A legbátrabb lovag
A jó Erófusz lovagot
egy sötét átok emészti,
vezérének szép asszonyát
miért kellett meg... ismerni?
Bosszúszomjas „főnöke” biz
kardpárbajra hívta őt,
a kedvezőtlen csillagállás
nem mutatott nagy jövőt.
Mégis elment párbajozni,
büszke vére vezette,
de leszerelték igen hamar,
pedig lelkét kitette.
„Küzdjünk hát meg pusztakézzel!”
- harsányan ezt kiáltotta,
és becsületes, hős vezére,
a fegyverét biz földre dobta.
A lovagnak se kellett több,
mert hamarjában tőrt húzott,
és a büszke, hős vezére
az élettől már búcsúzott.
A többiek csak bután néztek,
s várhattak egy temetést,
még életükben sosem láttak,
ilyen galád hitszegést.
Menekült a gyáva lovag,
igen gyorsan eltűzött,
s a vadregényes erdőben
egy nagy vadászat kezdődött.
De ravasz a vad, lesből támad,
nehéz így megtalálni,
s a nyíltszívű, bátor harcost
sorra tudja alázni.
Elmenekül végül a „hős”,
galád lelkű hitszegő,
becsületét elvesztette,
de nem várt reá temető.
Legyőzte a büszkeségét,
hogy még tovább élhessen,
hazudozzon, lopjon, csaljon,
gyűlöljön és félhessen.
Diadalmas örömében
kiáltott egy jó nagyot:
Legyőztem a hiúságom,
a legbátrabb én vagyok!