Mennyit érsz te?
Megalázva érzem magam,
hisz kiadtam a lelkem.
Sóvárgok a csókod után,
s az éjért, mi enyém lett
volna, ha a kéj és mámor bora
nem feszíti túl a hurkot, mit
csacska előírások, kusza társadalmi
látomások serege hozott létre…
Vágyok a kéjre. Veled tölteni
minden percet, nem törődve azzal,
hogy az emberek megszólnak, összesúgnak
hátunk mögött, bár ők sem jobbak…
A fájdalomtest egyre fojtogat.
Nincs menekvés. Egyszer beleestem,
és arra nincsen mentség, hogy lelkem
felajánlottam neked...
Ennyit érek. Nőként megbuktam.
Talán a színes tollú, tarka kéjhurokban
még akad egy csöppnyi rés, hová a fény
betör és lelkem védelmére kél…
De hol késel fény?! Miért hagysz
szenvedni, tespedni ebben a bűzös,
mocsaras létben?! … Hiszen újra
megaláznám magam… Érted.
Neked. Örökre… Vagy csak
beképzelem az egészet, és
nem is történt semmi, álom volt
csupán, mit agyam megbomlott,
fájdalmas lélek-része hozott
létre? Nem tudok másra gondolni,
csak a csókodra és az egységre. A
kéjre. A szemedben lévő sötét fényre…
Isten veled, távozz tőlem végre!
Kérlek…
