben úszó halvány forradást.

*

– Hát, minket átvertek, Lötyi! – háborgott Toccs.
– Ja – hangzott a kurta válasz.

A vízi manók fáradtan totyogtak hazafelé.

– Azt hiszem, kezdem érteni, miért hívják a Nagy Semminek – mondta szomorkás éllel a hangjában Toccs.
– Ja – felelte Lötyi. – Én is.
– Az évszázad átverése! – folytatta Toccs. – Egy nap, amikor semmi sem történik.
– Ja – nyugtázta ismét Lötyi.
– Feltétlenül be kell majd ugratnunk a gyerekeket – mosolyodott el Toccs.
– Feltétlenül! – vidult fel hirtelen Lötyi is. – Tovább kell vinnünk a hagyományt.

Hogy ezt megbeszélték, sokkal derűsebb hangulatban folytatták útjukat a tisztás széle felé.

Előző oldal Randolph Cain
Vélemények a műről (eddig 4 db)