A Jaguár szemei II.

Fantasy / Novellák (834 katt) Brule
  2011.09.25.

2. rész

A fogoly

A szentmise véget ért, a tömeg lassan szálingózott kifelé a ragyogó déli napsütésbe. A templom kiürült. Mendoza atya lassú, komótos léptekkel ballagott az oldalajtón át a sekrestyébe, hogy levegye a miseruhát. Egy ministránsfiú, Fabríció segített neki; miután végzett, leült egy padra, hogy egy kicsit kifúja magát.

Szeretett így magában üldögélni és végiggondolni az elmúlt napokat, heteket és hónapokat. Bár még alig múlt ötvenhat éves, néha már százéves aggastyánnak képzelte magát. Túl sok mindent látott már. Fáradtan elmosolyodott: nem így képzelte el a papi pályafutását. Miután Rómában felszentelték, friss buzgalommal vetette bele magát a hivatásába. Lelkesen hirdette az igét, és ostorozta a híveket az örök kárhozat tüzével. Hamarosan az emberek csak ”Aranyszájú Mendoza”-ként emlegették. Felfigyeltek rá felettesei is; csillaga emelkedőben volt. Ám 1517–ben felfordult Európa, amikor Luther megkérdőjelezte a katolikus egyház és a pápák tévedhetetlenségét! Ezzel a poklot szabadították rá sok millió ártatlan emberre. Hirtelen mindenki gyanús lett; elég volt egy félreértett mondat, és a hívő a jezsuiták kezében találta magát. Ha valakit eretnekséggel vádoltak, az illető felkészülhetett a máglyahalálra, akár bűnös volt valójában, akár nem.

Mendoza atya megundorodva az esztelen vérontástól önként jelentkezett, hogy elvigye a jó hír evangéliumát az Újvilágba. Cortezzel együtt érkezett; most már azt kívánta, inkább süllyedt volna el az a hajó, ami áthozta őket a tengeren. Azt a mészárlást soha sem fogja elfelejteni! Az ártatlan emberek arcait vérbe fagyva, megcsonkítva. Az aztékok maradéka hegyekbe menekült, városaik pedig lassan az enyészeté lesznek. Most már csak békére és nyugalomra vágyott, kiábrándult öregember lett belőle. Szónoklataiban pedig a megbocsátásról, szeretetről beszélt többnyire.

Gondolatait hirtelen a templom főbejáratának csapódása szakította félbe. Csupasz talpak csattogtak végig a kövezeten. A sekrestyeajtó hirtelen kivágódott. Egy fiatal indiánlány esett be rajta zihálva, levegőért kapkodva. A maga módján csinos volt, hosszú fekete haja a vállaira omlott. Fehér lenvászon ruhát viselt, ami nem rejtette el karcsú idomait. Bár eltartott, amíg megszokta az európai viseletet, de a pap nem tűrte, hogy egy rövidke szoknyában, fedetlen keblekkel járkáljon. Őzike szemei, amik mindig vidáman mosolyogtak, most kisírtan, fénylő nedves drágakőként ragyogtak. Térdre esett a még mindig ülő pap előtt, ott folytatta a zokogást; mintha sohasem akarná abbahagyni. Végül Mendoza atya megunva, gyengéden megrázta a lány vállát.

- Mi történt, Maria! Nyugodj meg és mondd el!
A lány csak a fejét rázta tovább sírva.
- Borgo emberei ijesztgettek már megint az ördöggel?
A padre türelme kezdett elfogyni.
- Az összes szentekre, te lány, beszélj!
Maria összeszedve magát végül lenyugodott, hüppögve felelt.
- Elfogták őt, atyám! Úgy hurcolták végig ma délelőtt az utcán, mint egy latrot. Pedig a vasba öltözött ember (Borgo), azt mondta, hogy szövetségese a nagy vízen túli királynak! Hát már minden fehér ember egy áruló kutya? – zokogott tovább a lány.
- Kiről beszélsz? – kérdezte a pap, de már sejtette, hogy kiről van szó.
- Qetezolaról, a nap fiáról!
Mendoza atya megdöbbent, de az arcán ezt nem lehetett észrevenni.
- Íme, ennyit ér az adott szó - gondolta keserűen. Alig egy hónapja, hogy szövetséget kötött a tlaskalánok királyával a kormányzó a spanyol király nevében. Most pedig simán felrúgják.
- Hogy történt?
- Én nem tudom pontosan, az egyik helyi indián mesélte nekem. Állítólag a szent városba indult áldozatot bemutatni az isteneknek, amikor a zsoldosok megtámadták. A kísérőit legyilkolták; őt pedig elhurcolták. Mit akarnak tőle, atyám? – kérdezte a lány kétségbeesetten.
- Aranyat, aranyat és aranyat lányom.

Maria szemei elkerekedtek, sehogy sem fért a fejébe ennek a mondatnak az értelme.

- Hát nem többet ér az esőisten áldása a földjeinkre; a napisten melengető ölelése, ami kihívja a kukorica isten gyermekeit a földből, hogy tápláljon minket? És a jaguáristen, aki megjutalmazza a bátor vadászokat?
- Sokat kell még tanulnod a fehér emberekről – ingatta szomorúan a fejét a pap.
- Ha elárulja, hogy hol van a sárga fém, elengedik? – kérdezte reménykedve a lány.

Mendoza mindig őszinte ember volt, de most torkára forrt a szó. Végül kipréselte azt a bizonyos hazugságot!

- Igen, biztosan elengedik, vissza a népéhez.
- Hála Krisztus Urunknak és az Esőistennek! – mondta a lány megkönnyebbülten.

Hogy is mondhatta volna el ennek a halálra rémült teremtésnek, hogy élve már nem hagyja el a börtönt az uralkodó. Sőt! Népét legyilkolják vagy rabszíjra fűzik, városait pedig lerombolják. Hírmondó sem marad belőlük.

- Bocsásd meg, hogy hazudtam neki, Uram! – gondolta Mendoza.
- Muszáj tennem valamit – mondta, hirtelen felállva, inkább magának, sem mint a lánynak. Felhúzta a lányt a térdeiről. - Én most elmegyek és beszélek a kormányzóval, te pedig itt maradsz, a templomban. Ez biztonságos hely.

Estére csalódottan, rossz hírrel tért vissza.

- A kormányzó hallani sem akart róla, hogy a közelébe kerüljek! Megpróbáltam mindent, sajnálom.

Maria csalódottan felsóhajtott, bár ő maga azték származású volt, ösztönös rokonszenvet érzett fajtája iránt, tartozzon bármilyen néphez vagy törzshöz. Végül rá három napra mégis sikerült bejutniuk Mariával a börtönbe. Mendoza ragaszkodott a lányhoz, hogy elkísérje, mint tolmács.

Az uralkodót egy ablaktalan cellában tartották fogva. A világosságot két lobogó fáklya szolgáltatta. Fényük nem hatolt el a sarkokba, sötét árnyak táncoltak a falakon.
Mendoza atya Európában nem egy kínzókamrát látott; tudta, hogy mire képes egy ember az embertársával szemben. De most elszörnyedt, amikor belépett a cellába. A sarokban egy összetört, megnyomorított emberi test feküdt a mocskos szénán. Szörnyű égési sebek borították, amiből gennyes váladék folyt, lábai kicsavarodva. A legkisebb mozdulatra is hangosan felnyögött. Önkívületi állapotban, lázasan mocorgott.

- Elkéstünk, Maria, ez az ember hamarosan megtér őseihez! Próbálj meg vele beszélni, ha ugyan magához tér még! – mondta a pap.

A lány összeszedve a bátorságát, remegve letérdelt Qetezola mellé. Kötényével gyengéden felitatta a verejtéket a haldokló férfiról. A nevén szólította, de az nem válaszolt rá. Szemei egy távoli világba mélyedtek. Hirtelen elkapta a lány csuklóját és magához rántotta, a lány felsikított, Mendoza megdermedt. A haldokló egészen közel húzta Mariát, és a fülébe csak egy mondatot súgott.

- Mentsd meg a népemet!

Szemeibe egy pillanatra visszatért az élet, tisztán, élesen meredt rá, aztán lehunyta, feje hátrahanyatlott. Qetezola, a tlaskalánok utolsó uralkodója halott volt. Az atya keresztet vetett, majd letérdelt és a halott homlokára is felrajzolta a keresztet.

- Mit mondott? - kérdezte csendesen a lánytól.
- Különös, atyám, nem igazán értettem, de…

Nem fejezhette be a mondatot, mert hirtelen a sötét cellában, a halott test felett egy vakító tűzgömb jelent meg. Mindketten eltakarták az arcukat. Az izzás lassan csillapodott, a fény tompult, majd hirtelen fodrozódni kezdett, mint amikor valaki egy kavicsot dob a nyugodt víztükörbe. Ahogy az utolsó hullám is eltűnt, a gömbben egy emberi fej jelent meg.

- Szentséges Szűzanyám, miféle ördög vagy te! – kiáltott fel Mendoza.

A lány az atya mellett állt, szinte hozzásimult, szólni sem tudott rémületében, a szíve úgy vert, mintha ki akart volna ugrani a helyéből.

Fehérhajú öregember arca volt, de a korát nem lehetett meghatározni. Lehetett nyolcvan, de akár nyolcszáz éves is. Úgy tűnt, felette áll az időnek. Homlokán egy furcsa alakú tetoválás volt látható. De a szemei voltak a leghátborzongatóbbak! Vörösen izzottak, mintha a pokolból nézett volna ebbe a világba. Mendoza megdöbbent, mert rájött, hogy a férfi vak. A jelenést nem kísérte egy árva hang sem, a süket csendben, csak a pap és a leány hangos zihálása hallatszott, meg a fáklyák sercegése. Kintről, a börtönajtón túlról, tompa, elfojtott zajok szűrődtek be néha.

A pap megmarkolta a nyakában lévő fakeresztet és a jelenés felé tartotta.

- Távozz, te gonosz lélek, az örök sötétségbe! – kiáltotta újból.
- Ne félj tőlem, fehér ember! – hangzott a válasz.
A pap hátratántorodott, mert a hangot a saját fejében hallotta.
- Ne féljetek! – ismételte. Én, a szent Jaguáristen képviselője vagyok ezen a földön. Segíteni akarok nektek. Ha meg akarjátok menteni Qetezola népét, hozzátok el őket a Jaguáristen templomához, ha a hold megtelik!

A jelenés, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan kezdett eltűnni.

- Honnét tudjuk, hogy valóban igazat mondasz?

Mariaban még élt az ősi hit az új mellett. Nem kételkedett a látomásban. Tudta, hogy a valóságot látja, de szüksége volt, valamilyen bizonyítékra. A jelenés azonban eltűnt, csak a szavai visszhangoztak még a fejükben.

- Hozzátok el őket!
A pap megtörölte izzadt homlokát.
- Milyen kikutathatatlanok az Úr útjai! És most hogyan tovább, leányom? – kérdezte.
- Nem hagyhatjuk cserben őket, segítenünk kell nekik.

Esdeklően nézett a papra. Mendoza lehajtotta a fejét. Döntött. Élete sohasem lesz már ugyanaz. Eszébe jutottak hirtelen Jézus szavai: „Nincs nagyobb dolog, mint életünket adni felebarátainkért ”

- Maria, szedd össze, ami kell az útra; elhagyjuk az erődöt, örökre.

A lemenő nap sugarai megvilágítottak két embert, amint elhagyva El-Castelano-t, felfelé kapaszkodtak az őserdővel benőtt domboldalon. Az egyik egy fiatal lány volt, aki kantárszáron vezetett egy szamarat. A szamáron egy szerzetesruhába öltözött férfi ült.

Előző oldal Brule